1 - 2. fejezet

Első fejezet

Bane

Fordította: Hannah

Most

Azt hiszem a nap végére igazából magasról leszartam.

Nem az embereket, és nem ezt az egész népszerűségi versenyt, amelyben a gazdagok nyakig elmerültek, mert nem voltak olyan szokásos gondjaik, mint a számlák kifizetése, vagy a felelősségteljes felnőttként viselkedés.

Én voltam a parti csöves, a drogos, a kábítószerfüggő – és a feltételesen szabadlábon lévő kábítószer kereskedő. Nem voltam Mr. Népszerű, de az emberek eléggé féltek tőlem ahhoz, hogy ne avatkozzanak az ügyeimbe és kitérjenek az utamból. Bűnözővé válni nem volt tudatos választás. Az anyám nem volt gazdag, az apám soha nem volt a képben, így megtettem mindent, amit kellett a túlélésért Kalifornia leggazdagabb városában, és azért, hogy kicsit többet is megengedjek magamnak, mint az alap kábel tv csomag és mirelit kaja ebédre.

Aztán ott volt még ez a profi szörfös meló, amit tizenöt éves koromtól űzök. Szép kis summa az is. Anyán kívül ez volt az egyedüli dolog, ami érdekelt. Ezenkívül eléggé közömbös voltam, ami az életet illette. Szóval így lettem drogdíler hamarosan. Főleg fűvel. Könnyebb volt, mint gondolnád. Walmartból vásárolj eldobható telefont. Egyet a beszállítónak, egyet az ügyfeleknek, és gyakran cseréld azokat. Soha ne üzletelj ismeretlenekkel. Soha ne beszélj a szarságaidról. Maradj kedves és pozitív. Így finanszíroztam a szörfös utazásom és a középiskolát, kivéve olykor a zsebmetszést, amikor szükségem volt egy új szörfdeszkára. Hajlamos voltam tönkretenni azokat.

Mindenesetre így boldogultam a felfüggesztett büntetésig, de aztán rájöttem, a börtön igazából nem nekem való, és hogy terjeszkednem kell. Ez úgy öt éve volt, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt ülök, Todos Santos legfélelmetesebb alakja előtt… üzleti ügyben. Méghozzá törvényes üzleti ügyben.

– Ami a becenevedet illeti – tette hozzá Baron Spencer, akit más néven Viciousként is emlegetett mindenki, akinek volt szerencséje megismerni. Kitöltött négyujjnyi Macallant két pohárba, és oly csodálattal bámulta az aranyszínű folyadékot, mint az emberek a gyerekeiket szokták.

 Eljöttem egész Los Angelesig, Todos Santosból, hogy az irodájában találkozzak Spencerrel. Semmi értelme nem volt. Tíz percre laktunk egymástól. De egy dolgot megtanultam a gazdag seggfejekről, szerették megadni a módját a dolgoknak. Az egész körítést. Ez nem egy baráti összejövetel, így a munkahelyén kellett vele találkoznom, ahol láthatom milyen nagy a sarokirodája, mennyire basznivaló a titkárnője, és milyen drága a whiskey-je.

Az az igazság, cseppet sem érdekelt volna, ha akár a Marson is találkozunk, amíg megkapom azt, amiért jöttem. Keresztbe tettem a bokámat az asztala alatt, egymáshoz ütögetve kifűzött bakancsomat, és figyelmen kívül hagyva az italt, amit felém tolt a krómozott asztallapon. Én inkább a vodkát szerettem. És jobbnak láttam nem segg részegre inni magam, mielőtt felülök a Harley-ra. Vele ellentétben, nekem nem volt sofőröm, aki ide-oda furikázzon, mint egy lábatlan pöcsfejet. De mindent a maga idejében, és feltett egy kérdést.

– A becenevem? – simogattam elmerengve a szakállam.

Bólintott, ne-baszakodj-velem pillantást vetve felém. 

– Bane szörnyen hasonlít a Viciousra, nem gondolod?

Nem, nem gondolom, te szarházi.

– Nem te voltál az, aki kitalálta a Defy játékot? – hátradöntöttem székemet, az első két lába felemelkedett a padlóról és a két hátsó lábain hintázva, hangosan rágtam a fahéjas rágómat. Valószínűleg meg kellene magyaráznom: Defy, egy régi hagyomány volt az All Saints Gimiben, abból állt, hogy a diákok bunyóra hívták ki egymást. Ezt a szarságot a Hot Holesék indították, négy srác, akik úgy uralták az iskolát, mintha az a szüleik tulajdona lett volna. A helyzet iróniája, hogy részben így is volt. Baron Spencer ősei építették a város felét, beleértve a középiskolát is, és Jamie Followhill édesanyja volt az iskola igazgatója hat évvel ezelőttig.

Vicious leszegte az állát és úgy figyelt.  A faszfejnek olyan vigyora volt, amitől a nők egy kontinensnyi távolságra is felnyögtek. Boldog házasságban élt Emilia LeBlanc-Spencerrel, kétségtelenül foglalt volt és szigorúan kivonult a piacról. Kár, hogy úgy ordított róluk a boldog szerelem. A férjes nők voltak a kedvenceim. Soha nem kértek többet egy mocskos numeránál.

– Így igaz.

– Nos, a Vicious nevet a játék elindításakor kaptad. Én a Bane[1] nevet annak megsemmisítésekor kaptam. – Elővettem egy füves cigit a zsebemből. Gondolom Vicious cigarettázott az irodájában, mert a helyiségnek terasza is volt, és az asztalán több hamutartó volt, mint toll. Nem kellett ehhez Sherlock Holmes-nak lennie az embernek, hogy kitalálja.

Elmeséltem Spencernek mi történt, amikor először, első évesen meghívtak egy bunyóra. Hogy nem ismertem a szabályokat, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kreatív módszereket találjak, amivel a hátizsákom és a tandíjamnak az árát megkereshettem és megértsem az All Saints középiskola minden csínját-bínját. Hogy törtem szét egy tálcát egy alaknak a fején, amikor a képembe mászott. Hogy kapott tőle agyrázkódást, és hogy ragasztották rá a Spongyabob Laposfej nevet. Hogy támadott rám az iskolán kívül két héttel később, hat felsős sportolóval és három baseball ütővel. Hogy vertem ki belőlük még a szart is, ráadásul széttörtem még a baseball ütőket is. Aztán elmondtam neki, hogy mind bajba kerültünk. A beszarik nyafogtak, hogy túl kemény voltam és nem tartottam be a szabályokat. Ekkor kaptam a Bane nevet, mert az igazgatónő, Mrs. Followhill, könyökével véletlenül megnyomta a hangosbemondót, miközben a viselkedésemről tárgyalt egyik tanácsadóval és az élete megkeserítőjének nevezett.

 Followhill igazgatónő megragadta a lehetőséget és megszüntette a hagyományt, amelyet a fia, Jamie segített megteremteni.

Az nem segített, hogy egy hónappal az étkezdei esett előtt, egy washingtoni magániskolában Columbine 2.0 jellegű mészárlás volt. Mindenki félt a gazdag gyerekektől. Viszont én lennék az első, aki beismeri, még ennél is jobban félt tőlem mindenki.

Mondhatjátok, hogy az emberek kedvében akarok járni, de elég okot adtam nekik, hogy elkerüljenek.

Becenevet adtak, én meg azzá is lettem, úgy éltem.

Ahogy én láttam a dolgokat, egy orosz bevándorló fattyú voltam az Államok egyik leggazdagabb városában. Esélyem sem volt soha a beilleszkedéshez. Szóval mi rossz volt abban, hogy kilógok a sorból?

Vicious csak vigyorgott tovább és elterpeszkedett a bőrszékében. Nem érdekelte, hogy megszüntettem a Defyt. Kételkedtem, hogy egyáltalán érdekli valami. Gazdagabb volt, mint az Isten, felesége a körzet egyik legszebb nője volt, ugyanakkor odaadó apa volt. Megnyerte a csatát, a háborút, és legyőzött minden akadályt, ami az útjába állt. Semmit nem kellett bebizonyítania, bűzlött az elégedettségtől.

Önelégült volt, én viszont éhes. És az éhség veszélyes.

– Jól van, Bane. Miért vagy itt?

– Szeretném, ha befektetnél – feleltem, szívtam egy slukkot a füves cigiből majd átadtam neki. Alig láthatóan intett nemet a fejével, de a vigyora kissé szélesebb lett, lenéző mosollyá változva.

– Lassan a testtel, nem vagyunk barátok, kölyök. Még azt is alig mondhatom, hogy ismerősök.

Hosszú, fehér hullámban fújtam ki a füstöt az orrlyukamon.

– Mint már tudod, lebontják a Tobago Beach szélén álló régi hotelt. A telek kereskedelmi célokra lesz használható, és az általános ötlet, hogy egy bevásárlóközpontot létesítsenek. Az árverés az év vége felé lesz. A kívülálló vállalatok, akik ajánlatot tesznek, nem tudják, mibe vágják a fejszéjüket. Nem ismerik Todos Santos társadalmi rendszerét vagy a helyi vállalkozókat. Én igen. Huszonöt százalék részesedét ajánlok cserébe egy hatmillió dolláros befektetésért egy szörfös parkba, ahol lesz egy szörfiskola, szörfös boltok, éttermek, és néhány, szarságokkal teli ajándékbolt a turistáknak. A földterület megszerzésével és az épület lebontásával járó költségek kizárólag rám hárulnak, szóval ezt vedd úgy, hogy ez az első és egyben az utolsó ajánlat.

Sok pénzt fogok ezzel veszíteni, de szükségem van Vicious nevére. Spencer nevével az aktákon csábítóbb lenne az ajánlatom a városi tanács szemében. Mint azt sejtheted, nem volt a legjobb hírnevem.

– Már van egy bevásárlóközpontom Todos Santosban. – Vicious kiürítette a whiskey-s poharát és az asztalra csapta, majd a Los Angeles-i tájat figyelte a nyitott terasz ablakain keresztül.

– Pontosabban fogalmazva az enyém az egyetlen bevásárlóközpont Todos Santosban. Miért segítenék egy újabb megépítésében?

– Neked egy exkluzív bevásárlóközpontod van. Prada, Armani, Chanel, és a hozzá hasonlók. Szarságok, amit a tinik és a turisták nem engedhetnek meg maguknak. Én egy szörfparkot építek. Ez olyan, mint az alma és a narancs.

– Ahol boltok is lesznek.

– Igen, szörfözéssel kapcsolatos boltok. Tengerparti boltok. Nem vagyok a vetélytársad.

Vicious másodszor is töltött magának a pohárba, szigorú szemekkel nézte a folyadékot.

– Mindenki a vetélytársam, akinek pulzusa van. Neked is. Ezt soha ne feledd!

Kiengedtem a füstöt a számon, más taktikával próbálkozom.

– Jól van. Lehetséges, hogy a szörfpark rontja az üzletedet. Ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá, nemde?

– Ki mondta, hogy nem tudlak legyőzni? – Vicious keresztezte bokáját az asztala tetején, és én cipője tiszta talpát bámultam. Fogalma sem volt, kivel áll szembe. Persze tudott rólam. Nehéz volt nem tudni ebben a pillanatban. Huszonöt évesen, enyém volt Todos Santos legsikeresebb kávézója – a Café Diem. Nemrég vettem egy panziót a város szélén. Épp azon voltam, hogy kipucolom és butik hotellé alakítsam. Ráadásul védelmi pénzt szedtem minden bolttól és üzlettől a sétányon, amit fele-fele arányban elosztottam Hale Rourke barátommal. Így soknak tűnik, de igazából, többet költöttem, mint amennyit kerestem a két helyen, és minden szándék és cél ellenére még mindig ugyanaz a lepukkant rohadék voltam. Csak több szarság volt a nevem alatt, amit rendeznem kellett.

A hatalomra törésem lassú, egyenletes és megállíthatatlan volt. Az anyám családja tehetős volt, de csak annyira, hogy totyogós koromban az Egyesült Államokba küldhessenek, majd itt hagytak gondoskodni magunkról. Minden jövedelmem marihuána kereskedésből, zsarolásból származott, na meg abból, hogy olyan nőkkel feküdtem le a megfelelő összegért, akik fizettek. Néha férfiakkal is, ha nagyon kellett a pénz.  Minden kapcsolat, amelyet azért alakítottam ki, hogy előnyt szerezzek a játszmában, erkölcstelen, rövid távú viszonyok és szexuális szívességek eredménye. Ezek után a hírnevem nem volt patyolattiszta, ami nekem megfelelt. Nem azért voltam itt, hogy politikai választáson induljak.

– Be kell vallanom, Mr. Protsenko, késztetést érzek nemet mondani.

– És lennél kedves megmondani, honnan jön ez a késztetés?

– Megelőz a hírneved.

– Világosíts fel, mit mond?

Levette a lábát az asztalról és előrehajolt, oldalra döntötte fejét, fagyos tekintettel nézett rám.

– Hogy egy szélhámos vagy, egy záptojás – amitől gyomorrontást kaphatsz –, és egy átkozott tolvaj.

Nem volt értelme megvitatni ezeket a tényeket. Mondhatjátok, hogy Reneszánsz ember vagyok, de kipipálhatok minden egyes kibaszott pontot azon a listán.

– Ezek szerint, azt is tervezheted, hogy pénzmosásra használd a helyet. – Az állkapcsa lüktetett bosszúságában. Nem terveztem, de a pali határozottan okos volt.

– Nem, túl kockázatos. A pénzmosás művészet. – Újabb füstgomolyagot fújtam ki. – És szövetségi bűncselekmény is.

– Kérdezhetek valamit? – A hamut a felkínált whiskey-s pohárba pöccintettem, megmutatva így, pontosan mit gondolok a hatezer dolláros szeszesitaláról. Vicious gúnyosan emelte meg szemöldökét, miközben arra várt, hogy folytassam.

– Miért hívtál ide, ha tudtad, nemet fogsz mondani? Egyik fő jelentkező vagyok a telek megvételére. Ez köztudott. Tudtad, hogy nem azért jövök ide, hogy megcsodáljam a szép szemeidet.

– Mi a baj a szemeimmel? – ütögette meg az állát Vicious összefont mutatóujjaival, lebiggyesztett alsó ajakkal.

– Egyrészt nem olyasvalakihez tartozik, akinek puncija és melle van.

– A pletyka szerint nem korlátozod magad csak egy nemhez. Egyébként a saját szememmel akartam látni.

– Látni mit? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az áskálódását. A homofóbia messze állt tőlem. Ezenkívül csak megpróbált felidegesíteni. Nem ez az első és utolsó köröm egy nagyképű pöccsel. Mindig felülkerekedtem rajtuk. (szó szerint).

– Hogy néz ki az utódom.

– Az utódod? Zavarba jöttem, elpirultam, és megsüketültem a kamu radarom harsogó vijjogásától – vigyorogtam, középső ujjammal vakarva az arcom.

Szöges ellentétei voltunk egymásnak. Egy egyedülálló szülő, középosztálybeli ivadék szemben egy gazdag örökössel. Nekem szőke férfikontyom volt és annyi tetoválásom, amivel be lehetne borítani Észak-Amerika felét, és a mai öltözékem egy Primitive póló, fekete oldalzsebes nadrág, és sáros bakancsból áll. Vicious tetőtől talpig Brioniba van csomagolva, fekete hajával és porcelán fehér bőrrel. Ő úgy nézett ki, mint egy Michelin csillagos steak, míg én, mint egy zsíros, elvitelre szánt sajtburger. Cseppet sem zavart. Szeretem a sajtburgert. A legtöbb ember inkább választana egy McGreasy dupla sajtburgert, mint egy kis húsdarabot.

Vicious kinyújtózkodott a székében.

– Azt ugye megérted, hogy nyugodt lélekkel nem segíthetek bevásárlóközpontot építeni Todos Santosban – szörfös jellegűt, vagy bármilyet? Belepiszkálsz az üzletembe.

Figyelmen kívül hagyta a kérdésem, és ez nem tetszett. Beledobtam a cigimet a whiskey-s pohárba és felálltam.

Vicius rám nézett. Nyugodtan, őszintén és teljesen közönyösen.

– De ez nem jelenti azt, hogy nem szurkolok neked, Bane. Csak nem foglak fegyverrel ellátni a háborúra, amibe belépni készülsz. Mert nekem is van egy hadseregem ebben a csatában. Bárki fogja ott megépíteni a bevásárlóközpontot, beleköp a levesembe, tehát rontja az üzletemet, és amikor az emberek beleköpnek a levesembe, én is felfalom azt, ami az övék.

Megvakartam a szakállam, hagytam leülepedni. Persze, hogy Vicious és a hozzá hasonlók nem törődtek velem. Ő volt a csúcson. Én afelé haladtam. Engem eltiporni, túlélési ösztön.

Spencer lenézett, ráfirkantott valamit az aranyozott, Fiscal Heights Holdings logóval ellátott jegyzettömbre.

– De van valaki, aki talán segíthet neked. Évek óta próbálkozik gyökeret verni Todos Santosban. Jó hírnevet kell szereznie itt, és eléggé kétségbeesett. Lehet nincs meg a hírneve az utcán, de tiszta a neve és megvannak a zöld hasú bankói. – Átcsúsztatta a papírlapot fekete és aranyozott fényes asztalán, én meg a tetovált, kérges ujjaimmal nyúltam érte.

Darren Morgansen, és mellette egy telefonszám.

– Olajpénz. – Vicious végigsimított a nyakkendőjén. – Ami még ennél is fontosabb, ő végig is hallgat, ellenben a legtöbb üzletemberrel a városban.

Igaza volt. És ez idegesített. 

– Miért segítesz? – kérdeztem. Kedveltem Baron Spencert. Ő volt az első választásom, mint üzlettárs, amikor eldöntöttem, hogy ajánlatot teszek azokra a hektárokra. Ismertem más gazdag, befolyásos embereket is a városban, de senki nem volt olyan könyörtelen, mint ő.

– Csak egy kis előnyt adok. Érdekessé teszem a dolgokat, és szeretem a meglepetéseket – mondta a karikagyűrűjét forgatva. – Nyisd meg a szörfparkot, Bane! Állok elébe. Örülnék, ha végre méltó ellenfelem akadna.

Mielőtt elhagytam az épületet, gondoskodtam arról, hogy szarjak a WC-ben, és hogy zsebre vágjak néhány puccos Fiscal Heights Holdings tollat, csak úgy, a móka kedvéért. Ó, és talán megdugtam Sue-t, Vicious titkárnőjét, aki e-mailben elküldte nekem a főnöke plázájában dolgozó, valamennyi szolgáltatónak az elérhetőségeit. Hasznosak lesznek majd, amikor megnyitom a szörfparkot, ami elvileg segít megszabadulni a szarságoktól és kifizetni anya jelzálogját.

Baron Spencer azt hiszi háborúzni fog velem.

Hamarosan rájön, hogy én magam vagyok a háború.

Aznap este találkoztam Darren Morgansennel.

Első jel arra, hogy túlságosan lelkes volt? Meghívott az otthonába. Mint már említettem, az iparmágnások ritkán találkoztak veled a magánterületükön. Morgansen teljesen figyelmen kívül hagyta a szerepet. Azt mondta a telefonban, hogy izgatott, amiért lehetőséget kap megismerni egy olyan kulcsjátékost, mint én, és ettől késztetést éreztem, hogy lemondjam az egészet.  Nekem kellett volna őt körbehízelegni, nem pedig fordítva. De hajlandó voltam szemet hunyni a furcsa dinamika fölött, ha ez azt jelenti, hogy összehozhattuk a világ legnagyobb szörfparkját, amely által Todos Santos lenne a következő Huntington Beach. Leginkább lehetőséget láttam arra, hogy olyan gazdag legyek, mint azok az emberek, akik úgy néztek rám, mintha szemét lennék, és boldogan próbálom meg. Nem fogok hazudni – nem számítottam arra, hogy akár félig ilyen messzire jutok az telek megszerzésében. Az emberek tényleg odafigyeltek arra, amit mondtam, és ez kissé meglepett.

Morgansen El Doradóban lakott, egy zárt lakóparkban, Todos Santos domboldalán, kilátással az óceánra. Ezen a környéken lakott a legtöbb pénzes kölyök. Spencerék. Cole-ék. Followhillék. Wallace-ék. Az a fajta pénz, amit az ember élete során sem tudna megkeresni, viszont örökölni igen.

A Morgansen ház egy gyarmati stílusú udvarház volt a hegyoldalon. Mi sem jobb, mint egy sziklán lakni, ami arra ösztönöz, hogy leugorj. Volt ott egy kis tó és lépcsős, zuhatagos szökőkút (igazi) hattyúkkal és (mű) angyalokkal, amelyek víznyilakat lőttek a kocsifelhajtóra, egy kert, törökfürdő, és szauna a vese alakú úszómedence mellett, és egy csomó más szar, amit fogadok a háziak közül soha senki nem használt. A dupla ajtó két oldalán bazi nagy növények voltak felsorakoztatva. Ennek a seggfejnek egy havi kertészeti számlája valószínűleg annyi volt, mint amennyiért megvettem annak idején a lakóhajómat.

Morgansen üdvözölt a lakópark kapujánál, én meg úgy tettem, mintha nem lenne már elektronikus kulcsom hozzá. Aztán körbevezetett a villájában, mintha azon gondolkodnék, hogy megvegyem. Átsétáltunk a füves első udvaron, a hátsó udvaron, és a két földszinti konyhán. Majd a csigalépcsőn felmentünk a második emeletre.

– Menjünk az irodámba. – A pasas selypített.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel magamban, hála a kibaszott égnek. Végre jó irányba haladtunk. Elhaladtunk egy csukott ajtó előtt, aztán megállt, és némi habozás után bekopogott halkan, miközben a faajtóhoz préselte a homlokát.

– Szíveckém? – suttogta. Hórihorgas volt, és meghunyászkodott, mint egy összevert tinédzser, és a felső tízezerhez tartozott. Minden középszerű volt rajta. Barna makiszerű szemek, csontos orr, ami kiemelkedett, mint egy gyenge pont, keskeny összepréselt ajkak, őszülő haj, és egy unalmas öltöny, ami egy szerencsétlen Bar Mitzvah fiú[2] kinézetet adott neki. Úgy nézett ki, mint egy statiszta valaki másnak a történetében. Szinte sajnáltam. Volt benne egyfajta vele született átlagosság, amit a világ összes pénze sem tud korrigálni.

Semmi válasz az ajtó túloldaláról.

– Édeszem, az irodában leszek. Szólj, ha szükszéged lesz valamire. Vagy... szólj Hannah-nak.

Rendkívüli hírek: Gazdag palinak van egy elkényeztetett lánya.

– Oké. Akkor megyek. – Az időt húzta, lézengett a csendben. – Cak a folyószó végében…

Morgansen fura teremtmény volt a Forbes milliárdosok listáján. Alázatos volt és megtört, két tulajdonság, ami arra késztette a bennem lakozó vérszomjas bulldogot, hogy szétmarcangoljam, mint egy vinnyogó gumijátékot. Beléptünk az irodájába, az ajtó sziszegve csukódott be mögöttünk. Darren hátrasimította a haját, aztán öltönynadrágjához törölte a tenyerét és idegesen felnevetett, miközben megkérdezte mit iszom. Azt mondtam, vodkát kérek. Megnyomott egy gombot a tölgyfa asztalán lévő telefonközponton és belesüppedt a kasmir székébe.

– Hannah, vodkát legyen szívesz!

Kezdtem komolyan megkérdőjelezni, miért adta meg Baron Spencer ennek a bohócnak a telefonszámát. Talán csak szórakozott velem. Lehet, hogy gazdag a tag – helyesbítek, úszott a pénzben, és bizonyítékként ott volt a kikötő nagyságú háza –, de ugyanakkor egy istenverte csődtömeg is. Kételkedtem, hogy egy ilyen gyáva nyúl leperkál hat millkót, huszonöt százalék részesedésért, egy kétes hírnevű idegennek. Kényelembe helyeztem magam a székemben, megpróbáltam nem gondolni erre. Tekintete követte a mozdulataimat. Tudtam, hogy mit bámul, és hogy hogyan néztem ki.

Az emberek gyakran megkérdeztek, miért. Miért ragaszkodtam ahhoz, hogy úgy nézzek ki, mint aki Kemény Motorosok meghallgatásra készül, tetoválásokkal testem nagy részén? Miért a férfikonty? Miért a szakáll?  Mirefel a tengerparton lógó csöves, leszarom szerelés, a rövidnadrágomon virító viasz folttal? Őszintén, nem láttam értelmét bármilyen erőfeszítésnek, hogy úgy nézzek ki, mint ők. Én nem voltam olyan, mint ők. Én, én voltam. Egy kívülálló, gazdag leszármazottak, flancos vezetéknév, vagy történelmi hagyaték nélkül.

Így mutattam meg, hogy kiszálltam a mókuskerékből; a minden apa rémálma kinézetemmel.

– Elég érdekesz figura vagy Todosz Szantoszban – mondta Morgansen, a vastag határidőnaplója szélét matatva. Nem tudtam, hogy most az üzleti hírnevemre, vagy magánéletemre gondolt. A városban azt pletykálták, hogy azért vettem meg a Café Diemt és a hotelt, hogy tisztára mossam a védelmi pénzeket, ez meg nem volt teljesen téves. Minden nőt megdugtam, aki csak lélegzett, néha, ha elég részeg voltam és kalandra vágytam, még srácoknak is megengedtem, hogy leszopjanak, aztán fizetős kapcsolatokba bonyolódtam bárkivel, aki segíthetett megszerezni az uralmat Todos Santos szabadidős helyszínei fölött. Olyan férfiak negyvenes feleségeit szórakoztattam, akikre felnéztem szakmailag, kizárólag azért, hogy bosszantsam őket, és szégyentelenül elvállaltam idősebb nők kísérgetését is, akikről tudtam, hogy anyagilag támogatni tudnak. Bibliai értelemben hímringyó voltam, és az emberek szemében fikarcnyit sem voltam megbízható és lojális.

– Ezt bóknak veszem – mondtam, miközben Darren házvezetőnője kinyitotta az ajtót, majd belépett egy tálcával, rajta két pohárral és egy palack Waterford vodkával. Töltött nekem belőle egy pohárral, Darren számára meg whiskey-t a mögötte lévő bárból, végig szerényen csöndben és lehajtott fejjel.

– Kérlek, vedd annak – dadogott Darren. – Már egy ideje fel akartam venni veled a kapcolatot. A caládom négy éve költözött ide.

Mintha nem tudtam volna.

Todos Santos arról volt ismert, hogy a felső tízezer otthona: egy mogorva fehérek lakta város, ahol fontosabb a származás, mint az erkölcs és a tekintély. Minden alkalommal, amikor valaki ideköltözött, az emberek tudták, és minden alkalommal, ha valaki elköltözött, az emberek elkezdtek pletykálni, hogy vajon mit próbálnak eltitkolni. Morgansenéknek eddig sikerült észrevétlenül maradniuk, és ez nem feltétlenül egy jó dolog. Ez azt jelentette, annak ellenére, hogy kőolajból származott a pénzük, nem sikerült erős kapcsolatokat kialakítaniuk, és ez gyanús volt.

– Hogy tetszik itt? – néztem körül unalmamban, rágógumimból lufit pukkantva.

– Érdekesz. Nagyon hierarhikusz.

Megragadtam a poharam és egy húzásra megittam, majd visszatettem a poharamat a döbbent Morgansen előtti tálcára.

– Klassz. Rátérhetünk az üzletre?

Darren ismét homlokát ráncolta.

A kezével jelezte, hogy kezdhetem a prezentációt. Megtettem.

Elmondtam neki a kilátásaimat. Beszéltem a partszakaszról, amely fantasztikus hely a Surf City központ számára. Aztán elmondtam a tervem és elővettem a tervrajzot, amelyet L.A egyik legjobb építésze készített. Elmondtam Darrennek az elképzelésem, aztán megmutattam néhány statisztikát, amely az egyre növekedő tinédzserek számát illette Todos Santosban – a gazdagok szerettek gyerekeket kipottyantani, és a dél-kaliforniai gyerekek vagy gördeszkáztak, vagy szörföztek, plusz elég közel voltuk Huntington Beachhez, San Clementéhez és San Diegóhoz, hogy idecsalogassuk az ottani, megszállott szörfösöket. Nem beszélve a profi versenyek mennyiségéről, amit majd bevonz Todos Santosba. Elmagyaráztam, hogy szükségem van egy rendes, nyakkendős névre a prezentációhoz, hogy biztosan komolyan vegyék az ajánlatomat, és hogy ő majd csak hátradől és figyeli a pénze gyarapodását. Tartózkodtam hozzátenni, hogy ezzel beintünk Baron Spencernek, a központban lévő, félig halott luxus áruházával, amely istenségi státuszra emelne minket. Ez volt az igazság, de Morgansen úgy nézett ki, mint az típusú ember, aki összeszarja magát a gondolattól is, hogy valakit feldühítsen. Különösen, ha az a valaki Baron „Vicious” Spencer.

Körbeszaglásztam, mielőtt felhívtam Darrent. A nagyapja olajföldeket vásárolt Kuwaitban, még mielőtt a menő gyerekek tették. Morgansen alig tudta életben tartani a családi vállalkozást. Azt sem tudta, mi a faszt csinál. Volt egy felesége és egy mostohalánya, és egy csomó bajuszos ember, aki megmondta mit kell tennie.

– Ész mennyi kellene tőlem? – kérdezte.

– Hat millkó – mondtam szemrebbenés nélkül. Darren megvakarta a tarkóját. Egy pillanatig azt hittem, elküld a picsába, és hozzám vág valami éleset. De nem tette. Körülnézett és megvakarta az arcát. Eltüntette a hülye, drága skót whiskey-t, akár egy bajnok, megrándult az arca utána, majd ezek után – és csakis ezek után – a szemembe nézett, tekintetében vereség csillogott.

– Rendben.

– Rendben? – Visszhangoztam, szinte idióta módjára. Ennyi? Rendben? Bármitől is volt betépve, azt kívántam bárcsak én is árulhatnám.

– Rendben, utalom a pénzt. Előlegben kaphat három milliót.

– Nincs szükségem három millióra előlegben. Nincs garancia, hogy megkapom a telket – vágtam rá. Az ösztöneim azt súgták, hogy van ebben valami csapda, de Darren olyan ártalmatlannak látszott, mint egy kibaszott Teletubby. A tag Twisterrel nem tudott játszani, nem hogy valaki olyannal, mint én.

– Szükszége lesz majd, mikor meglátják rajta a nevem. Mindeneszetre, tekintsze a jó szándék jelének. Nincs szükszégem a részeszedészre.

– Ön most be van tépve? Mert nem lehetünk üzlettársak, ha kábítószerfüggő. A fű rendben van, de ha meth-et szed, arról tudnom kell.

Felhúztam az egyik szemöldökömet és szórakozottan vakartam az arcomat a füves cigimmel.

Gúnyosan vigyorgott felém a maga módján, de én még az átkozott kecskéken is karakteresebb kifejezést láttam.

– Ninc szükszégem a részeszedészre. Nem a pénzért cinálom. Abból van elég. Valami mászt akarok magától. Mint már előbb isz mondtam, szokat hallottam magáról, Bane. Tudom, hogy ki maga, és hogy mit cinál. Nem arra van szükszégem, hogy gazdagabbá tegyen. Aszt akarom, hogy szegítszen a mosztohalányomnak.

Mi vagy.

Mit csinálsz.

Szentséges szőrös szargolyó, Darren Mostohapapi azt akarja, hogy lefektessék a lányát.

Az első kérdés, ami felmerült a fejemben az az, pontosan milyen csúnya ez a mostohalány? Olyan Quasimodo csúnya? Amennyi pénze és erőforrása volt ennek a pipinek, remélhetőleg elmegy legalább cukinak. Lehet nem baromi dögösnek, de valaki szemében, biztosan basznivalónak. Bárkinek.  Szerencsére, huszonöt éves voltam, és amikor az ember huszonöt éves, mindent dughatónak talál, még a ceruzahegyezőket is beleértve. Ha azt akarná, hogy hat millió dollárért megdugjam a mostohalányát, odatenném az ügyvédemet, hogy még ma este megírja a szerződést, és reggelre a csaj olyan alaposan meg lenne baszva, és még lenne néhány plusz lyuk is, és napokig ködös lenne az agya a sok orgazmustól. Még hozzátennék egy kis orális szexet is, és szex utáni összebújást a biztonság kedvéért, mert nem érezném helyesnek, ha nem nyújtanék egy kis extrát ezért a sok pénzért.

– Rendben van – intettem le. – Általában hat hónapos szerződést kötök, kizárólagossági záradék nélkül. Heti két alkalom. Az óvszer nem alku tárgya, és le akarom tesztelni, mielőtt hozzáérek. – Azt mondták jóképű seggfej vagyok, és soha nem tudhatom, mikor kell beledugnom a farkam valakibe, szívességként vagy valamilyen haszonért cserébe. Mondhatni, pénzért már nem vállaltam új ügyfeleket. A készpénz egyszerűen nem volt motiváló, minek utána a számláim ki voltak fizetne és anya dolgai el voltak intézve. De senki nem mondta, hogy ilyen sokat ér a farkam. A Morgansen gyerek mostohapapija tudta, hogyan kell elkényeztetni.

Darren, aggódó arccal rázta fejét.

– Várj, micoda? Ó, egek! Nem. Nem, nem, nem! – Köhögve, idegesen hadonászott a kezeivel. Kiegyenesedtem a székemben, nem értettem a pasas hogy nem halt még meg a szívrohamtól. – Nem úgy értettem. Nem akarom, hogy lefeküdjön vele. Valójában, éppen esz a kikötészem, amiben megígéri, hogy nem fog rámoszdulni. Önt akarom, mert kapható rá, ész aszt teszi, amiért fizetnek, szem többet, szem keveszebbet. Jesszynek ninc szok barátja. Szok mindenen ment keresztül, ész cak szükszége van valakire. Egy társzra. Aszt akarom, szegítcen neki, hogy visszakapja az önbizalmát, ész hogy barátokat szeresszen. Alkalmassza a kávézójában, hogy oka legyen naponta elhagyni a hászat. Szigorúan cak plátói alapon. Jesszy érinthetetlen. Nem engedi, hogy az emberek megérintszék.

Jesse. Hát persze, a mostohalányának olyan neve van, amit Darren nem tud rendesen kimondani. Szerencsétlen faszi.

Mi lehetett ennek a Jesse lánynak a baja? Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon a mostohaapjának, pedig nyilvánvalóan ott volt. Szívás, hogy úgy tűnt a csaj egy elkényeztetett hercegnő, mert vállalom a melót, még akkor is, ha addig kell hallgatnom a bevásárlás körutas meséit kedves anyucival, míg a füleim leesnek a helyükről. Pár százezer dollárért nem fárasztanám magam. De most olyan sok pénz forgott kockán, és olyan jövedelmező befektetés, hogy Jesse éppen most vette meg a figyelmemet. És egy bizonyos fokig a szeretetemet is.

– Miből áll ez a munka?  – kérdeztem, a szakállamat babrálva.

– A terapeutája aszt mondja, munkára van szükszége. Bármilyen munkára. Alkalmassza. Járjon a kedvében. Udaroljon neki. De ne érjen hosszá. – Remegő ujjaival, ismét a határidő naplója szélével játszott. – Lehelj bele újra életet.

– Ő…? – Nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam anélkül, hogy úgy hangozzon mintha egy faragatlan tuskó lennék. Lassú? Fogyatékos, valamilyen módon? Nem mintha számított volna, de tudnom kellett mivel állok szemben. Darren mocorgott a helyén.

– Nagyon okosz gyerek. Cak kell egy kisz lökész a társzadalom irányába.

– Miért?

– Miért? – visszhangozta Darren, sebesen pislogva, mintha a kérdés meg sem fordult volna az ő fejében. Rángatózott az álla és megdörzsölte orrnyergét. Majdnem elsírta magát. A pasas olyan összeszedett volt, akár egy bekokózott tinédzser egy fesztiválon. Nyilvánvalóan gerinc-transzplantációra volt szüksége, és a megfelelő árért önként jelentkezem donornak. Ha segítségre volt szüksége a gyerekével kapcsolatban, hajlandó voltam segíteni. Még csak nem is kell seggfejnek éreznem magam miatta, mert csak elviszem moziba meg ilyesmi. Nem kellett megdugnom, és szerelmes szavakat suttognom a fülébe.

– Elmondom miért, de alá kell írnia egy titoktartászi szersződést.

A gazdagoknak voltak a legőrültebb történeteik. Talán benne volt valami kegyetlenségben, vagy valami hasonló szarságban. A pénztől unottá válsz, és az unalom seggfejjé tesz.

– Amennyi titoktartási szerződést írtam alá életemben, jelenleg senkivel sem beszélek másról csak az időjárásról. – Lazán visszaereszkedtem a székembe, hirtelen nagyon elégedett voltam magammal, amiért üzletelni fogok ezzel a pasassal.

Rám szegezte reményteli tekintetét. Szerette a lányt. Mindig zavarba ejtett a szeretet. Olyan kényelmetlen érzés volt. Az emberek sok hülyeséget csináltak a szeretet, a szerelem nevében.

– Igen. Igen. Nosz… megegyesztünk? – kérdezte nagy levegőt véve. Körülnéztem, most először térképeztem fel az irodáját. Hagyományos. Sötét tölgyfa és több száz vastag régi könyvvel megpakolt, padlótól plafonig érő polcrendszerrel. Perzsaszőnyeg és tevebőr színű selyem karosszékek. Egyedül a bár részen látszott, hogy használják, a félig üres, bánatos, és Darren ujjlenyomataival díszített üvegekkel. Minden más csak látványosság. Ez az ember elveszett volt, és én voltam a szerencsés gazember, aki megtalálta.

Mint az édességet elvenni egy kibaszott kisgyerektől.

– Hat hónapot adok, és tudni akarom mi történt vele.

Morgansen töltött magának még egy pohár whiskey-t, úgy bámult bele, mint az ember, aki a mélybe néz, megitta egyből az egészet, mint aki nemsokára a halálba ugrik, majd ujjai közt lóbálta a poharat, mielőtt az a szőnyegre esett.

– Tudni akarja mi történt?

Felemeltem a vállam. Soha nem ismételtem magam, és most nem teszek kivételt ez a köcsög miatt.

Amikor az első szavak elhagyták a száját, ujjaimmal megragadtam a széket.

Amikor az első mondat átfúrta a koponyámat, a torkom kiszáradt.

Miután kilencven percig hallgattam, egyetlen válaszom volt. Igazából két szó. És elég pontosan összefoglalta, amit éreztem.

Bassza meg!

Második fejezet

Bane

Fordította: Hannah

– Ez egy jó nap a “Hang 11”-re[3] – hahotázott Beck, nedves, hosszú barna haja lobogott a szélben, miközben a szörfdeszkán hasalva meglovagolt egy bomba hullámot. Ezt hívták farok lóbálásnak, és én utáltam, amikor ezt csinálták az emberek. Olyan volt, mint egy csodaszép szupermodellt pazarolni egy részeges kézimunkára. Az igazság az, amikor a part többnyire üres volt, az jó nap volt a meztelen szörfözéshez. Ezért minden SoCal-i tengeri élőlény kívülről ismerte a farkam formáját. Felnevettem és néztem, ahogy lehúzta a rövidnadrágját és csuklója köré tekerte, mint egy karperecet. Hale, a középiskolai barátom pár méterrel arrébb volt, a hullámtörés vonalán haladva át, a középiskolai barátnőm Edie, meg ott volt mellettem, a szörfdeszkáján ült, csendben ringatózva bámulta a partot.

Követtem a pillantását, és kiszúrtam a férjét Trentet, és az ő lányát Lunát, ahogy formázóikkal alaposan kidolgozott homokvárakat építettek. Edie volt a kedvencem és következésképpen egy ex. Ugyanakkor ő volt az egyik legjobb barátom. Bonyolultnak hangzik, de valójában egyáltalán nem az. Önmagukért szerettem az embereket, függetlenül attól, hogy megdughatom-e vagy sem. Edie – vagy Gidget, ahogy én hívtam a középiskola óta – számomra megbaszhatatlan volt, de még mindig Edie. Aggódva ráncolta homlokát. Leguggoltam és a Firewire Ewomat meglovagolva megpöccintettem a fülét.

– Megint azt csinálod.

– Micsodát?

– Túlbonyolítod.

Gidged az orrát húzta.

– Csak szédülök egy kicsit – hátrasimította szőke haját és hunyorítva nézett az aranyszínű part felé.

– Sápadt vagy. – Enyhe kifejezés, de rámutatni egyáltalán nem méltó úriemberhez. – Menj haza. A hullámok nem mennek sehova.

Edie hátrafordította fejét.

– Hé, Beck! A lányom ott van a parton. Húzd vissza a nadrágod, te perverz!

Szerettem, hogy lányának nevezte a mostohalányát. Csak néhány éve ismerték egymást, de ez a család volt a legigazibb dolog, amit valaha láttam.

– Veled mi a helyzet? Jól vagy? – kérdezte Edie, miközben a vízben mozgatta ujjait.

– Sosem voltam jobban.

– Még mindig használsz óvszert? – emelte meg nedves szemöldökét. Gyakran kérdezte ezt, amióta öt évvel ezelőtt, úgy döntöttem elindítom a vállalkozásomat. Nehéz volt megállni, hogy ne forgassam a szemem, és meglöktem lábammal a deszkáját.

– Megtöröd a hullámokat, Gidget. Szörfözz, vagy menj innen a picsába.

Néztem Edie-t, ahogy a part felé evezett kezeivel, majd megfordultam, hogy Beckkel és Hale-lel foglalkozzam, akik végül ott ültek a deszkáikon, csupán pár méterre tőlem.

– Vége a műsornak – köptem a vízbe. Beck felugrott a szörfdeszkájára – a rohadéknak olyan volt az alkata, mint egy jógaoktatónak –, és irritáló táncba kezdett, előre-hátra mozgatva a csípőjét, mint a seggfejek, akik szexuálisan akarnak zaklatni mindenkit a közvetlen közelünkben. Kicsit hasonlított a fiatal, hosszú barna hajú Matt Damonra. Drámaian összeszorított ököllel énekelni kezdte a „The Show Must Go On” Queen dalt.

Becket abban a reményben vettem a szárnyaim alá, hogy profi szörfözőt faragok belőle, akit majd mindenki látni akar a versenyeken. Jó volt, mint Kelly Slater, de ugyanakkor olyan lusta is, mint Homer Simpson, így a következő szeptember végi versenyére edzettem. Én voltam az egyelten személy, akitől rendesen félt, szóval arra gondoltam, ha valaki képes kirángatni őt az ágyból hajnali ötkor, az csakis én vagyok.

Hale megrázta a fejét.

– Borotválkozz meg seggfej. A lábad köze úgy néz ki, mint Phil Spector. – mutatott Beck farkára. Az utóbbi röhögött, dákója úgy lebegett, mint haj a sampon reklámban. Hale felém fordult, és most úgy ültünk itt hárman, mint valami seggfejek, megtörve a hullámokat. Remek.

– Ez a hónap az én köröm, ugye? – Körnek neveztük a sétány boltjainál tett látogatásainkat, amikor összeszedtük a védelmi pénzt.

– Igen.

– Még valami, amiben segíthetek?  – Hale felhasalt a deszkájára. Vörös haja, zöld szeme volt, lelke pedig, mint az önpusztító Holden Caulfieldé, akit befecskendeztek a hamis Todos Santos városába. Egy másik dolog, ami neki volt, nekem meg nem: túlságosan védelmező szülők. Közel volt ahhoz, hogy befejezze a filozófia mesterképzést, és a szülei nyomdokába lépve professzor legyen. Szülei azt akarták, hogy SoCal formálható lelkeit gondolkodó egyedekké változtassa. De Hale nem akart tanár lenni. Vad akart lenni, mint én.

– Légy jó, és fejezd be a házi feladatodat – kacagtam. Ő meg lespriccelt, mint egy öt éves.

– Nagyobb felelősséget akarok. Részese akarok lenni SurfCitynek.

Hale-lel fele-fele arányban osztoztunk a védelmi pénzeken, ami nekem megfelelt, mert ő végezte a terepmunkát. De mindig többet akart. SurfCity az én ötletem volt, az én gyerekem, az én álmom. Nem akartam senkivel sem megosztani.

– Komolyan mondom – sóhajtotta.

– Én is. – Felemeltem a fejem és figyeltem, ahogy a meztelen Beck elevezett a szőrös ágyékával együtt. – Nincs szükségem több segítségre.

– Van pénzem. Befektethetem SurfCitybe.

– Befektethetsz abba, hogy elhúzol a picsába az utamból, és hagysz szörfözni.

– Miért nem? Nyilvánvalóan szükséged van a pénzre. Találtál már valakit?

Nem akartam neki Darrenről és Jesseről beszélni, mert nem tudtam, hogy mi sül ki ebből a szarságból, és különben is kinéztem belőle, hogy megpróbálja kicsit elcseszni a dolgokat, csak úgy, a móka kedvéért. Ugyanabból a fából faragták, mint a hírhedt HotHolest. Néha szeretett széttörni dolgokat egyszerűen azért, mert szerette a reccsenés hangját.

 – Semmi közöd hozzá.

– Igazán nehéz rajtad kiigazodni Protsenko.

– Vagy – mosolyogtam – te vagy tudatlan, ha másokon való kiigazodásról van szó, Hale.      

Hale orrcimpái viccesen kitágultak. Elhúzott a deszkájával, ez volt a sajátos változata annak, hogy a képembe vágta az ajtót. Nevettem. Néhány perc elteltével megjelent mellettem Beck, mellkasa fel-alá mozgott az adrenalin lökettől.

– Mi van mindenkivel? – Gidget úgy viselkedik, mint egy kiscsaj, Hale úgy viselkedik, mint egy kis picsa. Olyan mintha te lennél mindenki erőszakos apukája.

Vigyorogva néztem, amint Hale alakja eltűnik, gondolataim SurfCity körül jártak.

– Szóval, holnap ugyanabban az órában? – Beck úgy tett mintha a karomba bokszolna, de igazából nem volt elég vér a pucájában, hogy megtegye.

– Igen. Legyen korán; tervem van délutánra.

A tervemnek neve, leírása és végkifejlete volt.

A tervem egy tizenkilenc éves lány volt. 

Azt viszont nem tudtam, hogy a tervem látványos módon a képembe robban, ugyanazzal a reccsenő hanggal, amelytől Hale golyói is bizseregnek.

Az első dolog, amit tettem, megfigyeltem Jesse Carter napi rutinját. A rutin enyhe kifejezés, mert a fura lány nem hagyta el a házat, vagy a szobáját, vagy... az ágyát. A nevétől deja vú érzésem volt, de nem foglalkoztam vele. Kisváros volt. Valószínűleg összefutottam vele egy adott pillanatban. Talán voltam is benne egy adott pillanatban.

Az különösen kínos lenne.

Darren azt mondta Jesse édesapja meghalt, amikor Jesse tizenkét éves volt és ez még azelőtt kicsinálta, hogy a fiúk befejezték volna munkát. Azt is mondta, hogy Jessevel látszólagosan spontán találkozni olyan, mint megtanítani egy disznót keringőzni.

 – Be kell férkősznöd a világába, mert ritkán jár el itthonról – mondta a telefonba. – Minden cütörtökön elmegy terápiára, Todosz Szantosz belvároszába, ész minden délben ész éjjel, három óra tájt végigfutja az El Dorado körüli futópályát.

Kétszer egy kibaszott napon? Akkor is, nem az én dolgom.

– Érdekes órák – mondtam a papírt nézve.

– Keveszebb az ember. – Hát persze.

Mindent leírtam egy papírra, megpróbálva kitalálni hol a büdös francba jövök én be a képbe.

– Van még valami? – pattogtattam a rágógumimat a fülébe.

– Meglátogatja a szomszédunkat, Miszisz Belforszot, gyakran. Nyolcvan valamennyi. Altszheilmeresz.

Jesse Carter élete érdekes volt, az egyszer biztos. És én voltam a szerencsés gazember, aki visszacsalogatja a külvilágba.

– Ennyi? – kérdeztem.

– Ennyi – válaszolta és sóhajtott.

– Senki más? Barát? Jó barát? Bevásárlás anyukával a Balmainban? – Így elég kevés mozgásteret hagyott. Nem toppanhattam be hívatlanul a szomszédba és nem tehettem úgy, mintha véletlenül botlottam volna bele. Nos, megtehetném, ha kedvem lenne egy letartóztatáshoz.

– Szemmi – nyelt nagyot Darren. – Ninc szenkije.

Hunyorítva néztem a papírt a kezemben. Milyen kevés információm volt. Mintha a lány nem akart volna létezni a saját háza körüli birodalmon kívül. Még egy dologra volt szükségem Darrentől. A szerződést már aláírta, és minden el volt rendezve és beindult. Két záradékhoz ragaszkodott, amelyek vastag betűkkel voltak írva. Egy – Jesse Carter, soha, soha, de soha, nem tudhat erről a megegyezésről. És kettő – soha, soha, de soha nem lehetek vele szexuális kapcsolatban.

– Egyik vagy mindkettő megszegésze az egyesszég végét és megszünészét jelenti.

Az igazság az, hogy csak átfutottam a kibaszott szerződést, mert Darren olyan pipogya alak benyomását keltette bennem, nem gondoltam, hogy képes lenne a légynek is ártani.

– Küldjön egy mostani képet róla email-ben. Tudnom kell, hogy néz ki, tudja, hogy ne kezdjek ki egy ismeretlennel.

– Nem kikeszdeni fogsz vele – hangsúlyozta. – Szegíteni fogsz neki.

A szemantika a nyugati társadalom ribanca. Nem számít, hogyan csinálom – csak az számított, hogy Jesse Carter elhagyja a kibaszott házát. Nem fárasztottam magam azzal, hogy rákeressek az interneten. Ha jól sejtettem, és szerintem igen, nincs Facebook, Snapchat, vagy Instagram oldala. El akart tűnni a földről, és meg is tette.

Arra készültem, hogy visszarángassam a társadalomba.

Jöhet egyedül, vagy a démonjaival együtt.

Kurvára nem érdekelt.

A fénykép, amit Darren küldött, szemcsésebb volt, mint Tobago Beach, és sokat nem láttam Jesseből. Úgy tűnt, mintha a fotó akkor készült volna, amikor Jesse nem látta, amitől a perverz mérőm csöngetett párszor. Jesse egy kárpitozott padon ült, kezében, Puskin A kapitány Lánya című könyve.  Arcával beletemetkezve a könyvbe. Csak hollófekete haja, hófehér bőre és hosszú szempillái látszottak. Furcsa érzésem támadt, mintha már láttam volna, de elástam a gondolatot. Még ha láttam is, ő most az üzlet része. Szigorúan üzleti ügy.

Az a fajta üzlet, amit nem akartam elveszíteni.

Különösen, miután a Darren által átutalt hárommillió dollárból ötszázezret elhasználtam, hogy olasz bútort importáljak az új hotelembe. Hoppá.

Úgy döntöttem, Jesset a legjobb lenne megközelíteni, amikor a terapeutájához megy. A csilli-villi épülettel szemben várakoztam, amelyben a klinika működött. Egy Liberty Park-i kávézóban ültem, és kifelé bámészkodtam az ablakon. Jesse leparkolt a Range Roverével az épület előtt és kiszállt. Csapott vállai, úgy néztek ki, mint valami törött szárnyak; szomorú szemei, mint a lelkek kibaszott temetője.

Az első gondolatom az volt, amikor megláttam, hogy közel sem Quasimodo-csúnya. Gyönyörű volt, és ez a kibaszott évszázad legenyhébb kifejezése.

Második gondolatom, hogy már láttam. Nem kellett felemelnie a fekete haját, hogy lássam a Puskin tetoválást. Egy ilyen lányt nem felejtesz el. Évekkel ezelőtt volt, a parton, de emlékszem milyen erős volt a vágy, hogy meghódítsam. Milyen dühös voltam, amikor láttam, ahogy a sápadt seggű tini barátja taperolni kezdte, amint a csaj, a kis piros bikinijében, lerogyott mellé a homokra. Szerencsére visszafogtam magam, hogy ellopjam az orra elöl.

Most, hogy ő a biztosíték, semmi esetre sem érnék hozzá, még egy háromméteres rúddal sem.

Jesse formátlan farmert viselt, amivel próbálta elrejteni a dögös, hosszú lábait, mandarin színű pólót – hosszú, bő és lehangolóan egyszerű volt –, azon meg egy nyitott, fekete kapucnis felsőt. Fején baseball sapka – Raiders, kedvemre való csaj –, amit kezével leszorított, és a sildje akkora volt, mint az egész arca. Nyilván észrevétlen akart lenni, amennyire csak lehetett. Szerencsétlenségére, hat millkóért nemcsak észreveszem a létezését, de megünneplem és oltárt állítok érte. Tudod, jelképesen.

Lehajtott fejjel, érvénybe léptetve a semmi szemkontaktus vezérelvet, eltűnt az épületben. Egy órát töltött a terapeutánál. Az épp elég idő volt, hogy odasétáljak, lecsavarjam a hátsó kerék szelepsapkáját, és végignézzem, ahogy lassan, sziszegve távozik belőle a levegő és leereszt. Miután ezt megtettem, elmentem, a két utcával arrébb parkoló autómért – egy ezer éves piros Ford furgon, amit ritkán használtam –, és leparkoltam közvetlenül Jesse Range Rovere mögé.

Amint az várható volt, egy óra múlva felbukkant Jesse, sietős léptekben jött a Range Rover felé. Az éles szemű kiscsaj észrevette a lapos kereket, mielőtt beült volna az autóba. Leguggolt, sóhajtott, majd a fejét rázta. Kinyitottam az autóm ajtaját, leugrottam a földre pár lépésnyire tőle. Darren említette, hogy Jesse nem szereti, ha közelébe mennek a férfiak. No problemo.

– Minden rendben? – kérdeztem. Felkapta a fejét és összevonta szemöldökét, mintha körülbelül hétszáz társadalmi szabályt szegtem volna meg, azzal, hogy beszélek vele. Nem válaszolt, és kis kezével idegesen tapogatta a kerék szelepét. Tudta, hogy mit keres, és ez meglepett. Nem mintha számított volna. Ahhoz, hogy kicserélje a kereket Jessenek szüksége volt valakire, aki elővette a pótkereket, és most nem azért, mert szexista disznó lennék, de az a szar legalább egy tonnát nyomott. Ő kicsike volt. Egyszerű fizika.

Mekkora szerencsés véletlen, hogy ott voltam, ugye?

– Defekted van – jelentettem ki a kurvára egyértelmű tényt, egy pár lépéssel közelebb merészkedve. Szinte kiugrott a bőréből, ahogy hátrafelé lépkedett. Tekintetéből puszta rémület áradt. Feltételezem a szakáll, a tetoválások, és a százkilencven centi magasságom nem sokat enyhített a dolgon.

– Ne – kiáltotta remegő hangon.

– Mit ne?

– Ne érj hozzám.

– Nem terveztem – mondtam. És haver, ez milyen igaz volt. Akár 5,999,999 dollárt is fizethetett volna, és ennek ellenére még egy puszit sem adnék az arcára. Hátraléptem és megadóan felemeltem a kezem.

 – Próbáljuk meg még egyszer. Segíthetek kicserélni a kereket? Van emelő a furgonomban – mutattam hüvelykujjammal a vállam mögé. – Állhatsz másfél méterre tőlem. Megígérem, nem foglak megérinteni. A pokolba, azt is megígérem, hogy nem nézek rád. Utálom a narancssárgát – biccentettem a pólójára. Egy másik igazság. A szín arra a köcsögre emlékeztetett, Hale-re, és a vörösesbarna hajára.

Jesse hosszasan és szigorúan bámult rám, mintha következő pillantáskor a szemeim elárulnák az igazi szándékaim. Visszabámultam, összeszedtem minden csepp önuralmamat, hogy ne forduljak meg és lépjek le. Felfogtam, megvolt rá az oka, de a csaj átkozott fura volt. Nem foglalkozom a nehéz esetekkel, vagy a különlegesekkel, vagy a furákkal.  Ilyen téren nem bonyolítottam a dolgokat. Ne essen tévedés – Jesse gyönyörű volt, de úgy nézett ki, mint egy elbűvölő tragédia, kifejezetten arra tervezve, hogy elcsesszen.

– Fedezi a biztosításom – dadogta. Mint aki nem volt megszokva, hogy idegenekkel beszéljen. Hangosan pukkantgattam a fahéjas rágómat.

– És egy órát tart, míg ideérnek. Én tizenöt perc alatt megcsinálom, és megmentelek a papírmunkától és a fejfájástól.

– Nem érdekel a papírmunka és a fejfájás. Menj el!

– Jól van. Hívd fel a biztosítódat – fontam össze karjaim a mellkasom előtt.

Megkereshette a telefonszámot az interneten, de valószínűleg beletelt volna húsz percbe. Alig volt térerő Todos Santos belvárosának ezen a részén. Olyan alacsonyan helyezkedett el a völgyben, gyakorlatilag a pokol szomszédságában voltunk. A telefon kijelzőjére hunyorítva, fújtatva próbálta megkeresni a telefonszámot. Aztán dobbantott a lábával.

– Neked mi ebben a jó? – felszegte felém az állát, lemondva az akadozó netjéről. Ezt nevezem a mostohaapja teljes ellentétjének. Miközben mindketten nyugtalanok voltak, Darren passzív és gyenge volt. Jesse egy vadmacska volt, készenlétben, hogy kikaparja a szemed, ha a közelébe merészkedsz.

– Egy csésze kávé. Fekete. Semmi szójás szarság – mondtam, miközben feltűrtem a ruhám ujját a könyökömig, és hátat fordítottam, hogy kivegyem a szerszámosládát a furgonomból. Büszkén sétáltam vissza, Jesse ott állt fölbe gyökerezve, arcán bizalmatlan arckifejezéssel. Letettem a szerszámosládát a járdára és kinyitottam a csomagtartóját, végig magamon éreztem puskaporos tekintetét.

Nem akart velem szóba állni.

De még kevésbé akarta a délutánt itt tölteni, megsülve a SoCal-i nap alatt, miközben arra várt, hogy megérkezzen a vontató.

– Most már nyugodtan hozhatod azt a kávét. – Rá sem néztem, úgy tettem mintha a kereket tapogatnám, hogy megnézzem mi történhetett. Említettem már, hogy nem szeretem a kávét? Az a fos tiszta méreg, én meg egy fél-profi szörföző nagyon egészséges étkezési szokásokkal. Fészkelődve nézett körül, mintha arra készülnék, hogy leteperjem egy sikátorban.

– Hogyan is iszod a kávét? Fél deci vodkával. És kávé nélkül.

– Lepj meg.

– Lepjelek meg?

– Igen. Mint amikor, valami spontán sokkoló dolgot teszel. Mint pl. mondjuk, mosolyogsz.

– Ki vagy te, hogy ítélkezz felettem?

– Én vagyok az új, legjobb barátod. Most, menj.

Komolysággal rázta meg a fejét, és elindult az utca túloldalán álló Starbucksba. Ahhoz képest, hogy csütörtök este volt, Todos Santos belvárosa eléggé kihalt volt. Egy újabb áldás számomra. Nem hiányzott, hogy bármelyikünket felismerjék. Jesse olyan feszült volt, mint egy tampon. Tettem a dolgom, tudatom mélyére ástam a tényt, hogy olyan volt, mint egy szirén, aki megszólítja a vágyaimat.

Ugyanakkor erőszak áldozata is.

Ugyanakkor egy jövedelmező üzleti ügy.

Ó, és ugyanakkor egy kibaszott tinédzser, te huszonöt éves perverz.

Jesse, egy gőzölgő pohár kávéval jött vissza, és úgy tartotta felém, mintha egy hulla lett volna.

– Tedd csak le a motorháztetőre.

Azzal voltam elfoglalva, hogy a piszkos kezemmel elővegyem az emelőt, és az alváz alá helyezzem. Egyedülálló anya egyetlen gyerekeként megtanultam, hogyan csináljak meg magam mindent, kivéve a nyitott szívműtétet. Ki tudnám cserélni az összes kerekét, és összedobnék a semmiből okroshka levest, amíg Jesse a kibaszott körmeit reszeli. Most el kell érnem, hogy lássa, bízhat bennem. Még mindig zavartan bámult, mintha ő maga sem tudná, miért engedi, hogy segítsek. Majd, mintha megerősítené a gyanúmat, megkérdezte – Miért is segítesz nekem?

– Kávét akartam.

– Megengedhetsz magadnak egy kávét.

– Honnan tudod? Lézerlátásod van, amellyel átlátsz a zsebemen bele a pénztárcámba? – morogtam, miközben megemeltem a pótkereket. Miért nincs neki is ilyen kis, dugj-meg-misszionárius pózban, Mini Cooperje, mint a többi csajnak ebben a városban?

– Ismerlek valahonnan?

Remélem nem, mert legfeljebb úgy ismerne, mint egy tengerparti csövest, vagy a nem hivatalos városi hímringyót. 

Felnéztem rá, megtörölve a homlokomat, és ezzel a mozdulattal teljesen összekentem piszokkal.

– Igen?

– Te vagy Roman Protsenko. – Megdörzsölte aggódó homlokát, és ott volt, az arcára írva a puszta félelem és az undor.

A szívem gyorsabban vert, pedig nem lett volna szabad. Emlékeztetem magam, hogy nem érdekel..., csakhogy érdekelt, mert már elköltöttem Darren pénzének egy részét.

– Szóval tényleg tudod, ki vagyok. És mit gondolsz?

– Semmit. Lehetsz a pápa, vagy akár Justin Timberlake. Én nem randizom. 

– Én sem, szóval ne csinálj úgy mintha rád mozdultam volna – mondtam őszintén. Kissé ellazult és biccentett a fejével. Az volt az érzésem, ő így mosolyog, és nem utáltam. A kaliforniai csajok úgy mosolyogtak, mintha az egész világ őket figyelné. Jesse mozgásai egyéniek, csendesek voltak.

– És téged, hogy hívnak? – kérdeztem, mert igaziból nem tudhattam.

– Senki. Végeztél? – biccentett a kerék felé.

– Majdnem, Senki.

Tényleg szinte kész voltam. De késleltetni akartam a távozását, mert körülbelül olyan rugalmas volt, akár egy kenyérpirító. Nem tudtam mikor látom majd ismét. Azt is tudtam, hogy valamilyen elcseszett, sors-szerűen, segíteni akartam rajta. Nekem is volt benne részem. Tudtam egy két dolgot a nemi erőszakról. A fenébe is, lehet azért voltam ekkora szajha. Nem éreztem helyénvalónak, hogy nem-et mondjak, amikor olyan sok nőnek nem volt választása. Viszont Jesset sem hagyhattam itt órákig lógva.

– Parancsolj Hópihe. – Felálltam, koszos kezemet zsebes nadrágomba törölve. Jesse bólintott, és hogy ne kelljen közelebb jönnie rámutatott a kávéra a motorháztetőn.

– Hópihe?

– A neved nem lehet Senki, így a Hópihét választottam.

– Ez valamilyen politikai magyarázat akart lenni irántam? – húzta össze a szemét. Én próbáltam nem forgatni az enyémeket.

– Nincs itt semmilyen politikai feltételezés. Csak úgy nézel ki, mint egy Hópihe.

– Miért?

– Mert kibaszott fehér vagy.

Mert ebben a mocsokban találtalak meg, amit életnek hívnak, és feltűntél. Mint egy lehetőség, amit nem szalaszthatok el.

Most először nézett az arcomra. Szemei ijesztően kifejezőek voltak.  Színe, mint az óceán. Rájöttem, ez mennyire csöpögősen hangzott, de ettől nem volt kevésbé igaz.

– Én... nos, köszi, azt hiszem.

– Várj! – mondtam, robajjal földre ejtve a szerszámosládát. – Most én tartozom neked kávéval.

Úgy bámult rám, mintha még egy fejem nőtt volna, ami zöld, és fasz formájú fejfedő van rajta.

– Nem úgy működnek a dolgok – ráncolta homlokát kétkedve. 

– Ki vagy te, hogy meghatározd, hogy működnek a dolgok? – támaszkodtam neki csípőmmel a járművére, hunyorítva a napsütésben.

– Ki vagy te, hogy meghatározd, hogy működnek a dolgok? – meredt rám tágra nyílt szemekkel, dühe ellensúlyozta zaklatottságát.

– Van egy kávézóm. Többet tudok a kávé etikettről, mint te, és tartozom neked egy kávéval. Igyuk meg holnap.

Felkapta az érintetlen kávét a motorháztetőről, odament az legközelebbi szemeteskukához és határozottan beledobta. Aztán visszasétált az autójához, és kirántotta a sofőr ajtót. – Tessék. Most már nem tartozol semmivel.

– Akkor is fizettél érte – mondtam, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy nem cseszem el, de nem volt sok választásom sem. Nehéz dió volt. Annyira megszokott volt lebűvölni a nőkről a bugyit, elfelejtettem hogyan lopjam be magam a szívükbe. Normális esetben kínosan könnyű volt.

Megfeszítettem kitetovált karom, ahogy felvettem a szörfdeszkát.

Dús szőke hajamat kontyba fogtam össze.

Ökölbe szorítottam a kezem és ásítva nyújtóztam megmutatva a kockás hasizmom.

Szúrj bele egy villát. Boom. Kurvára kész voltak.

Jessevel nem álltam a helyzet magaslatán.

Beült a kormány mögé és az ajtóhoz nyúlt, hogy a képembe vágja. Tennem kellett valamit, bármit, mert egyre kevésbe éreztem, hogy kézben tartom az ügyet, és ezt gyűlöltem. Jesse Carter nem reagált jól a nyomulásomra, és ez olyan volt, mint egy vödör jéghideg szar a képembe. Lábamat az ajtó és autó közé csúsztattam.

– Várj.

Megjegyzendő: soha ne tedd egyetlen végtagodat sem Jesse Carter közelébe, amikor ajtó is van a környéken. Lábamra csapta az ajtót. Bassza meg!

Épp akkor kaptam el a lábamat, amikor Jesse hitetlenkedve felkiáltott. Mit gondoltam? Egyáltalán nem gondolkodtam. Ahelyett, hogy fel és le ugráltam volna, azért imádkozva, hogy nem törte el a csontom, egyszerűen megvillantottam pimasz mosolyom.

– Nem akartam olyan erősen rácsapni – szisszent fel, és szerintem komolyan gondolta. Sokkoló volt fekete haja és a fehér bőre közti különbség. Olyan volt, mint egy festmény. Nem egy fura, provokatív Peter Paul Rubens festmény. Inkább, mint egy Disney hercegnő, amit egy kanos tizenhat éves rajzolt, és aki egy pár fantasztikus cicit is rajzolt neki.

– Igen? Tedd jóvá. Kávé. Holnap. Nevezd állásintejúnak. Szükségem van egy új felszolgálóra, Hópihe – sziszegtem a szavakat, tudva, hogy kétségbeesetten hangzik és nem sokat mondó.

– Nem keresek munkát.

– Van már?

– Igazából semmi közöd hozzá.

– Ott a pont. Legyünk barátok előtte. Később majd belecsábítalak. Egyelőre – kávé.

– Nem.

– Mit tehetek, hogy igent mondj?

– Semmit?

– Francokat. Mindig van valami.

– Nem. Nincs semmi, ami rávenne, hogy veled kávézzak Bane.

– Gondolkozz keményen. Okos lánynak tűnsz. Biztosan ki tudunk találni valamit.

Az égboltra nézve sóhajtott, minta ott lenne megírva a válasz.

– Talán, ha megmentetted volna az életem, és valamilyen alapvető módon tartoznék neked. Máskülönben nem randizom.

– Nem figyelsz. Azt akarom, hogy nekem dolgozz. És, hogy a barátod legyek.

– Soha nem fogok neked dolgozni. És miért akarnál a barátom lenni?

Mert az apukád hat millió dollárt fizet az élvezetért.

– Mert vagány csajnak tűnsz. Mert vicces vagy. És gyors észjárású. És a pólód ellenére nem a legrosszabb rád nézni. De nem randizom. És lefeküdni sem akarok veled.

Mondtam, hogy egy átkozott hazudozó vagyok.

– Meleg vagy? – csillant fel a szeme. Akár azt is eljátszhattam volna. Amikor fiatalabb voltam elég srácnak hagytam, hogy leszopjanak, hogy lássam tetszik-e. Viszont nem volt értelme többet hazudnom neki a szükségesnél. Szinte reménykedve, idegesen rágcsálta egy hajtincsét. Mintha az én fasz iránti szeretetem hiánya állna a barátságunk útjában.

– Nem, de a munkám mellett nincs helye barátnőnek. Hosszú történet. – Ismét megtöröltem a homlokomat, tudtam, hogy izzadt, koszos, és markánsan jóképű voltam a világegyetem minden nőjének szemében, aki nem Jesse Carter.

– Szóval azt akarod csak barátok legyünk? – kérdezte. Az autójában ült, nekem meg nehezemre esett nem lenézni, hogy megnézzem nem esett-e le a lábam, és ez kurvára kikészített. Abban a pillanatban nem akartam a barátja lenni. Azt akartam, hogy egy vödör jégbe tegyem a lábam, és rohadtul átkozzam őt.

– És barista – tettem hozzá. –  Két legyet egy csapásra.

Jesse fontolóra vette néhány másodpercig, ajkait harapdálva, mielőtt azt mondta,

– Nem.

Aztán elindította az autóját és nyílsebesen elhúzott a főút irányába, valószínűleg El Dorado felé. Ugyanúgy néztem a Rovere hátulját, mint a seggét évekkel ezelőtt, vágyakozva, bosszúsan és lenyűgözve.

Tényleg a hóra emlékeztetett.

Pont úgy, mint a hó, a nyelvemen olvadt el.

---

[1] Bane jelentése: átok, veszedelem, csapás

[2] Bar Mitzvah ^– A bar-micvó jelenti a zsidó 13 éves fiúgyermeket és az ezen örömnap alkalmából tartott lakomát. Ez a kor keleti mértékkel mérve megfelel a férfinemnél a teljes pubertás korának, ekkor lesz a zsidó ifjú magán– és vallásjogilag nagykorúvá. Mindeddig az apa felelős fiáért, ezentúl egyéni felelősséggel bír az ifjú. E vallási téren való önállóság megnyilatkozik abban, hogy az ifjút nyilvánosan a Tóra elé szólítják. A modern istentiszteleteknél ez mind jobban ünnepélyesebbé válik s fokozódik ajándék által, melyet rokonok és ismerősök küldenek. Régen az ünneplő ifjú nyilvános előadást tartott a zsinagógában, rendszerint a rabbinikus tudományok köréből.

[3] Hang 11 – Szörföző meztelen férfi (ugyanaz, mint a Hang 10 - ami két lábon, avagy „10 lábujjal” áll a deszkán-, csak meztelenül. A 11. a nemi szervére utal