Prológus

L.J.Shen - Bane

Azt mondják, hogy nincs két egyforma hópehely. Mindegyik hópihe gyönyörű és igéző a saját egyedi sziluettjében. A tisztaságot szimbolizálják.

De minden hópehely, amelyik elég szerencsés, hogy a földre hulljon, arra van ítélve, hogy a piszok tönkre tegye.  A hópelyhek megtanítják nekünk, hogy ha elég hosszú ideig élsz, akkor végül bemocskolódsz.

De még a szégyenfoltjaid sem homályosítják el a szépségedet.

 Prológus

Bane

Fordította: Aiden

Akkor

Egy hazug.

Egy szélhámos.

Egy istentelen tolvaj.

A hírnevemet egy nagy hullámnak köszönhettem, amit meglovagoltam, és ami elnyelt mindenkit körülöttem, elmosva és megfojtva minden kísérletet csak azért, hogy baszakodjon azzal, ami az enyém.

Drogosként ismertek, de a hatalom volt számomra az igazi drog. A pénz nem jelentett semmit. Csak egy eszköz, ami kézzelfogható volt, könnyen jött, könnyen ment. Nézd, számomra az emberek olyanok voltak, mint a sakkfigurák. Egyet mindig tudtam, hogyan győzzek.

Mozogj a bástyával körben.

Áldozd be a királynőt, ha szükséges.

Rohadtul védd mindig a királyt.

Sosem voltam zaklatott, sosem voltam elrettenthető, és sosem voltam féltékeny.

Ezért képzelheted, mennyire meglepődtem, mikor azon kaptam magam, hogy egyszerre vagyok mindhárom.

Egy szénfekete hajú szirén volt az, aki lenyúlta a legnagyobb hullámot, amit azon a nyáron láttam. Meg az összes figyelmemet. Még az istenverte lélegzetemet is.

Olyan simán siklott az óceántól a partig, ahogy az alkony teszi.

Leguggoltam és terpeszben ráültem a szörfdeszkámra és csak ámultam.

Edie és Beck megálltak mellettem, a szemem sarkából láttam, ahogy lebegnek a deszkáikon.

– Foglalt, Emery Wallace-szal van – figyelmeztetett Edie. Tolvaj.

– A legfrissebb husi és a legdögösebb remekmű a városban – vigyorgott Beck. Szélhámos.

– Ami ennél is fontosabb, kizárólag gazdag rohadékokkal randizik. – Hazug.

Minden porcikámat vonzotta.

A teste olyan volt, mint egy friss hófolt. Hófehér, szinte áttetsző, mintha a napfény átsütött volna rajta, és soha nem merülne el benne eléggé. A bőre dacolt a természettel, a segge dacolt a józanságommal, de leginkább a hátán olvasható szavak verték ki nálam a biztosítékot.

Nem a domborulatai, vagy az, ahogy a csípőjét ringatta, mint egy himbálózó mérgező alma, ami ilyen hatással volt rám.

Az a tetoválás ragadta meg a figyelmemet, amit akkor vettem észre, amikor az előbb elúszott mellettem. A szavak a nyakától indultak lefelé a hátán.

"Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre életem"[1]

Puskin.

Egyetlen embert ismertem, aki rajongott az orosz költőért, és akárcsak a híres Alexander, ő is két méter mélyen nyugodott.

A barátaim visszaindultak a partra, de én mozdulni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha a golyóim tíz tonnásak lennének. Nem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra. Vágy, talán, de még ez a szó sem volt rá a megfelelő kifejezés, hiába kerestem. Nem. Ez a lány kibaszottul izgatott engem.

– Hogy hívják? – kaptam el Beck bokáját, visszarántva magamhoz. Edie abbahagyta a pedálozást és hátranézett, tekintete ide-oda cikázott egyikünkről a másikra.

– Ne törődj vele, tesó.

– Mi...a...neve? – ismételtem meg a kérdést megfeszült állkapoccsal.

– Haver, az a lány túl fiatal.

– Nem fogom harmadszor is megkérdezni.

Becknek torkán akadt a szó. Nagyon jól tudta, hogy komolyan beszélek.

– Jesse Carter.

Jesse Carter már azelőtt az enyém volt, hogy ismert volna engem.

Mielőtt én ismertem volna őt.

Mielőtt az élete a feje tetejére állt volna és mielőtt a sorsa átírta volna magát az vérével.

Hát ez volt az igazság, amit még az én hazug seggem sem ismerne be később a történetünkbe. Akartam őt azelőtt is.

Mielőtt dolgom lett volna vele.

Mielőtt az igazság börtönbe zárta.

Mielőtt a titkok elválasztották őt.

Nem lett volna szabad szörföznöm aznap.

A deszkám eltörött.

Tudnom kellett volna, hogy ez egy jel.

A szívem volt a következő a sorban.

És egy kiscsaj miatt, aki pokoli jó munkát végzett, megsemmisítette.

Jesse

Akkor

Telihold volt azon az éjjelen.

Olyan huncutul kacsintós, totál szirupos volt. Mennyire rohadtul közhelyes, igaz? Egy terhes, kövér, kísértetiesen sápadt hold diadalmasan szikrázva, beragyogva az éjszakát, ami szétfaragta a sorsomat, az identitásomat, a hasamat, mély, csillogó vágásokkal.

Felbámultam rá, olyan csöndes és nyugodt. A gyönyörű dolgok általában semmire sem jók.

Ne csak ragyogj ott! Hívd a zsarukat! Hívj egy mentőt! Ments meg!

Kíváncsi voltam, meghalok-e. Ha igen, mikor veszi észre Pam, hogy eltűntem. Mikor mondaná neki Darren nyugtatgatva, hogy én mindig problémás voltam? – Édesz – mondaná selypítve –, csak zaklatott. Mennyi idő múlva értene egyet vele Pam? Mennyi idő alatt olvad el a Kit Kat apám sírkövén a tűző napon?

– Micsoda gyalázat. Milyen jó gyerek volt – gyászolnának. Semmi sem hozza közelebb egymáshoz az embereket, mint egy halott tinédzser. Főképp Todos Santos városában, ahol tragédiák csak az újságokban és a CNN-en történnek. Ó, igen. Lenne miről beszélgetniük. Egy tiltott és fincsi sztori egy újabb kegyvesztett lányról.

Remegett bennem a felismerés, mint egy cseppnyi víz a szivárgó csaptelepen. Emery, Henry és Nolan még csak nem is kapnának büntetést. Közérdekű munka? Ugyan már. Az emberek zavartan félrenéznek, és legfeljebb törlik a következő évi meghívóimat a Country Club eseményeire. Kívülálló voltam. Egy halandó, egy idióta, aki elvegyült Todos Santos kékvérű nemesei között.

Megúsznák ezt, tudom. Főiskolára mennének és partiznának. Lediplomáznának és dobálnák a hülye kalapjaikat a hülye levegőbe. Megházasodnának, gyerekeik lennének, és összejönnének és síelni járnának a barátaikkal.  És élnének. Úristen, ők élnének! Rettenetes volt belegondolni, hogy az örökségükön és a pénzükön megvehetik az igazságot. Mert akárkinek szúrta a szemét a létezésem, és fáradozott azzal, hogy lelökjön az útról élve vagy akár halva, tudtam, hogy halott vagyok. Halott minden olyan helyen, ami számít.

Egy múló pillanatig még a régi Jesse voltam. Próbáltam a dolgok másik oldalát nézni. Nagyon szép idő volt februárhoz képest. Nem túl meleg, nem is túl hideg. A sivatag hevét tompította az alattam simuló aszfalt hűvössége. Eszembe jutott, mennyi áldozatot hoztam. Mehettem volna külföldre tanulni. Darren szakértője volt annak, hogy pénzzel oldja meg a problémákat. Megváltozhattam volna. Elfelejthettem volna a történteket. Nem lehet hipnózist alkalmazni az ilyen dolgok elnyomására? Megkérdezhettem volna Mayrát, a pszichológust, akihez a szüleim küldtek, mikor a rémálmaim kezdődtek. A tudomány határtalan. Lásd anyám esetében, aki negyven, de huszonhárom évesnek néz ki a botoxnak köszönhetően.

Kicsi kavicsok nyomódtak a csupasz hátamhoz. A rózsaszín csipkemelltartóm és bugyim szakadtan hevert valahol mellettem, és annak ellenére, hogy zsibbadt az ágyékom, éreztem valamit folyni lefelé a combomon. Vér? Sperma? Jelen pillanatban a legkevésbé számított.

Visszafordítottam a figyelmemet a csillagok felé, melyek magasan csüngtek fenn a sötét égen, mint egy csillár, gúnyolódva az én szívfacsaróan rövid, halandó létezésemen.

Meg kell próbálnom felkelni. Segítséget hívni. Megmenteni magam.  De annak a lehetősége, hogy megpróbálok megmozdulni és kudarcba fullad, sokkal bénítóbb volt, mint a fájdalom. A lábamat fagyottnak éreztem, a csípőcsontomat szétzúzottnak.

Távoli szirénák hangja törte meg a csendet.

Szorosan behunytam a szemem. Sokszor láttam apámat ilyenkor odaátról, az arca beleégett a retinámba. Olyan, mintha most is élne. Az álmaimban. Sokkal élőbb, mint a nő, akit hátrahagyott. A történetem szempontjából Pam személye mindig háttérbe szorult, sokkal inkább lekötötték a saját dolgai.

Közelebbről hallottam a szirénákat. Hangosabban. A szívem ijedten vert, a gyomrom görcsbe rándult.

Még néhány perc, és én is egy pletyka részévé válok. Egy tanulságos mese.

A régi Jesse sírna. Sikoltozna és elmondana mindent a rendőrségnek. Normálisan viselkedne, tekintettel a rendkívüli körülményekre. A régi Jesse bosszút állna és helyesen cselekedne. Nem hagyná, hogy megússzák.

A régi Jesse érezne.

A mentőautó a járdaszegélynél csikorogva fékezett, elég közel ahhoz, hogy érezzem a füstölgő gumik szagát. Valahogy az a tudat, hogy a támadóim telefonáltak segítségért, sokkal inkább dühített, mint a halálom gondolata; mintha tudnák, hogy érinthetetlenek és megúszhatják, annak ellenére, hogy ezt tették velem. Hordágy került mellém. Felidéztem azokat a szavakat, amiket azelőtt hallottam, mielőtt sorsomra hagytak a sikátorban, és egy magányos könnycsepp gördült le az arcomon.

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre életem.

– És micsoda tali volt, ribanc. Jó kis bulit adtál – rúgott bele Nolan a bordáimba.

Ezt a mondatot tetováltattam magamra, azt gondolván, hogy Emery az az ember, akire eddig vártam. Most lángolt hátul a nyakam. Le akartam tépni a bőröm és odahajítani a szakadt ruháim közé.

Egy utolsó erőfeszítéssel megmozdítottam a bal karom, hogy eltakarjam a mellkasomat, a jobb karom áthúztam a csupasz hasam előtt, elrejtve, amit azok ráfaragtak a testemre, mintha csak valami Halloweeni tök lennék. Kényszerítettek, hogy nézzem, miközben csinálták ezt. Tartották az állkapcsom, hogy ne tudjak mozdulni, a nyakam természetellenes szögbe hajolva, hogy alkalmazkodjon a kényszerített testhelyzetemhez. Büntetés volt ez a méltatlan bűnömért.

 A szó neonreklámként virított a bőrömön, hogy az egész világ lássa, ítélkezzen felettem és nevessen rajtam, a betűk vörös csíkokban folytak a rózsaszín dizájner szoknyámra.

KURVA

A régi Jesse magyarázkodna, érvelne és vitatkozna.

A régi Jesse mentené a becsületét.

A régi Jesse halott.

---

[1] My Whole Life Has Been Pledged to This Meeting with You - "Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre életem” - Puskin: Anyegin - részlet Tatjana leveléből - Áprily Lajos fordítása