Jesse
Fordította: Hannah
Mindig úgy búcsúzz el a
szeretteidtől, mintha soha többé nem látnád
őket.
Ezt tanácsolta az apám, amikor kilenc éves voltam, és azóta
is töprengek ezen. Nem tudom szavai miért emlékeztettek Bane-re. Talán mert
tisztán emlékeztem az utolsó szavakra, amelyeket az apámnak mondtam a halála
előtt.
Soha többé nem akarlak látni.
Pam és én éppen akkor szereztünk tudomást a viszonyáról.
Akkor még engedte, hogy anyának szólítsam. Az apám árulása széthasított minden
egyes önbizalom és boldogság réteget, amely egész életemben körülvett.
Félig-meddig őt hibáztattam azért, ami később történt. Még Emery miatt is.
Végül is, ha nem lett volna viszonya, Pam nem próbálta volna meg újra
feltalálni magát, és nem találta volna meg Darrent. Még mindig anyának
szólítanám, és nem Todos Santosban laknék, hanem Anaheimben. Nem lenne Range
Roverem, de legalább boldog lennék.
Nem kellett volna Mrs. Belforddal barátkoznom.
Nem kellene elrejtőznöm El Doradóban
Önmagam lennék. Szegény és elégedett és önmagam.
Hagyd abba a nyavalygást Jesse. Az önutálat nem
olyan rossz, ha megszokod.
– Szia Imane! Jókor jövök? – dobtam le hátizsákomat
Mrs. Belford házának előterében.
– Az ebédlőben – bólintott a fejével Imane, Mrs. Belford
házvezetője, utat engedve.
Beléptem a kék ebédlőbe, amelyet arany szegéllyel díszített,
íves piros függönyök és egy bronz csillár díszített. A szoba közepén egy
legalább harmincszemélyes klasszikus francia étkező állt. Mrs. Belfort ott ült
az asztal végénél egyedül, egy aranyszínű galléros, smaragdzöld szatén ruhában,
élénkpiros rúzzsal, és olyan frizurával, mint a filmekben. A vele szembeni
asztal túlsó végében lévő üres székre bámult, azt kívánva, hogy helyet
foglaljon rajta Fred, a néhai férje. A szívem összeszorult a csontos
ketrecében, minden dobbanás égette a bordáimat.
– Mrs. B? – suttogtam, hogy meg ne ijesszem, de figyelmen
kívül hagyott.
– Fred, kóstold meg az osztrigát. Csodálatos.
Fred nem válaszolt, mert nem volt ott. Az érvelés kedvéért
az osztriga sem volt ott. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Belford órákkal
ezelőtt már ebédelt. Valószínűleg valamilyen levest vagy egytálételt, amit Ula,
a szakácsnője készített neki.
Elsodródik az egyetlen barátod cisszegett egy kis vékony hang a
fejemben. Szeretném azt hinni, hogy az a hang a régi Jesse volt. Hogy még
mindig ott volt valahol bennem, és örökös társ maradt. Ami persze,
monumentálisan szánalmas.
Ismét Roman Protsenko kúszott a fejembe.
Hópihe.
Emlékszem átható tekintetére, ahogy rám nézett. Szexet
sugárzott, még ha szavai teljesen ártatlanok voltak. Értékeltem az ajánlatát.
Félig-meddig el is hittem, hogy nem akar a bugyimba férkőzni. De nem jártam
társaságba, és halálbiztosan nem most fogom elkezdeni. Sem vele, sem senkivel.
– Mrs.B – ismételtem közelebb lépve hozzá, kezemmel
megérintve a hátát. – Menjünk ki és nézzük meg a rózsafákat. Talán sétálunk
egyet a labirintusban. – Hónapok óta nem akart odamenni. Juliette Belford
elhúzódott és felnézett. Arcát tapasztalat és szívfájdalom árnyékolta be. A
leghalálosabb betegség a világon az idő volt, és erre Mrs. Belford fáradt tekintete
volt a bizonyíték. Juliette-nek két gyereke volt. Ryan és Kacey, mindketten a
keleti parton laktak, ő meg nem akart csatlakozni hozzájuk a hidegben. Nem
mintha valaha is felajánlották volna. Mrs. B üvegcsont betegségben szenvedett,
ezért általában három réteg ruhát viselt valahányszor kiment, mert a hőérzete a
tábortűz és a pokol közti hőmérsékletre volt beállítva.
– Jesse, ma nem tudok rád időt szakítani kedvesem. A
férjemmel ebédelek.
Legalább ezúttal emlékezett a nevemre. Mrs. Belford elméje
nem volt mindig tiszta. Ezért volt neki egy teljes munkaidős ápolója, egy
házvezetőnője és egy szakácsa. Ezért nem értette, miért utasítottam folyton
vissza a vakrandit a velem egykorú, édes unokaöccsével. Már nem meséltem neki
többször a helyzetemről, mert következő nap újra megkérdezné.
Nem randizom.
Nem foglalkozom fiúkkal.
Én vagyok az Érinthetetlen.
És Mrs. B mindig azt válaszolná – ne félj a szerelemtől.
Nem ölhet meg!
Csakhogy már megtette.
– Maradhatok, amíg befejezik? – Halványam
mosolyogtam, legbelül könyörögtem a társaságáért. Mrs. Belford, teát iszogatva
a szép porcelánból, megvonta vállát.
– Ahogy akarod.
Visszamentem az előtérbe és lehuppantam a
kárpitozott padra, miközben kivettem egy könyvet a táskámból és átlapoztam az
ingyen ölelés röplapokat, amelyet egy lány nyomott a kezembe a múltkor, amikor
Mayránál jártam. Mosolyogtam az irónián, ahogy a szavakat bámultam, nem igazán
megfejtve azokat.
Miért akart engem alkalmazni Bane? Épp annyira
voltam ügyfélbarát, mint egy tüdőgyulladás.
Hallotta a történetem?
Hülye kérdés. Persze, hogy hallotta. Mindenki a
városban hallotta már egy-két változatát. Én voltam a város kurvája, Jezebel. A
babiloni szajha. Én kértem, szóval megadták nekem.
Emery Wallace volt a szegény áldozat, és én voltam
a lábait széttáró boszorkány.
Talán Bane azt hitte, könnyű eset vagyok.
Vagy lehet tényleg sajnált.
Szinte semmi jelentősége. Az egyetlen dolog,
ami előnyömre szólt az az volt, hogy annak ellenére min mentem keresztül, nem
voltam jótékonysági eset, amint ahogy azt Bane próbálta beállítani. Nem volt
szükségem a sajnálatára, vagy a munkahelyére, vagy a szeretetére. Nem kellett.
A francba, remélem Mrs. B eltölt ma
velem egy kis időt.
Elolvastam néhány oldalt, hogy kiűzzem Bane-t a
gondolataimból. Néha Mrs. B elméje tiszta volt, mint az augusztusi égbolt. Gyakrabban
öntöttem ki neki a szívem, mint azt szeretném beismerni. Könnyebb volt, mint
Mayrával, a terapeutámmal beszélgetni, mert Mayra mindig jegyzetelt, és
javaslatokat tett. Mrs. Belfort ritkán emlékezett a beszélgetéseinkre.
Húsz perccel az érkezésem után, Imane lépett ki
az ebédlőből, karjaival a háta mögött, lehangolt, csüggedt arckifejezéssel az
arcán.
– Sajnálom Jesse. Ma nem lehet. Fred nem
volt... – nagyokat nyelt. Arca belsejét harapdálta, képtelen volt a szemembe
nézni. – Fred nem érezte jól magát.
Felálltam és elindultam az ajtó felé, amikor
Mrs. Belfort kijött az ebédlőből, az ajtókeretet ölelve támaszként. Olyan volt,
mint egy idegen, szemében olyasmit láttam, amit még soha. Világosságot. – Nem félhetsz a szerelemtől, kedvesem. Az
olyan mintha félnél a haláltól. Elkerülhetetlen.
A szerelem olyan, mint a halál.
Elkerülhetetlen.
Ezek a szavak cikáztak sokáig a gondolataimban
miután elhagytam Mrs. B házát. Jó, hogy épp futni mentem, mert rendet kellett
raknom a fejem, egy ilyen furcsa nap után. Az ördög órája[1] volt a kedvencem.
Az idő beleivódott a bőrödbe, mint egy csók, hajnali
háromkor, lassan és csábítóan. Éjjel mindig ébren voltam – akkor jöttek a
rémálmok. Annyira rosszak voltak, egy adott pillanatban már el sem aludtam. A
nappali szundítások tartottak fenn. De átaludni egy teljes éjszakát? Aha. Kösz,
nem. Az gyakorlatilag egyenlő volt Az
Esemény újra átélésére. Zsinórban.
Ma este valamilyen varázslat alatt lehettem. Bátornak
éreztem magam, miután beszélgettem egy idegennel – egy idegen férfival –
és a piros határvonalak, amelyeket magamnak meghúztam a háttérbe szorultak.
Betettem a fülhallgatókat a fülembe. Panic! At The Disco: Time to Dance dala
bömbölt a fülemben, miközben El Dorado körüli futóösvény felé vettem az irányt,
hajnali háromkor. Nálam volt a zsebemben egy marok sokkoló, a zoknimba
gyömöszölve meg egy svájci bicska. Plusz ez egy kerítéssel körbevett környék
volt, és minden órában járőrök vezettek körbe kocsikon. Magammal vittem a
labradoromat is, Árnyékot, mert gyakorlatilag könyörgött, amikor az ajtóhoz
értem. Valószínűleg ő volt az egyetlen élőlény, akit érdekelt, hogy a kedvében
járjak.
Az Érinthetetlen gondoltam,
amint a lábam a betonpályának ütődött, Árnyék pórázon elmaradva mögöttem, mint
a tizennégy éves veterán, ami volt. Jól hangzott. Ezt még nekem is be kellett
vallanom.
Csakhogy ez nem bók volt. Azért kaptam a becenevet, mert
nem engedtem senkinek, hogy megérintsen. Soha. Egyáltalán. Puff, puff, puff.
Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. Három éve úgy volt. És
elbuktam. Elkaptak.
Azóta is futok, kétszer egy nap. Öt mérföldet a bekerített
lakónegyed peremén, ahol laktam.
Futok, hogy kimerüljek testileg és szellemileg, hogy aludni
tudjak.
Futok, hogy ne kelljen mozdulatlanul, egyhelyben állnom, és
merengenem, és gondolkodnom, és összeomolnom.
Menekültem a problémáimtól és a valóságomtól, az
ürességtől, amely a gyomromat marta, mint a sav. Égetett, emésztett, tönkretett.
A rutinom miatt egyfajta oxigéntolvaj státuszban léteztem. Még én is beláttam,
hogy céltalan volt az életem. Napközben aludtam, az éjszaka csendjében éltem.
Megszállottan edzettem az alagsorban, és amennyire lehetett kitértem Pam és
Darren útjából. Könyörögtek, hogy térjek vissza a világba, de soha nem tettem
meg. Aztán elvették a futópadot, így elkezdtem futni a szabadban. Azzal
fenyegettek, hogy elveszik a zsebpénzem, ha nem szerzek munkát, így egyszerűen
nem költöttem pénzt. Helyette könyveket olvastam, hosszú sétára vittem Árnyékot,
és Kit Kat csokin éltem, elsősorban így tartottam életben magam. Néha meglátogattam
Mrs.B -t. Soha nem hagytam el El Doradót, kivéve, amikor hetente meglátogattam
a terapeutámat, Mayrát.
Tizenkét éves korom óta jártam Mayrához, és őszintén szólva
egyszer sem segített, hogy jobban érezzem magam, vagy, hogy alapvető
következtetést vonhassak le. Egy oka volt, hogy még mindig jártam; Pam
megfenyegetett, hogy kidob, ha nem megyek többet, én meg tényleg elhittem, hogy
megteszi.
Az emberek, mint fogalom, kezdtek elidegenedni és
jelentéktelenné válni. Elmosódtak, mint fehér-fekete bolhák a régi TV-n.
Váratlanul ért, hogy Bane beszélgetett velem, mert senki más nem tette.
Égett a talpam, és a vádlijaim remegtek a megerőltetéstől.
Mindig sportos alkat voltam, de csak a végzős évben történtek után váltam a futás
megszállottjává, és nem jó értelemben. Pam – nem szerette, ha anyának neveztem,
azt állította fiatalnak néz ki ehhez a titulushoz – azt mondta, „dögösen” nézek
ki Az Incidens óta, én meg próbáltam
nem gyűlölni, amikor ezt tette.
Jesse, nézd a lábaidat! Épp ez a te
reménysugarad. Csak légy nyitott és próbálj meg kevésbé furcsa lenni, és minden
rendben lesz.
Hajnalok hajnalán futni azt jelentette, csak én és Árnyék
voltunk a pályán. Oda se neki. Amikor az emberek felismertek, vagy úgy néztek
rám, mintha szemét lennék, vagy elfordultak, hogy ne lássam a szemükben a
sajnálkozást. A magány régi barátom volt. Olyannyira, hogy ironikus módon a
társam lett.
Árnyék hangosan kezdett lihegni mögöttem, ezért megálltam,
lehajoltam, megnyújtva a térdszalagom, ahogy az ujjaimmal megérintettem a
lábujjaim.
– Csak nyugodtan, öregfiú – simogattam meg a fejét,
miközben arra vártam, hogy megszólaljon a következő dal az iPodomon.
– Jesse? Jesse Carter? – csacsogott mögöttem egy nő.
Szívem majd kiugrott a hirtelen zajtól. Sebtében hátrafordítottam a fejem,
kitépve a fülhallgatókat a fülemből. Wren, egy lány, akivel együtt jártam
suliba, integetve sietett felém. Bulis szerkót viselt, egy parányi piros ruhát,
amely alig bírt eltakarni egy szeplőt, nemhogy a két szilikon lufit, amit
tizenhetedik születésnapjára kapott ajándékba. Papucsban volt és részegnek
tűnt, és elgondolkodtam, ki lehetett az az idióta, aki megengedte egy húszéves
lánynak, hogy a bárjában bulizzon az éjszaka közepén. Kiengedtem a bent rekedt
oxigént. Wren El Doradóban lakott. Biztosan hazafelé botorkált, meglátott, és
úgy döntött köszön. Miért döntött úgy, fogalmam sincs.
– Tudtam, hogy te vagy az – kapkodott levegőért,
kiegyenesítve a részeg, laza testét, az én feszült, nyugtalan testem előtt. – Attyaúúúristen!
Mondtam nekik, hogy az te vagy.
Nekik? Kik voltak az ők? Épp azon voltam, hogy
megkérdezzem, amikor Wren úgy döntött, hogy ismét felkiált. – Atttyaúúúristen,
el sem hiszem, hogy a kutyád még él. Már vagy húsz éves, vagy közel lehet hozzá,
ugye?
A régi Jesse azt mondaná, nem mindenki olyan fiatal, mint
Wren új cicije és orra. Az új Jesse minden áron kerülte a konfliktust. Wren
tetőtől talpig végigmért. Tekintete olyan volt, mint egy téli álmot alvó állat
felé fordított projektor. Magamba húzódva akartam meghalni.
– Dögös vagy, Jesse. Dukan diétázol vagy valami
ilyesmi? – vigyorgott.
Megsimogattam Árnyékot a füle mögött és folytattam a
kocogást, azt remélve, veszi a lapot és feladja az egyoldalú beszélgetést.
Csalódottságomra, sprintelve utolért.
– Ne légy picsa. Mondd el a titkod!
Csoportos nemi erőszak, a barátod és a haverjai
által. Attól vagy teljesen elveszíted az étvágyad, vagy felemészted önmagad.
– Nem diétázom – feleltem végül fogcsikorgatva.
– Nos, remekül nézel ki! Úgy értem mindig is remekül
néztél ki. Nyilván. – Rövidítette le a “nyilvánvalóan” szót, mert egyszerűen
túl hosszú volt az ő szent szájához. A középiskola első három évében, egyike
voltam a népszerű lányoknak. A kijelölt méhkirálynő. Ellenállhatatlan kék
szemekkel és hosszú lábakkal. Hófehérkének neveztek: fekete haj, hófehér
bőr, ribanc boszorkány anya. Segített, hogy Anaheimban születtem és
nevelkedtem. Az anyám, egy olajmágnás
újdonsült felesége volt, és az All Saints Gimiben mindenki úgy vélte a gettóban
voltam. “Előkelő, csak a gettóból jött” javította ki Emery, ahányszor valaki
megkérdezte, hogy láttam-e valaha ahogy valakit megkéselnek, vagy meglőnek. Az Eset után a státuszom semmivé lett.
Utolsó év végéig, szinte mindenki népszerűbb lett, beleértve a WC ülőkéket, és
az All Saints Gimi étkező kopottas asztalait. Wren és a barátai voltak az
elsők, akik elköhögték a “kurva” szót a folyósón, az első, aki nemi
betegségekről nyafogott, amikor arra kérték, hogy mellém üljön kémia vagy matek
órán.
– Ez tényleg sokat jelent – mondtam szarkasztikusan,
tartózkodva attól, hogy az ő életéről érdeklődjek. Nem akartam tudni.
– Bárcsak én is képes lennék ilyen erőfeszítésre a
testemért – sóhajtott Wren drámaian, alig tartva lépést a tempómmal. A földet
csapkodó strandpapucsainak hangjától, legszívesebben kitéptem volna a hajam.
– De egyszerűen annyira elfoglalt vagyok a sulival,
barátokkal, és az új pasimmal. Ugye tudod, hogy most Justin Finn-nel randizom?
Nem tudtam. A történtek után a világon senkivel sem
beszéltem többé. Justin Finnről egyedül a testvérének, Henrynek a foga nyomára
emlékeztem a combomon, amikor végre magamhoz tértem, szédülten és émelyegve,
miután eszméletlenre vertek. A nevetését a nemi szervemen, miközben megízlelt,
védtelenül, az akaratom ellenére. Valójában annyira tisztán emlékeztem, hogy
még mindig éreztem őt a testemen, két év és számtalan zuhanyozás után.
Beleharaptam az ajkamba, elfojtva sikolyom.
Ők nincsenek itt.
Nem bánthatnak.
– Mi a fenét keresel itt Wren?
Hajnali három óra van.
– Aw. Beszél! Izgalmas – tapsolt gonoszul mosolyogva.
– Szóval, mit kezdtél az életeddel?
Lassan kezdet fejembe kúszni a gondolat, hogy komoly
veszélyben lehetek. Wren, a lakónegyed másik felén lakott. A futópálya egy kis
park mellett haladt el, melyben hinták és csúszda volt. Tinédzserek gyakran
jöttek ide piálni a nyári vakáció ideje alatt. Ez azt jelentette nincs egyedül.
Máris hátrányban voltam.
– Kicsit sápadtnak tűnsz, Jesse. Vagy csak az a baj,
hogy soha nem hagyod el a házat – nevetett horkantva. Gyorsítottam, szemem
sarkából láttam, hogy kimerülten hadonászik kezeivel. Árnyék lihegett mögöttem.
Legbelül könyörögtem, hogy ne utáljon azért, amit teszek. De be voltam rezelve.
Menekülni akartam hazafelé, de ki a fene tudta mi vár rám a játszótéren?
– Egy ideje senki sem
látott. Az emberek azt mondták elmegyógyintézetben vagy. Mire én, ó te jó ég
Jesse? Az nem lehet. De tényleg, Jesse, hol voltál?
Wren próbált utolérni, de
a teste cserbenhagyta. Árnyék és én bírtuk az iramot. Profi kocogók voltunk. Ezt
csináltuk.
Apró részletek tértek
vissza a középiskolából, ügyetlenül álltak össze egy furcsa képbe, amit
keményen próbáltam nem látni. Wren és én menők voltunk Az Eset előtt – kamubarátok, akik az
iskolai hierarchia játékot játszották. Aztán ő, egy lett közülük. Egyike
azoknak, akik óvszert gyömöszöltek a szekrényembe, és ráfestették a “szajha”
szót, és rémülten néztek egymásra, amikor a tanárok mellém ültették laborórán,
vagy testnevelésen. A lábaim gyorsabban vágtattak. Árnyék csaholt. Az eszem
végre felvette a lépést a szívemmel. Nem akartam, hogy baja essen, így
felvettem az ölembe, huszonhét kilójával együtt, és letértem az útról, a
Spencer birtokot szegélyző fák között ugrálva.
– Hé! Hova mész? – hallottam a nyafogását mögöttem.
Tudtam, hogy megbánom, amint az ágak nekicsapódtak a bokámnak és a cipőm
belesüllyedt a sárba. Éreztem a friss vágások okozta éles fájdalmat a lábamon,
de futottam tovább.
– Ribanc, nem fogsz tudni sokáig bujkálni! – Hangja
elfojtott és gyenge volt, de egy valamit hallottam, tisztán és hangosan. A
fülemből a testem többi részébe szivárgott, megtelepedve a lelkemben, mint egy holtteher,
amelyet hegként cipelek magammal hosszú éveken keresztül.
– Fuss, ameddig akarsz. Amúgy sem fog senki szaladni
utánad, te kis kurva.
Még valami, amit nem felejtettem el: Wren mindig is egy
gyűlölködő, bosszúszomjas liba volt.
Ezért nem lepett meg a játszótérnél, a futópálya mellett
parkoló autó, amikor Árnyékkal sárosan visszasántikáltunk a lakótelep felé.
Messziről nem ismertem fel őket, de karba tett kézzel és
keresztbe tett bokával támaszkodtak az autójuk motorháztetejéhez. A játszótér
elhagyatott volt, megállhattak az autójukkal. Egy Camaro SS, aminek fekete
fényezésére sárga lángcsóvák voltak ráfestve, mintha a pokol autója lenne, és aminek
fényszórói magasan helyezkedtek el.
Épp meg akartam fordulni, hogy bicegve visszamenjek a
futópályára, de egy hangos füttyszó törte meg az éjszakai csendet.
– Nocsak, nocsak. Hát nem Todos Santos “kedvenc
kurvája” az? – mondta énekelve, a kettő közül az egyik srác. – Jó reggelt
Jesse!
Ó, Istenem. Ó, ne.
A félelemnek szaga volt. Mint a csípős, avas, hideg izzadság,
és körbevett, mint a köd, bekúszott a tátott számon és kiszívta a lelkemet.
A hanghoz arcot társítottam.
Felnéztem.
Aztán felismertem a mellette álló másik alakot.
Henry és Nolan.
Egyforma galléros pólót viseltek és beképzelt vigyor ült a
képükön. Mi a fenét kerestek El Doradóban? Az éjszaka közepén. És ami még
fontosabb – Emery is itt volt? Wren. Wren engedte be őket. Biztosan
együtt buliztak, a srácok hazavitték, de aztán megláttak engem, és nem tudtak
ellenállni egy kis szórakozásnak. Hányást éreztem a torkomban, miközben a
lakótelep főútja irányába húztam Árnyék pórázát, és imádkoztam, hogy jöjjön egy
járőrkocsi, de tudván, amilyen szerencsém van, nem fog.
– Gyere, Öregfiú. – Hangom könyörgő, fojtott volt.
Hirtelen már nem éreztem a vágásokat a bokámnál, a nehéz sarat a cipőmön.
– Haver, még a kutyája is béna – vihogott Nolan,
miközben eldobott egy sörösdobozt, ami üres visszhanggal pörgött a betonon. – Hogy
van a lábad Jesse? Még sántítasz?
Nem sántítottam, de szinte eltörték a medencecsontomat,
amikor utolsó éves koromban megtámadtak. Erős borzongás futott végig a gerincemen,
a szívem olyan hevesen dobogott, hogy a számhoz tettem a kezem, mert féltem,
hogy kihányom.
– Csóró liba, csóró kutyával – nevetett Henry,
miközben eltolta magát az autó motorháztetejétől, lassú léptekkel közelítve
felém. A földbe gyökereztem a félelemtől, mint egy szobor és pír kúszott fel az
arcomon. Éreztem amint az egész testem életre kel az izzó dühtől. Mögötte Wren
úgy tett mintha a sminkjét igazítaná a Camaro hátsó ülésén, teljesen kizárva mi
történik körülötte, mintha semmi szerepe nem lenne ebben az egészben.
Árnyék morgott, Henry felé vicsorítva sárga fogait. Levegőt
kapkodva közelebb húztam a combomhoz. A francba, a francba, a francba.
– Merre mész Jesse? Éjszakai
műszak a bordélyházban? Szórakozzunk egy kicsit – kiáltotta Nolan az autótól,
bekapcsolva és rám szegezve a telefonja elemlámpáját.
– Igen, Jesse. Keresed a bajt? Repetázhatunk is a régi
szép idők kedvéért. Csak ne mondd el Emerynek. De igazából szerintem nem bánná.
Most szép, tiszteletreméltó barátnője van. Az a fajta, aki nem tárja
szét a lábait olyan gyakran, hogy már arra sem emlékszik ki vette el a
szüzességét.
Nem tudtam melyik volt rosszabb: hallani Emery nevét, vagy
tudni, hogy továbblépett bármilyen következmény nélkül. Vagy talán az
emlékeztető, hogy az az este az Indian sikátorban, tényleg megtörtént. Bár elég
sok okom volt emlékezni rá, a testi sérüléseket is leszámítva. Hetekkel utána
Pam elvitt abortuszra egy városon kívüli klinikára. Könyörögtem, hogy ne tegye,
de ő hajthatatlan volt, mert az tönkretenné a nem létező, Todos Santos-i
imázsunkat.
Megfordultam és futni kezdtem a főút felé.
– Állj meg! – kiáltotta Nolan. Keze nyomot
égetett a vállamon. Az erő, amivel visszafordított elég emlékeztető volt, hogy
ennél sokkal többre is képes. Árnyék ismét morgott, és Nolan belerúgott az első
lábába. A kutyám nyöszörögve rogyott a földre.
Nolant bámulva próbáltam elnézőbb lenni magammal, amiért
nem vettem észre hamarabb, milyen szadista. Kisfiúsan jóképű volt, lágy, szőke
göndör fürtökkel és barna szemekkel, amelyeket most már nevetőráncok vesznek körül,
mint egy elegáns rajongót.
Egészséges. Jóképű. Félelmetes.
Elrántottam a karom, mintha megégetett volna az érintése. Épp azon voltam, hogy ököllel behúzzak
egyet a képébe és felvegyem Árnyékot, amikor sötét, erőszakos energia
sistergését éreztem körülöttem, olyan volt, mint az elektromosság. Egy fémes
csattanás és csikorgás hasított a levegőbe és minden lefagyott, mintha valaki
megnyomta volna a pause gombot.
Mindketten hátrafordítottuk a fejünket.
Bane. Játszótéri homokfelhők táncoltak a katonai bakancsa
körül.
Bane. Összeszorított, kőkemény állkapcsa oly mértékű dühről
árulkodott, amelyet egész lent a lábujjaimban is éreztem.
Bane. Henry feje satuszorításban a hónalja alatt, az
elegáns fiú térden, rémülten bámult Nolanre, ijedségét, még az utcai lámpa
gyenge fényénél is láttam. Wren az autóban ült, sikoltozva fogta az arcát.
Akkor vettem észre, hogy Bane furgonjával nekiment a Camaro hátuljának, és nem
véletlenül. Az autó felcsúszott a játszóteret körülvevő betonjárdára. Egy hinta
himbálózott a becsapástól.
Előre-hátra. Előre-hátra.
Végül felvettem Árnyékot és szorosam a mellkasomhoz
öleltem.
– Nos, ez kínos! – vigyorgott Bane, megvillantva
kegyetlen, a rossznál is rosszabb mosolyát. – Egy józan fickó, teherautójával
nekiütközött egy csomó szánalmas, részeg tininek. Vajon ezért ki viszi el a
balhét?
Apró dolgokban, de érezni lehetett, hogy a légkör megváltozott.
Nolan teste elernyedt. Wren legyőzötten hajtotta le fejét. Egy rémült
könnycsepp gördült le Henry arcán. Nolan mindkét kezét felemelte
megadóan és hátrált.
– Maradj ott, ahol vagy! – parancsolta Bane.
Nolan teljesítette.
– Úgy hiszem, cserélnünk kell. Engem nem érdekel ez a
szarházi, neked meg nincs jogod hozzáérni Jesse Carterhez – mondta Bane, ajkai
közé véve egy füves cigit és meggyújtva a szabad kezével. Felemelte az állát,
és kiengedte a fölfelé kanyargó füstöt.
Jesse Carter. Tudta
a nevem, és valószínűleg minden más tudnivalót rólam. Én buta, azt hittem
megszabadulhatok tőle, ha visszatartom az információt.
Megkönnyebbülés hulláma öntött el, amikor Nolan rólam
megfeledkezve megfordult, hogy szembenézzen a nagy, szőke szörfössel. Ismét
ölbe vettem Árnyékot, és ahogy hátulról néztem Nolan aranyló fürtjeit,
elgondolkodtam, képes lennék-e belemarkolni a hajába és a lábunk alatti betonba
verni a fejét.
– Bane Protsenko? – vakarta meg Nolan a sima homlokát.
– Gyere ide – intett Bane, behajlítva a cigit tartó
ujjait. Henry még mindig a földön volt, elfojtva a zokogást. Bane olyan
szorosan szorította össze állkapcsát, azt hittem kitörnek a fogai. Nolan
odament hozzájuk, magába szállva, mialatt összeszedte magát.
– Mi a helyzet? Mi csak szórakozunk. – Úgy hangzott,
mint a szófogadó fiú, akinek az anyja valószínűleg azt is hitte, hogy az.
– Carternek jó móka volt?
– Igen! – ordította Henry, öklendezve Bane karja közt.
– Ismerjük. Együtt jártunk suliba. I...Igaz Jesse?
A fejemet ráztam. Lehet nem volt bátorságom megölni őket,
de soha nem fogom őket védeni.
– Igen, együtt jártunk iskolába, de most zaklatnak.
Nem voltam biztos abban, hogy Bane zsarolni próbál, vagy
csak helyesen akart cselekedni, ellenben ez nem is számított. Segített nekem,
és szükségem volt ott rá. Nolan megállt egy méterre Bane-től és Henrytől.
– Mi az ábra haver? Nincs itt semmi látnivaló. Biztos
van jobb dolgod is, mint elrontani az éjszakánkat – Nolan hangja közömbös volt.
Próbálta lenyelni a haragját, amiért felborították a tervét.
– Hópihe, mit csináljunk velük? – Bane úgy mondta ki a
Hópihét, mintha becenéven szólítanánk egymást, és mintha a “mi” fogalom ismerős
és megnyugtató lenne. Mintha folyton együtt lógtunk volna. Mintha barátok lettünk
volna.
Nem randizom. A munkám nem engedi meg. Hosszú
történet. Legyünk barátok.
Egy hónappal Az
Incidens után visszamentem a suliba, hogy befejezzem az utolsó évet és
leérettségizzek. Minden nap láttam Henryt, Nolant, és Emeryt. Láttam őket az
étkezdében és az osztályban, és mindenféle városi eseményen, amelyre Pam és
Darren elrángattak, így próbáltak beilleszkedni. Emery, Nolan és Henry úgy
viselkedtek, mintha nem is léteztem volna, és olyan alapos munkát végeztek az
év végéig, még én is bevettem. A lényeg, mindig úgy tettünk, mintha nem
ismernénk egymást. Belefáradtam, hogy úgy tegyek mintha meg sem történt volna.
Megtörtént és fájt. Évekkel később még mindig fájt. Mindig
fog fájni, amíg csak élek. Tettem egy lépést előre.
– Mit kerestek Todos Santosban?
Nolan felém fordította fejét. Henry feljajdult. A csend
dolgokkal volt terhes, amelyeket nem akartam hallani.
– Kényszer vakáción vagyunk – kiáltotta Henry. Mindig
is sokkal gyengébb volt, mint Nolan, mint Emery. A gyenge láncszem, amely
valószínűleg elsőnek törik meg.
– Mit csináltatok?
– Semmi közöd hozzá – mondta ingerülten Nolan.
– Mit. Csináltatok. Itt? – Bane hangja dermesztő volt.
Hideg kés, amely a bőrödön siklik végig, és hegyével a húsodba mar. Roman
Protsenko nagy hatalmú, és jó kapcsolatokkal rendelkezett Todos Santosban. Ezt
még én is tudtam. Az a fajta ember volt, akivel tényleg nem akartál kekeckedni.
– Egyetemi incidens. – A szavak, úgy hangzottak, mintha
azt akarták volna, hogy Nolan ismét lenyelje őket. A három Todos Santos-i
aranyifjú együtt járt egyetemre. Keleti-part. Ez állt az egyezségben, amelyet
Darren és Pam kötöttek a szüleikkel.
Azt akarjuk, hogy a gyerekeitek a lehető
legtávolabb legyenek a miénktől. Sokra mentem vele.
– Pontosabban?
– Egy lány... – felelt Henry összeszorított fogakkal.
A szívem darabokra hullott. Bántalmaztak valaki mást is? – Nem csináltunk
semmit. Ezért csak egy hét a büntetés. Kurvára be volt rúgva. Mindenesetre,
csak szórakoztunk vele. Vizsgálták a szarságot, úgy egy másodpercig, de
visszamehetünk.
Bane tekintete enyémet kutatta a szomorú mesterséges fény
alatt. Nem volt kevésbé veszélyes, mint ők. Ha bármi is, ők hiénák voltak, míg
Bane egy oroszlán, csendes és halálos.
– Mit fogunk csinálni velük Jesse?
– Nem akarom, hogy a közelembe jöjjenek, soha többé.
Nincs beszélgetés, nincs érintés, még csak levegőt sem vehetnek a közelemben – úgy
remegtem, hogy a fogaim összekoccantak, bár nem fáztam. Nem voltam büszke arra,
hogy felhasználtam Bane-t annak érdekében, hogy a fiúk leszálljanak rólam, de
túlságosan nagy volt a kísértés. Henry és Nolan zsarnokok voltak. Ha
kiszagolták a gyengeséget rögtön lecsaptak. Életem utolsó napjáig provokáltak
volna, hacsak valami nem arra ösztönzi, hogy abbahagyják.
Bane megszólalt.
– Hallottátok. Vegyétek úgy, hogy ez egy hivatalos
távoltartási végzés ellenetek.
– Már megbocsáss, de ki az ördög vagy te, hogy megmondd,
mit tegyünk? – fröcsögött Nolan. Bane elengedte Henryt és odasétált Nolanhoz. A
levegő izzott a fenyegetéstől. A világ fájdalmasan hétköznapinak tűnt a Roman
Protsenko körülötti burokba zárva. Olyan volt, mintha nagyobb lenne, mint a
hely, ahol született. Torkon ragadta Nolant és megszorította, még mindig
unalmas higgadtsággal.
– Ha még egyszer a közelébe mentek, az lesz az utolsó
alkalom, hogy beteszitek a lábatokat ebbe a városba, arról személyesen fogok
gondoskodni. A családjaitokat elűzőm
innen. Az egyetemi álmod halott lesz. Minden csepp hatalmamat, ami van ebben a
városban, arra fogom felhasználni, hogy az életetek egy folyamatos Freddie
Kruger rémálom legyen. Figyelmeztetésképp: nagyon jó vagyok, ami a rémálmokat
illeti. Más életet éltem, mint ti, és tudom mi az, amit ti gazdag gyerekek
kibírtok... és mi az, amit nem.
Bármit megadtam volna, hogy láthassam Nolan arcát abban a
pillanatban, de háttal volt nekem. Azt viszont tisztán hallottam, ahogy Henry
fuldokolt a saját nyálától.
– Haver, tűnjünk el innen az ördögbe! Menjünk! – mondta
Wrennel egyszerre, aki sírva mondta. – Nolan, ne légy idióta!
Nolan úgy állt, mint a pisai ferde torony, ferdén és
bizonytalanul, most először megtanulta a leckét, amit nekem is megtanított – hogy
mindannyian sérülékenyek és törékenyek vagyunk. Bane elengedte Nolan nyakát és
a kocsihoz lökte.
– Próbára teszed a türelmem – morogta a szőke mamut. –
Máskülönben, nem hagynád el élve ezt a parkot.
Nolan összehúzott szemmel nézett rám.
– Jól van. Számunkra halott vagy. Most boldog vagy?
Aligha. De azt akartam, hogy végre békén hagyjanak, szóval,
talán egy nap, valamikor, én is elengedhessem őket.
– Egy fasz vagy – sziszegtem, Árnyék szőrébe fúrva
arcomat.
– Te meg egy kurva. Emlékezz erre, amikor a város
huligánja felcseréli a segged valaki másra, aki nincs tele nemi betegségekkel.
Nolan jutalma erre, egy orrba vágás volt Bane-től. Olyan
gyorsan történt, hogy megbotlott és seggre esett a betonra. Bane az arcába
rúgott bakancsa orrával, és valami reccsent. A sokk hatására felnevettem. Henry
félig futva, félig botladozva odament Nolanhez, felemelte a pólója nyakánál
fogva és a Camaróhoz vágtázott.
– Haver, húznunk kell innen. Most!
Betuszkolta Nolant az autóba, a rohanva beült a kormány
mögé, párszor próbálkozott az indítással mielőtt a motor életre kelt. Csikorgó
kerekekkel tolatott, közben nekiütközött Bane furgonjának, mielőtt az összetört
motorháztető darabjait szétszórva a nyomában elmenekült a helyszínről. Szemeim
követték az autót, és annyira elbűvöltek a történtek, észre sem vettem, hogy
Bane ott áll előttem. De ott volt.
A magas, izmos testével.
Zöld szemei, mint a menta, sötét és ijesztően eleven.
Az erős világítás alatt láthattam a lyukakat, ahol a
korábbi piercingjei lehettek. Alsó ajkán. Orrán. Szemöldökén. Magas volt, arca
sima és fiatalos. Fejedelmien szép. Az egyedüli dolog, ami elrontotta a nemes
jóképűségét a tetoválásai és szakálla volt.
Lenéztem a kezére, az ujjaira. Mindegyiket tinta vonta be,
elrejtve minden bőrfelületet.
Tekintetem megállapodott a köztük lévő sötét folton. Nolan
vére.
Felnéztem.
Nem tudom, hogy a fű és adrenalin szagú levegő miatt, vagy
a csábító éjszaka miatt, mely azt ígérte mindent titokzatosságba rejt, ami
köztünk történt, vagy a puszta tény miatt, hogy megmentett, de abban a
pillanatban nem utáltam Bane-t, mint mindenki mást. A szám magától megnyílt és
kibuktak a szavak.
– Köszönöm.
– Mit kell tennem, hogy megigyál velem egy kávét? – lélegzett
szaporán, onnan folytatva, ahol múltkor abbahagytuk. Utoljára azt mondtam neki,
hogy meg kell mentenie az életem.
Azt hiszem, épp azt tette.
– Hogy megmondd, miért csinálod ezt.
– Rendbe kell hozzalak – mondta. Zöld szeme az én
kékemen.
Rendbe. Kell. Hozzalak.
Árnyék megmozdult a karomban, távolról próbálta megszagolni
Bane-t. Csodálkoztam, hogy nem akarta leharapni a fejét, mint általában. Tudta,
milyen fura vagyok, ha férfiakról van szó.
– Nem akarok goromba lenni, de ki az ördög vagy te,
hogy rendbe akarj hozni, és ki mondta, hogy arra van szükségem? – Lehajtottam az állam, annak tudatában, hogy
évek óta nem beszéltem ennyit egyetlen férfival sem. Szinte ellöktem. Hogy
merészeli? Ugyanakkor szinte karjaiba omoltam egy ölelésre. Mennyire
lehet jó? Eddig senki sem próbált meg helyrehozni. Még Darren és Pam is meg
akartak szabadulni tőlem. Persze egyiket sem tettem. Az Érinthetetlen soha nem
érintett meg senkit.
Bane tett egy lépést előre. Én nem léptem hátra.
– Hallottam a történeted. Hallottam mit tett veled
Emery, Nolan és Henry. És mondjuk úgy, valami hasonló történt egy hozzám közel
álló személlyel is, szóval a szarság eléggé érzékenyen megérintett – mutatott a
Camaro üres helyére. Elgondolkodtam, hogy mit tudok róla. A rossz hírnevéről.
Aztán eszembe jutott, hogy ő volt az, aki leállította a Defy játékot az All
Saints Gimiben. Hogy eddig csak kedves és segítőkész volt.
– Azt hiszem nem érted, Hópihe. Nincs beleszólásod.
Segíteni fogok, akár akarod, akár nem. És hajlandó vagyok Todos Santosban
mindenkinek beverni a képét, magamat is beleértve, ha attól nagyobb
biztonságban érzed magad. Jesse, én nem megdugni akarlak. – Szaporán lélegzett,
és képzeletemben, nagy, kérges tenyerébe vette az arcom, és én meg sem
rezzentem.
Képzeletben fahéjas lehelete melegen érintette az arcomat.
Képzeletben, nem volt ekkora üres tér köztünk, és a hangunk
nem visszhangzott az kietlen éjszaka ürességében, mert nem voltam ennyire
összetört és rémült.
– Kibaszottul meg akarlak menteni.
– De…. – kezdtem.
Bane félbeszakított.
– Kurvának neveztek. Amit veled tettek
megbocsáthatatlan. Meg foglak menteni, hallod, amit mondok? Meg leszel mentve,
mert a másik lányt nem sikerült megmenteni.
Nem kérdőjeleztem meg.
Nem kételkedtem.
Csak elfogadtam, miképp az ember elfogadja, hogy az ég a
fejünk fölött van, tudtam, hogy ő sokkal erősebb, mint az én ellenállásom
valaha is lesz.
Bane segített nekem. Megvédett.
És sajnálatosan, de ez több volt, mint amit más tett eddigi
életemben.
Csak kávét akart. Valahol, nyilvános helyen. Egyszer. Azt
túlélhetem. Képes vagyok rá.
A hervadozó Mrs. Belfortra gondoltam, és a magányra, amely
arra késztetett, hogy az éjszaka közepén fussak az emlékek és rémálmok elől,
aztán bólintottam. Intett, hogy szálljak be az autójába, én meg a fejemet
ráztam, miközben Árnyékot letettem a földre. Gyalog megyünk.
Bane a kezembe dobta mobilját.
– Öt, három, három, hét. Tedd a 911 gyorshívóra.
Lassan megyek majd. Hagyd nyitva az ajtó, a biztonság kedvéért. De a lábaiddal
ilyen állapotban nem fogsz hazáig gyalogolni. – Lefelé mutatott, én meg
követtem a pillantását, észrevettem a szinte szétzúzott bokámat és Keds
sportcipőmet, a kis bicskám majdnem kiesett a véráztatta zoknimból.
Visszanyomtam a zokniba és lassan bólintottam. Aztán beütöttem a 911-et,
hüvelykujjamat a hívógomb fölött tartottam, és beültem a furgonjába.
A sokk miatt tettem.
Az új Jesse soha nem ülne be más autójába.
– Csak egy kérdés, Bane – mondtam, miután
útbaigazítottam a házunk felé. – Mit kerestél itt ma este? Ez egy zárt lakóközösség.
Megállította a motort, hátradőlt az ülésén és felém
fordult.
– Találkám van valakivel El Doradóban, minden csütörtökön.
Van egy elektromos kulcsom – megvillantva ujjai között a kis, fekete
készüléket.
Nagyot nyelve nehezen kikecmeregtem Árnyékkal az autóból a
házunk előtt.
A bokámat magam után húzva, vérnyomot hagytam a régi bőr
ülésén.
Úgy véltem ez ironikus.
Hogy a legerősebb férfi volt, akit ismertem, és mégis, én
voltam az, aki megjelölte, mielőtt ő jelölt volna meg engem.
Bane
Fordította: Freya
Abban a pillanatban, ahogy
Darren megüzente, hogy Jesse a pályára ment kocogni, kipattantam az ágyból, be
a kocsiba és abba az irányba hajtottam.
Nos, rendben. Átfogalmazva:
kimásztam Samantha ágyából – egy El Dorado-i, helyi numera és egyben ügyvéd,
aki jogi tanácsot adott nekem – és a kocsihoz mentem.
Kibaszottul hajnali három
harminc volt. Ha Hópihének halálvágya van, keményen dolgozik a végrehajtásán.
Éppen időben érkeztem. A klasszikus isteni beavatkozás, többet szerencsével,
mint ésszel jelenet: volt ott két tetű, egy elcsigázott lány, Jesse és a
kutyája a szarcunami közepén.
Olyan zavart és rémült volt,
hogy elfogadta a magyarázkodásomat a hirtelen érkezésemre és nem is kételkedett
bennem. Seggre esett, ahogy kiszállt a kocsimból, mikor kiraktam őt és úgy
tettem, mintha nem vettem volna észre, mert nem akartam őt zavarba hozni. Ez
egy hazugság volt, amit nem szoktam felajánlani, de neki különlegesek a körülményei.
Vékony vércsík nyomok kenték
össze az utasülésemet arra emlékeztetve, mennyire törött volt és milyen
óvatosnak kellett lenni vele.
Sok nőt dugtam meg pénzért, de helyrehozni és megjavítani őket azonban? Az nem
az én szakterületem.
Az érem másik oldala, hogy
sikerült végre kihúznom belőle egy kávé randit. Csakhogy a szörfözés és a munka
között nagyon kevés időm volt kávézni, így ma velem fog lógni egy üzleti
találkozón. Az üzleti találkozó alatt zsarolást értek. Ugyanaz a szarság,
tényleg.
Jessevel a Café Diemben
találkoztam másnap négy órakor. Már az is kész csoda volt, hogy felbukkant.
Átcsusszant a zsúfolt asztalok és a hektikus bár között, a szokásos ruháját
viselve, a kilencvenes évekbeli hátborzongató öltözetet, a fekete baseball
sapkát, buggyos farmert és az átkozott fekete felsőt. A legegyhangúbb együttes
a világon, amivel elrejthette, ki is valójában.
Ó, tudtam én, el fogsz te
jönni, zálog volt erre életem.
Egy költő. Egy felfedező. Egy
romantikus. Kultúrát szerető, sárkány-gyilkos hercegnő.
Bónusz pont – nyilvánvalóan
megvan a képessége, hogy elérje, hogy depressziósnak
tűnjek. Szóval még ez is ott volt.
Darren Morgansen elmondta a
lényegét annak, ami vele történt. Jesse randizott Emery Wallace-szal, a Wallace
örökössel, a Walmart legfőbb versenytársával a nyugati parton, végig a középiskola
alatt. Emery a tipikus elkényeztetett köcsög, túl sok pénzzel és nulla
felfogással, hogy mi is a való élet. Valaki a tökéletes ruhákkal, tökéletes
kocsival és a rossz barátokkal. Tetszett neki az ötlet, hogy a suli legszebb
lányával randizzon, egy szűzzel, nem is érte be kevesebbel. Azon az éjszakán a
főnyereménye egy barátnő volt, aki feltehetően vele veszíti el a szüzességét, ezért
Emery beállított egy kamerát a szobájában lévő játékkonzol mögé, hogy felvegye
az egészet.
Csakhogy nem vette el az
ártatlanságát.
Nem volt vér.
Nem volt jele annak, hogy elvette
a szüzességét.
Jesse Carter annyira volt
szűz, mint egy használt gumi.
Akármi is, Darren azt mondta
(jobban mondva szipogta), a pletykák szerint az élő kamera azt mutatta, hogy a
lány unatkozott, az ásítás küszöbén állt a lökéseikor. Emery egy
megkérdőjelezhető módszert választott rá, hogy kimutassa a lánynak hogyan
érzett.
Néhány héttel később elkapta
egy kereszteződésben, ahol a lány állt, várva hogy a lámpa pirosról zöldre
váltson, elvitte egy elhagyatott sikátorba a legjobb barátaival és megjelölte
őt örökre.
Jesse tudta, hogy a gyerekek
csatatérré változtatják az iskolát, ha kiderül az igazság, így a két család
egyezséget kötött: a fiúk távol maradnak Jessetől, elhagyják a várost, és egy államon
kívüli egyetemre járnak, ő pedig sohasem beszél Az Incidensről. Soha. Az ötlet, hogy valaki Jesse oldaláról
belement ebbe az egyezségbe, arra késztetett, hogy ki akarjam a szuszt is
szorítani és megfojtani mindkettőjüket.
Ez az ő története. Szexvideo.
Csoportos nemi erőszak. Seggfej szülők.
Szemtől szemben állni Nolannel
és Henryvel, tudva, hogy nem verhetem addig a képüket egy sziklába, amíg vérrel
nem telítődtek a légútjaik, megölte egy részem, amit igazán édesgettem. Azt a
részt, ahol az erkölcseim biztonságban el voltak zárva.
A legrosszabb része a
szituációnak az volt, hogy Jesse talán nem akarta, hogy az emberek megérintsék
őt, de mélyen belül ő egy érzéki kis tündér volt. A lenyűgöző szirén kobaltkék
szemekkel, akit évekkel ezelőtt láttam a partra úszni, még mindig ott élt
valahol benne. Nem tudtam túljutni ezen a tényen, még a kapucnis felsővel és a
baseball sapkával sem. Odajött hozzám, menetelve, mint egy foglyul ejtett
katona – büszke, de legyőzött –, a szemét egy láthatatlan pontra szegezte a
fejem mögött.
Egy bárszéken ültem és egy
jointot tekertem magamnak. Megállt, mielőtt beszívhattuk volna egymás illatát.
Mielőtt a tinta a tarkójánál arra emlékeztette őt, hogy én is egy bűn voltam.
– Nem szeretem a kávét – mondta
határozottan. Semmi helló. Semmi hogy vagy. Átkozott társadalmi kódok.
– Én sem.
Félénk mosollyal küzdött, lesütve
a tekintetét a Keds cipőire. Látva, hogy a fogait az alsó ajkába mélyesztette,
a farkam a szörfnadrágomnak préselődve életre kelt. Még csak meg sem próbáltam
utálni magam miatta. Nagyobb volt az esély arra, hogy rámozdulok egy halott
vámpír denevérre, mint bármikor megérinteni a fenekét. Ennek ellenére, a fenébe
is.
– Kapsz egy turmixot, ha
viselkedsz. Van egy kis elintéznivalóm először. Induljunk.
Elindultam kifelé, búcsút
intve a fejemmel Gailnek és Becknek a pult mögött. Hópihe követett.
– Hova megyünk?
– Üzletet kell kötnöm.
– Baljósnak hangzik.
Nem tudtam ellenkezni ezzel.
– Néhányunknak nincsenek
gazdag szülei, hogy egy egész életen át egyengessék az utunkat. Gyerünk, jó
móka lesz.
Vagy nem. Nem mintha olyan sok
társasági hívás közül választhatna és nekem elvégezni való munkám volt. Jesse
igazodott a lépéseimhez, egy könnyű kocogást vesz fel. Sokkal magasabb és
gyorsabb voltam, de jó állóképessége volt. Nem azért
volt neki olyan segge, amiről ódákat zengnek és világháborúkat indítanak érte,
hogy egész nap azon a csodás popsin üljön.
Az ajkaim közé vettem egy
füves cigit, leginkább azért, mert nem tudtam, mit mondjak neki.
– Annyit füstölsz, mint
egy gyárkémény. – Kihúzott egy hajtincset és a szájához emelve a végét kezdte
rágcsálni.
– Kaliforniában
engedélyezett – mondtam, számban a torpedó jointtal és meggyújtottam.
– Nem, hogyha nyilvánosan
csinálod. Azért könyörögsz, hogy letartóztassanak?
– Könyörgöm, nem!
Próbálkozom… talán. – Brian Diaz, a helyi seriff a zsebemben volt. Minden
kedden megdugtam a feleségét, mint egy szívességként, amiért szemet huny a
svindlijeim és a gyanús ügyeim felett. Megtehettem bármit, amit akartam, és
megúszom kevés, vagy semmilyen következménnyel. Plusz Grier elég szexi volt,
így nem jelentett nagy kínzást.
Végigsétáltunk a sétányon, két
nagyon valószínűtlen szövetséges. Én voltam a fickó, akit mindenki ismert és ő
volt a szellem, aki kétségbeesetten szerette volna, ha elfelejtik. Egy csapat
lány ment el mellettünk bikini felsőben és Daisy Duke stílusú sortban[1],
először csábító pillantást rám vetve, miközben őt végigmérték. Először nem
mondott semmit. Aztán, mikor Samantha az ügyvéd rám kacsintott és kuncogott,
mikor a vállunk összeért, miközben a krémszínű kosztümjében sietett egy
találkozóra vagy hova, Jesse összeráncolta a homlokát.
– Van itt olyan nő a
városban, akivel nem feküdtél le?
– Igen. Te.
– Ezért vagyok itt?
– Mint, ahogy már említettem,
a munkám nem engedi, hogy barátnőm legyen, és te sem küldesz olyan jelzéseket
felém, hogy egyéjszakás kaland lennél.
Elmentünk egy gyorsétterem,
egy tetováló szalon és egy szicíliai fagylaltozó mellett. A nap ragyogott, az
ég kék, és a mosolyok nagyok és igaziak körülöttünk. Az élet egy óriási, kövér
napfény, de Jesse reszket egy sötét árnyékszeletben, visszautasítva a
csatlakozást az örömhöz.
– És ez miért is van?
A perifériámban láttam, ahogy
a táskájának a pántjával babrál, csak hogy csináljon valamit a kezeivel. Ez
nehéz volt neki. Kimenni és megmutatni magát. Lelassítottam, hogy időt adjak
neki arra, hogy összeszedje magát.
– Miért is? – szívtam egy
utolsót a cigimbe mielőtt a homokba pöcköltem. A beszélgetésünk már beindult és
rendben folytatódott most, így nem volt rá szükségem.
– Miért nem engedi a
munkád, hogy randizz?
– Mert azért dugok meg
olyan nőket, akiket nem kéne, hogy megússzam az elcseszett szarságot, amit nem
kéne elkövetnem.
Nem volt értelme rejtegetnem
az igazságot előtte. Előbb-utóbb úgyis hallotta volna valakitől. Mikor
megálltunk egy új üzlet előtt, amit egy városon kívüli betolakodó nyitott
néhány napja, tudtam, hogy a jól tettem, hogy becsületes vagyok.
Az arca átváltozott
bosszúsból.. mivé is pontosan? Elragadtatás. Csíntalanság. Talán láttam egy kis
vonzódást is belevegyülni. Még nem döntöttem el.
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre
életem
A sürgető szükség belém
hasított, hogy lebontsam azokat a falakat és lássam ki volt, mielőtt az történt
vele. Ez az idézet nem szólhat rólunk, ugye? Én nem az a személy voltam. Én az
a barom voltam, aki őt használta, hogy megszerezze a szörfparkját.
– Escort vagy? – az amúgy
hatalmas szemei még nagyobbra nyíltak. Megfogtam az egyik pántját a
hátizsákjának és a vállához csattintottam, óvatosan, nehogy megérintsem, aztán
önelégülten vigyorogtam.
– Jobban szeretem a nőcsábász kifejezést.
Felhorkantott. – Oh, istenem!
– Igen. Néha így is
hívnak. A lényeg, hogy határozottan nem kapod meg ingyen, és amiért emberek jól
fizetnek és szolgáltatnak. Szóval nem kell aggódnod. Nézd, neked egy barátra
van szükséged, nekem egy baristára és valakire, akivel úgy lóghatok, hogy nem
tekint rám istenként. Van együtt értelmünk, tudod?
Valójában először mosolyodott
el, egy valódi, igazi mosoly, és szent-kibaszott-szar, Jesse Carternek a
mosolyából kellene megélnie.
Nagy valószínűséggel el tudná
hozni a világbékét és most nem igazán túloztam. Azok a gödröcskék. Úgy
horpasztották be az ő sima, sápadt arcát, mint valami szennyeződés a hóban.
– Várj itt! 10 perc múlva visszajövök, és
akkor veszek neked egy ingyen turmixot, amiért megengedted, hogy megmentsem a
segged – fejemmel a mögöttem levő üzlet felé biccentettem.
– Veled megyek – mondta,
és nem voltam meglepve. Jesse nem egy pislákoló gyertya volt. Ő egy lobogó tűz
volt, de valaki kioltotta szenvedélye lángolását. Pontosabban három valaki.
Azon voltam, hogy lángra lobbantsam őt, és éppen a dugásra bátorítsam, még ha
az, az utolsó dolog, amit teszek is. Egy köztünk lévő képzeletbeli falra
fektettem a tenyerem köztünk.
– Semmiképpen sem, Jose.
– Miért nem?
– Mert akkor technikailag
bűnrészes leszel és semmilyen turmix nem éri meg a büntetett előélet. Bízz
bennem.
Ahelyett, hogy még több
kérdést tett volna fel bólintott, megfordult és leült a bolt első lépcsőjére.
Néhány másodpercig a feje búbját bámultam, majd kinyitottam az üvegajtót.
Becsaptam az ajtót magam
mögött és éreztem, hogy újra akaratom ellenére vigyorgok.
Nem, ő nem egy hópehely volt.
Ő hóvihar volt.
A seggfejség titka, hogy ne légy seggfej.
Ez lehet, hogy indokolt valami
féle magyarázatot. Persze voltak olyan emberek, mint Vicious, akik látszólag
nyersek, gorombák és bunkók voltak, de az olyan emberek, mint ő, úgy születtek,
hogy a világ a lábuk előtt volt. Ez nem volt ilyen egyszerű a magamfajtának. Be
kellett lopnom magam az emberek kegyeibe és szívébe, ha valamire szükségem
volt. Az emberek megnyerése már egyfajta művészetté vált számomra. Versengenem
kellett a szeretetért, legyen az a kollégáimtól, az ellenségeimtől, az
egyéjszakás kalandoktól. A pokolba, még
anyámtól is.
(Pillanatfelvétel)
Visszatekerés:
Szentpéterváron
születtem 25 évvel ezelőtt, anyám Sonya, egy félig arisztokrata családnak a
lánya a Szovjetunióból, akik elvesztették vagyonuk nagy részét. A spermadonorom
az orosz maffiának, a Bratvának egyik katonája volt. Ha megkérdezed, hogy egy
olyan jó lány, mint anyám, mit akart egy olyan rosszfiúval, a válasz – semmit.
Anyámat megerőszakolták. Így jöttem én a világra, és ez volt a hátrányom az ő
megnyerésében. Anyám úgy döntött elhagyja az országot és az Államokban tanul.
Nem volt többé már gazdag semmilyen szempontból, és szűkösen, de volt elég arra,
hogy fennmaradjunk és befejezze a suli. Gyermek terapeuta lett belőle.
Félig
meddig mindig azon tűnődtem, hogy miattam van-e, hogy biztosra akart menni, nem
leszek olyan, mint az apám, és ezért tanult arról, hogyan fékezze meg és
stabilizálja az elbaszott gyerekeket. Talán túlagyaltam. Az a tippem, hogy az
igazság valahol középen van.
3
éves koromban jöttünk az Államokba, szóval nem sokra emlékszem Oroszországból.
Anyámnak alig volt pénze normális cipőre, de volt egy jó terve arra, hogyan
telefonáljon az Államokon kívülre, és minden nap beszélt a családjával a
telefonzsinórt tekergetve, oroszul pletykálkodva. Az arca mindig úgy ragyogott,
mintha karácsony lett volna, mikor egy kis pletykát hallott a barátairól
Lubáról vagy Svetáról. Hosszú ideig azon tűnődtem, hogy miért is költözött el,
mikor amúgy is annyira rá volt kattanva Szentpétervárra. De világos volt, mint
a nap.
Miattam.
Én voltam az oka. Valami jót akart nekem.
Talán
nem emlékszem élénken Oroszországra, de Amerikára igen. Minden darabjára.
Emlékszem a képekre, a pillantásokra és a grimaszokra, mikor anyám először nyitotta
ki a száját egy új helyen. Dadogott, elpirult és bocsánatot kért az akcentusáért,
amit egyre jobban levetkőzött, ahogy az évek teltek. Sosem felejtem el, ahogy
az emberek mosolya lehervadt minden alkalommal, mikor küzdött, hogy megértesse
magát az ügyfélszolgálaton és állásinterjúkon. Így megesküdtem magamnak, hogy
elbűvölő, édes és jó gyerek leszek. Hogy kedves és tisztelettudó, és túl
csábító, hogy ellenálljanak nekem. Lehet, félelmetes voltam férfiaknak, de a
nők egy teljesen más történet. Látod, van egy kis anyakomplexusom, és nőket
elvarázsolni kényszer volt, amit automatikusan tettem.
Jön.
Meglát. Meghódít (aztán újra jön, de egy teljesen más módon)
(Pillanatfelvétel vége)
Halkan becsuktam magam mögött
az üzlet ajtaját és az pulthoz ballagtam, a kezemmel a koszt söprögettem a
polcon. Mit is árultak amúgy? Úgy nézett ki, mint egy ajándékbolt. Todos Santos
hógömbök és tollak. Kinek volt ilyen cuccra szüksége? Ez nem az istenverte New
York. Csak egy tengerparti város Kalifornia seggében. Ledobtam a baseball sapkám
a pultra és elvigyorodtam.
– Szép hely.
– Köszönöm – egy nő,
talán a késő húszas éveiben lehetett, felkelt a székről a pult mögött. Kicsit tömzsi,
vörösre festett hajjal és barna szemekkel.
– Valami különlegeset
keres ma, uram?
– Igen. A védelmi pénzem.
– Elnézést?
– Védelmi. Pénz. – mondtam
hangosan és lassan, mintha a probléma a hallásával lenne és nem azzal, ami
kijött a számon.
– Húsz százalék a bérleti
díjból, hogy pontos legyek. Ami, ha jól hiszem, 1200 dollár. Csak készpénzt
fogadunk el mostanában – mondtam és eleresztettem egy farkas vigyort. – Bane
vagyok egyébként.
Levegőért kapkodott és a kezét
a mellkasára téve a nyakláncát kezdte forgatni előre és hátra.
– Én… én nem értem. Kitől
kell megvédeni?
– Tőlem.
– D-de miért?
– Mert az én területem
vagy és ezért az én szabályaim szerint kell játszanod. – Imádtam előadni a
beszédet. Nagyon „Sebhelyes arcú”. – Ez az én partom. Én hoztam ide a profi
szörfösöket. Én hoztam az éves versenyeket, a tőkét és a turistákat. A
korcsolyázók az üzlet előtt? Őket is én hoztam. Én vagyok az oka annak, hogy
itt akartál üzletet nyitni, szóval tekints engem csendes földesúrnak. Van egy
üzlettársam, Hale Rourke és váltogatjuk a hónapokat, hogy mindent frissen
tartsunk és biztosra menjünk, hogy hiányolsz engem.
Szaggatottan bólintott,
mindent megemésztve. Az arcán lévő harag flörtölt a horrorral. De lezser,
mosolygós és kedves voltam. Annyira, de annyira kedves. Egyelőre.
– Mi van, ha nem fizetek?
– nyelt egyet.
Rákönyököltem a pultra, de nem
hajolt hátra, mert vonzódott hozzám.
Elég ijesztőnek tűntem, de
olyannak, akitől az ágyban kell félni, nem pedig a sikátorban.
– Balesetek történhetnek.
Fogalmad sincs róla, milyen ügyetlen tudok lenni.
– Milyen balesetek?
– Ha tudnám, akkor nem
lennének balesetek. Értesz?
– Bán… Bántani fogsz?
Megfogtam rongyos Billabong
pólóm anyagát, amit egy rossz mosoda tönkre tett.
– Soha nem emelnék kezet
egy nőre sem, hacsak nem az a játék vége, hogy elélvezzen. Az egyetlen dolog,
ami rám vonatkozik, az üzlete, hölgyem. Vagy annak a hiánya, ha késel a bérleti
díjjal.
– Mindenkitől pénzt kérsz
a sétányon?
– Bébi – felemeltem az
állát a mutató ujjammal, belenéztem a szemébe és fogva tartottam ráadásul.
– Egy másodpercig se
hidd, hogy ki vagy szemelve, csak mert új vagy itt. Mindenki ugyanazokkal a
feltételekkel fizet.
Lehet, hogy ez marxista elv
bennem, de mindig is szerettem az igazi egyenlőség ötletét. Csak sosem
gondoltam, hogy hihető. Mint a 3 órán át tartó élvezet ötlete – jól hangzik, de
hihetetlen. Mégsem hazudtam. Minden egyes fasztól szedtem védelmi pénzt a
sétányon, kivéve Edie Rexroth-ot. Kedveltem Edie-t, de az, hogy nem szedtem
tőle védelmi pénzt, nem volt személyes vagy ilyesmi. Nagyszerű volt, de ő is
csak üzlet, mint mindenki más. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a
Breakline-t, mert nem akarok zűrbe keveredni a férjével és annak három
barátjával. Túl nagy hatalmuk volt a város felett, és okosabb voltam, mint az egóm.
A vörös rám pislogott, végre
magához térve. Ellépett a pulttól, reszkető kézzel nyúlt a telefonjáért. Megdöntöttem
a fejem és cuppogtam, látványosan felsóhajtva a színészkedésén.
– Én nem tenném a te
helyedben. Nagyon jó barátokra tettem szert a helyi rendőrőrsön, ami együtt jár
azzal, hogy havonta kétszer leszel letartóztatva 18 és 21 éves korod közt.
Mielőtt Bane lettem: Üzlet
tulajdonos; Bane voltam: tébolyodott seggfej. A vörös a higított énemet kapta.
A próbaidő utáni fickót, aki csak azért jött, ami az övé. Ez a part kihalt
volt, mielőtt a birtokomba jutott. Tény.
– Ki vagy te?
Általában szokásommá vált nem
megismételni magam, de az udvariasság kedvéért és, csak mert úgy megjelentem
itt váratlanul követelve a dolgot, elkényeztettem őt.
– A nevem Roman ’Bane’
Protsenko és ezt a várost irányítom. Vagy fizetsz, vagy bezársz. Ezek a
választási lehetőségeid. Nincs titok, nincsen harmadik alternatíva. Nincs kiút.
Ne aggódj, fedezem a hátad. Felhívom az emberek figyelmét rád, hintem az igét
és biztonságban és virágzóan tartom az üzleted. Az első kifizetés minden hónap
második napján – kopogtam a pulton a kezemmel, kacsintva, ahogy a szája kinyílt
valószínűleg az első lenyűgözött morgásra.
– Jó veled üzletelni.
Mikor kimentem Jesset a
lépcsőn ülve találtam, pont ahol hagytam. Felnézett egy könyvből és hirtelen
két dologra jöttem rá:
1. Feltehetően
olvasott, egy piros nyomtatott valamit. Valami klasszikus a borító alapján.
2. Egy
másik könyv volt belerejtve, és a szemem egy bekezdésen állapodott meg, amit
nem kellett volna látnom.
Lecsúsztatta
a nagy tenyerét a combjain és szélesre nyitotta őket, majd forró nyelvét a
dombjára nyomta. „Remélem, keményen szereted kedvesem, mert úgy megdöngetlek,
mint a járdát.
Köszönöm szépen!😘
VálaszTörlésKöszönöm
VálaszTörlésKöszi 🥰
VálaszTörlésKoszonom!❤
VálaszTörlésKöszönöm szépen😘
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlés