17 - 18. fejezet

Tizenhetedik fejezet

Jesse

Fordította: Blake

Elég feszült volt a hangulat az asztalnál aznap este.

Az egyetlen ok, amiért úgy döntöttem, hogy egyáltalán részt veszek a vacsorán, az volt, hogy egyre normálisabbnak éreztem magam és úgy gondoltam, tudom kezelni a dolgokat.

Megpróbáltam nem azon gondolkodni, hogy hirtelen mennyire elkezdtem ragaszkodni az életemhez. Hirtelen mennyire számítani kezdtek a dolgok, az emberek, és hogy mik történtek körülöttem. Roman megváltoztatta a férfiakról alkotott véleményemet – nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy ne féljek már tőlük. Gail emlékeztetett rá, hogy milyen jó, ha van az embernek egy barátja.

Korábban, ő és én, minden „forró témára” lecsaptunk, mintha csak tizenkét évesek lennénk, jégkrémet ettünk, miközben a sétányon, a gördeszka rámpa mellett ültünk és menőség alapján pontoztuk a srácokat, jóllehet, mind tizenhat éves volt.

Annyira valódinak, annyira egyszerűnek, olyan normálisnak éreztem magam, hogy sikerült megfeledkeznem az összes rossz dologról. Még a visszaemlékezésről is, Árnyék vérvételének eredményéről és még Mrs. Belfort kéréséről is. Újabb üzenetet hagytam Dr. Wiese rögzítőjén és úgy döntöttem, másnap foglalkozom Mrs. B. gyerekeivel, és elmegyek Dr. Wiese rendelésére is, miután befejeztem a műszakomat a Café Diemben.

Hannah távozott a nap végére, de hagyott nekünk grillezett spárgát, pirított krumplit és ízletes, omlós, citromos-fokhagymás csirkét. Szétbontottam a csirkét és kitálaltam az ételt, míg Pam olvasott valamit a telóján, és mindeközben Darren az ujjaival az asztalon dobolt.
Árnyék az asztal alatt toporgott. Már egy ideje nem láttam őt ilyennek. Még akkor, mikor a régi Jesse voltam, minden este az asztalnál vacsoráztam és mikor senki nem figyelt, finom falatokat csúsztattam neki az asztal alá. Ez volt a mi kis titkunk. Volt néhány. Ismét boldoggá tenni őt volt az egyetlen dolog, ami pozitívan tartott ebben az egész zűrzavarban.

Amikor leültem az asztalhoz, mindkét szempár rám szegeződött. Átnéztem közöttük.

– Van rajtam valami érdekes, amiről tudnom kellene?

– Semmi – hajtotta szét Pam színpadiasan a szalvétáját és terítette a térdére. Darren nem szólt semmit.

– Nem hívott véletlenül Dr. Wiese? – kérdeztem csak úgy, bele a levegőbe.

Fura volt, hogy még mindig nem hallottam felőle, de olvastam a neten, hogy néha hetekbe is beletelik, mire megjön az eredmény. Egy darab citromos csirkét csúsztattam Árnyéknak, de olyan hangosan rágott, hogy köhögnöm kellett közben. Csak néztek egymásra zavarodottan.

– Nem.

– Hé, drágám – Pam egy darab csirkét szúrt a villájára és a szájához emelte. A saját lábát hamarabb lerágta volna, minthogy krumplit egyen, vagy bármit, ami szénhidrátot tartalmaz.

A kedves becézgetésből leszűrtem, hogy Darrenhez szólt és nem hozzám.

– Tudtad, hogy Jesse Bane Protsenkóval találkozgat? Te ismered?

– Igen – mondta Darren csevegő hangon, apró darabokra aprítva a krumpliját közben. A mozdulatai hevességéből arra következtettem, vagy Bane, vagy a burgonya bosszantotta fel. Én az előbbire fogadtam volna.

– Esz cak egy rossz hír.

– Arról nem is beszélve, hogy a város eszkortja címet is megszerezte – tette hozzá Pam, huszonhétszer megrágva egy falat csirkét. Olvasott erről egy női magazinban és azóta úgy evett, akár egy fogatlan teknős. Ez több szempontból is fura volt. Visszafogtam magam és nem említettem meg, hogy nemigen tűnt úgy, hogy Pamet zavarta volna Bane rossz híre, amikor a gatyájába akart bejutni. A féltékenység zöldszemű szörnye azonnal felütötte a fejét. Próbálta becserkészni Romant. Az én Romanemet. És most úgy viselkedett, mintha egy darab szar lett volna.

– Nos, bármilyen is legyen a híre, elfogadtam egy munkát a kávézójában – mondtam. És mert tudtam, hogy az időzítésen állt vagy bukott minden, egy darab spárgát emeltem a számhoz, leharaptam a tetejét és az asztal alatt a zoknis lábammal Árnyékkal játszottam. Pam szemöldöke az egekbe szökött, Darren az evőeszközeit a tányérja mellé rakta, próbálta nem odacsapni azokat.

– Már beszélni isz akartam erről veled. Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, szerszel magadnak munkát. Mit szólnál, ha nekem dolgoznál? Teljesz állász, fiszetem a bejárászt, ész természeteszen annyi szabadszágot vehetsz ki, amennyire cak szükszéged van – mosolygott bocsánatkérőn és a szemeivel a tekintetemet fürkészte.

– Tök jól vagyok a Café Diemben, de köszi, Darren.

– Hogy lehetsz ilyen hálátlan – csapott az asztalra Pam – Darren egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett neked. Úgy gondolom, el kellene fogadnod.

– Fogadd el te – vigyorogtam –, és akkor már nem is lenne olyan jó, mi?

Felpattant, szalvétáját a tányérjára dobta. Gondolom végzett a mai csirke adagjával.

– Hogy merészeled!

– Én hogy merészelem?  – kérdeztem még mindig ülve, a pulzusom sem emelkedett meg, még mindig nyugodt voltam. – Te hogy merészeled! Kényelmesen megfeledkeztél még a létezésemről is, míg Bane képbe nem került, és mindketten tudjuk, miért is lett egyszeriben olyan érdekes az életem.

– Jessy! – most Darrenen volt a sor, hogy felpattanjon, és az asztalra csapjon – Nem beszélhetsz anyáddal ilyen hangon!

Csak a teljesség kedvéért, a koreográfia tökéletesítéseképpen, én is felálltam.

– Nyisd már ki a szemed Dar! Todos Santos több mint felének az ágyában megfordult, és még csak nem is titkolja.

– Leszarom! – ordította elvörösödve, vérben forgó szemekkel – Én cak törődöm veled. Bane cak egy haver, vagy annál több isz?

– Több – csiripeltem –, sokkal több, Darren. Fogalmad sincs, mennyivel több.

Ezt Pamnek szántam a helyzet tisztázása miatt, de Darren került felrobbanás közeli állapotba.

– Te le isz fekszel vele?

Nevetve megráztam a fejem – Semmi közöd hozzá, kivel fekszem le. Nem vagy az igazi apám, rémlik?

– Ebben az esetben, te sem vagy többé a lányom – kiabált át Pam az asztalon. Istenem, bárcsak úgy lett volna. De sajnos, a plasztikai műtétek előtt, elég szembetűnő volt a hasonlóság.

Vállat vontam.

–  Mondanám, hogy perelj be, de semmim sincs a nevemen kívül, csak egy gazdag mostohaapám.

– Esz nem igasz! Mindenemet, amim cak van, te fogod örökölni, Jessy. Tudod, hogy törődöm veled! Miután meghalok, mindenem a tiéd lesz!

Az az igazság, hogy fogalmam sem volt erről. Pam sem tudta, elkerekedett szemmel kereste Darren tekintetét, de ő még mindig engem nézett. Visszatoltam a székemet és megkerültem az asztalt.

– Tudom, hogy te csak meg akarsz védeni, Dar, és azt is értem, hogy miért teszed ezt, ha már az anyám nem teszi, de kérlek, értsd meg, hogy Bane nem jelent veszélyt rám nézve. Ő az egyetlen ember, aki tényleg megért engem.

– Ő nem ért meg téged – Darren megragadta a szék háttámláját, arca egyre vörösebb lett.

 Mi a fene ütött belé? Néha azt kívántam, bárcsak lenne keményebb, állna a sarkára és mondaná meg a frankót. Szomorú, de ha elválna Pamtől és találna maga mellé egy kedves nőt, aki nem nyomná el az engedelmes természete miatt, szívből örülnék neki.

– Hmmm…, de igen.

– Ő..., kici szíveckém, anyukád jól mondja. Ő egy eszkort fiú. Neki nem randiszgatnia kellene veled, hanem szegítenie kellene neked.

– Ti nem ismeritek őt – mondtam összeszorított fogakkal.

– Ahogy te szem.

Nem voltam büszke arra, amit ezután tettem, de meg kellett tennem. Átvágtattam a konyhán és felrohantam a szobámba, ahol úgy bevágtam az ajtót, mint egy durcás tini és belefejeltem a puha párnarengetegbe az ágyamon. Beletelt néhány percbe, mire kifújtam magam és felnéztem a falon lévő táblára. Az összes arctalan emberre, aki ott állt háttal, a képeken, amiket én készítettem.

Bele fogok bolondulni, hogy kitaláljam, mi a fene történt. De meg fogom tudni. Meg fogom oldani ezt a rejtélyt.

 Aztán Roman küldött egy üzenetet (vagy ez szex sms volt?), melyben egy narancssárga kezeslábas mentes képet kért és én teljesítettem a kérését. Aztán egyszer csak abbahagyta az írást és inkább felhívott.

– Hallanom kellett a hangodat.

– Miért?

– Mert volt egy olyan megérzésem, hogy magadhoz fogsz nyúlni, és hajlandó lennék egy kisebb összeget fizetni azért, hogy ezt halljam.

– Milyen romantikus vagy – mondtam mosolyogva – Tudod, a szex nem a pénzről szól.

– Ó, te kis zöldfülű. Minden a pénzről szól. Szóval, simogatod már magad?

– És te? Fogsz játszani magaddal? – hecceltem.

Egy percig csendben maradt.

– Pasi vagyok, és a csajommal beszélek az éjszaka közepén, és már tíz perce úgy játszom a farkammal, mintha Nintendo lenne.

Kuncogtam, lehetővé téve, hogy ez a beszélgetés merőben váratlan fordulatot vegyen. A legtöbbször nem voltam biztos benne, hogy Roman mit is csinál. Én egyszerűen csak élveztem ezt az egészet. Egy ideig csak lihegtünk, csipkelődtünk és leírtuk mit is csinálnánk a másikkal. Az egész teszem megfeszült, mielőtt elöntött a gyönyör.

Mindezek után Roman annyit mondott:

– Jó éjszakát, Hópihe!

– Várj! – mondtam fojtott hangon. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, túlságosan is nyomorultnak, de aztán amikor újra, a csajának hívott, a szívem belefacsarodott, ahogy kiejtette ezeket a szavakat.

– Nem tudok aludni. Ezért szoktam éjjelente futni. Rémálmaim vannak.

Újabb sokatmondó csend.

– Próbáld meg. Megígérem, nem teszem le egészen addig, míg meg nem hallom a horkolásod.

A fülemhez szorított telefonnal aludtam el. Amikor felébredtem, az érintőképernyő felső sávja még mindig zöld volt, a hívás továbbra is folytatódott.

– Jó reggelt, kis horkológép!

Neptunusz.

Sötét. Hideg. Kékség. Az óceán igencsak morbidnak tűnt hajnali hat órakor. Megborzongtam a szörfruhámban és egyhelyben kocogtam, bár valójában nem éreztem a lábujjaimat. A homok hideg volt és kemény, úgy feszült neki a lábamnak, akár a festővászon és úgy éreztem, pusztán a jelenlétemmel tönkreteszem Roman műalkotását.

Már majdnem készen álltunk az első beúszásra. Beck, Edie és Hale – akit újra bemutatott nekem, mint „igazi bosszantó dolgom, minden szarságom forrása az életemben” – elmentek szörfözni, míg Roman a parton maradt velem és megtanította a homokban, hogyan kell hason fekve evezni. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, hogy én csak visszatartom őt. Aztán mikor bementünk a vízbe, folyamatosan mellettem volt. Hale és Back akárhányszor a közelünkben volt, nevettek és azt köhögték „papucs”, még Edie is megmosolygott minket és a fejét csóválta. Rossz érzésem volt amiatt, hogy minden ok nélkül gyűlöltem. Pedig amúgy egész jó fej volt. Nem olyan jó fej, mint Gail, de mégis jó arcok. Nem is beszélve a szembetűnő kis dudorról a köldöke alatt. Csak ült a szörfdeszkáján és hagyta, hogy a felkelő nap első sugarai megcsillanjanak lófarokba kötött, szőke haján. Nem is foglalkozott Romannel. Az óceánért volt oda, a természetért és mindenért, amit mindez adni tudott. Miután befejeztük, Roman felajánlotta, hogy zuhanyozzak nála. Ez volt az első alkalom, hogy a lakóhajójára léptem. Kicsi. Tiszta. Alapfelszerelt. Tudtam, Roman valószínű megengedhette volna magának, hogy a tengerparti sétányon éljen egy vattacukor színű házikóban és tetszett, hogy mégsem így tett. Minden tetszett benne.

Mi az utállak ellentéte?

A szeretlek. Ez szerelem, és talán nekem kellene először kimondanom.

– Nem hiszem el, hogy itt ilyen tisztaság van. – Végigfuttattam a kezem a dohányzóasztalon, nyomot hagyva ezzel rajta. Az egész hely kicsi volt és régies, majdnem olyan, mint egy halászbárka. Mögém lépett, szörfcuccát az ajtó mellé dobta.

– Talán kitakarítottam miattad – mondta.

– Talán? – néztem körbe sugárzó mosollyal.

– Hadd tartsam már meg a golyóimat még egy kicsit, Hópihe! Tudod, eléggé kötődöm hozzájuk. Szó szerint.

Az elmúlt pár hét alatt úgy megnevettetett, mint az előtte lévő három évben egyszer sem nevettem. Vállat vontam.

– Talán, ha jól viselkedsz.

Mielőtt ma reggel lementem a sétányra, csomagoltam egy váltás ruhát, mert a műszakom kilenckor kezdődött és nem tudtam, lesz-e időm lezuhanyozni. Kivettem a burgundi vörös kordbársony nadrágomat és egy cuki, ujjatlan felsőt, mely ment a szemem színéhez. Már kora hajnalban kirámoltam az egész szekrényemet, mire találtam egy rongyot, ami nem tök emós, fekete kapucnis, de elég laza három bohóc és egy átváltozóművész mellé.

Átsétáltam ringó csípővel oda, ahol feltételeztem, Roman zuhanyozni szokott, mert tudtam, hogy figyel. Szexelni akartam vele. Nagyon sokszor le akartam feküdni vele. Azt akartam olyat tegyen velem, amit csak ő tud, amire csak ő képes. Gyönyörűnek éreztem magam, végzetesnek és erősnek. Mint a régi Jesse.

– És mit gondolsz, merre tartunk? – A derekam köré fonta a karját és a fenekemhez dörzsölte álló farkát. Még mindig a szörfruhát viseltem, de az alatta lévő piros bikini felsőmön keresztül is felálltak a mellbimbóim. Arcát a nyakamba fúrta, forró ajkait végighúzta a tarkómon lévő tetováláson.

– Megyek zuhanyozni. Nem akarok elkésni a munkából.

– Gail majd beugrik helyetted.

– Meg fog ölni. A reggeli műszak forgalmasabb a pokolnál.

– Azt mondod műszak, én azt hallom műszer – s lökött egyet a farkával, mire beugrottam a fürdőbe. Egyedül lehúztam a szörfruhám, tudván, hogy mindvégig mögöttem maradt. Ismét megfosztva magam mindattól, amit valójában akartam. Őt. Magamban. Ismét kívánatosnak és teljesnek érezni magam. Nagy puffanással a nehéz úszóruhát a padlóra dobtam és a koszos tükörbe meredtem. Szememben a dac lángja lobbant fel, érzelmek vihara dúlt bennem. Bane mögém lépett, pillantásunk találkozott a kissé megrepedt tükörben. Ott volt a vadász benne, legbelül, és én ki akartam hozni ezt belőle. Azt akartam, hogy becserkésszen. A szörfruhája a csípőjére volt letolva, tetkói csillogtak napbarnított bőrén. Szőke, hullámos haja kócos volt. A hasamat bámulta.

– Gyűlölöm ezt – mondta egyszerűen.

Nyeltem egyet.

– Kapd be!

– És közben szeretem is – tette hozzá. – Ez a heg karmokat adott. Kibaszottul nem tudok várni, hogy rajtam használd azokat.

Megfordultam, arcomon angyali mosollyal. Végeztem a játszadozással. Akartam őt. Mindenestől. Azokat a részeit, amiket csak nekem tartott fenn és azokat is, melyek a közösség tulajdonát képezték. Bane az ágaskodó mellbimbóimra meredt, zöld szeme úgy csillogott, mint harmatcseppek a reggeli fűben. Itt volt az ideje, egy jó nagy adag valóságnak.

– Teherbe estem. Meg akartam tartani a babát. Hülyeség, mi? De akartam. Az Incidens után ez volt az egyedüli vigaszom. Szerettem volna valakit, aki csak az enyém. Valakit, aki hűséges és megbízható velem szemben. Valakit, aki feltétel nélkül szeret. Vigyázhattunk volna egymásra, a kislány vagy a kisfiú sosem ütött volna az apjára, hiszen sosem tudta volna meg, ki az. Ezt éreztem a legjobb bosszúnak, akármilyen betegen is hangzik. Elvettek valamit tőlem, ami az enyém volt – a szabad akaratomat, az életerőmet, az ártatlanságomat –, így én is elvettem valamit, ami az övék volt. De Pam kényszerített az abortuszra. Nem akartam, de túl gyenge voltam. Ahhoz is gyenge voltam, hogy az ágyból felkeljek, nem, hogy még szembe szálljak vele.

Elhúzta vizes hajam az arcom elől. Bane kérte előző este, hogy beszéljünk. Hát megkapta, és micsoda csúf igazság volt ez.

– Az az igazság, hogy mikor Emery próbálta meg elvenni a szüzességem, én már nem voltam szűz, Roman. Valami történt velem azelőtt. Valami, amire nem emlékeszem. Nem Az Incidens volt az első eset, hogy megerőszakoltak.

Bane orrcimpái kitágultak, tekintete az enyémbe fúródott. Szikrákat szórtak és attól tartottam az egész zuhanyzót szétüti. Folytattam a beszédet, mert tudtam, ha csak levegőt veszek közben, elvesztem a lendületet.

– Azok után, ami a sikátorban történt, annyira össze voltam zavarodva, hogy pánikba estem. Nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy mit gondoljak. Pam ezt úgy oldotta meg, hogy begyakoroltatott velem minden mondatot, és azt mondta, ha mást mondok, el kell költöznünk innen és Darren kidob minket. A fiúk szülei is a nyakamban lihegtek. Pam és Darren azt gondolták, hogy csak egy balul sikerült orgia volt és szégyelltem beismerni ezt. A pokolba is, sokáig még magamnak sem hittem. Arra gondoltam, talán megcsaltam Emeryt. Olyan sokáig játszottam ezt a szerepet, hogy mire ráeszméltem, valójában mi is történt, annyi idő telt el, hogy már túl késő volt. Már mindenki továbblépett. Mindenki, kivéve én.

Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat és magához húzott. Bele akartam simulni izmos testébe és örökre ott maradni.

– Az elmúlt két év alatt, mintha megállt volna az idő. Mármint, csak nekem, belül, nem a külvilágra értem. Az a sikátorbeli éjszaka még mindig úgy él bennem, mintha csak tegnap lett volna. Aztán beléd botlottam. Először nem akartam, hogy képben legyél. A fájdalmam még mindig úgy élt bennem, olyan friss és mély, hogy nem akartam, hogy bárki is lerombolja a magam köré húzott falat. De te nem csak úgy besétáltál az életembe, Roman. Berobbantál. Nem hagytál nekem más választást, minthogy a gyógyulás útjára lépjek. És most mindent akarok. Vissza akarom kapni a munkámat, a barátaimat és a szexuális életemet. Ha te nem dugsz meg, akkor más fog, Bane. – Szándékosan használtam ezt a nevet, melyet kérte, ne használjak rá.

– Nekem most ez kell. Erre van szükségem, hogy meggyógyuljak. Hogy összetörj, és újra összerakj engem. Megölni engem és újjászületni. Ez nem a szexről szól. Vagyis nem pusztán csak arról – vettem egy nagy levegőt. – Ez rólam szól.

Bane nyelt egyet, de nem szólt egy szót sem. Megráztam a fejem és a lábujjaimat bámultam. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, készen álltam arra, hogy akár meztelenül is, de el kell mennem onnan.

Befejeztem a kérlelést, a könyörgést, az alkudozást. Végeztem a csábítással, hízelgéssel és a reménykedéssel. Ha mindezek után, hogy megnyíltam neki, nem akart engem, végeztünk. Még azt sem akartam, hogy a haverom legyen. Mintha igaz barátság lehetne Bane Átkozott Protsenko és én köztem. Minden egyes szó, ami elhagyja a száját, szexuális előjáték.

– Jesse – morogta. Tudomást sem vettem róla, s a hátizsákomba kezdtem gyömöszölni a ruháimat. Még mielőtt kicipzározhattam volna, Bane ismét a konyha falához szorított. A tarkóm tompán nekiütődött, s a szívem a torkomban dobogott. Fel voltam rá készülve, hogy beverem azt a gyönyörű, hülye fejét, amikor megéreztem a szörfruhájából kiszabadult férfiasságát, ahogy forrón és bársonyosan a nyílásomhoz nyomódik. Lábaimat a dereka köré fonta és ő ököllel a fejem fölött a falba csapott.

– A jó kurva életbe, Jesse!

– Akkor hagyj békén – ordítottam az arcába –, csak engedj, hadd menjek el!

– Soha – horkant fel, megharapva a nyakamat. Erősen. – Soha többé. – Orrát a vállamba fúrta és egy érzékeny pontot szívogatott a kulcscsontomnál. – Kibaszottul soha többé.

Tövig belém hatolt, a falhoz szegezve engem és teljesen kitöltve. Egy nyögés hagyta el az ajkamat. Nagy volt és hosszú… és csupasz.

– Azt akarod, hogy megdugjalak? – szinte köpte a szavakat, arca olyan agresszív volt, szinte megborzongtam az érintése alatt – Csak emlékezz rá, Hópihe, te könyörögtél érte, hogy basszalak meg!

Ki-be csusszant bennem, minden egyes lökés egyre keményebb és mélyebb volt. Egyre nagyobb büntetés is számomra. Úgy éreztem, mintha testem egy felbolydult szentjánosbogár fészek lenne, mely eddig téli álmot aludt, s eddig csak pislákoltak. Úgy éreztem, ahogy fényük éledezik, s szárnyaik verdesése az egész testemet átjárja. Minden centiméterét éreztem magamban, piercingje, az a kis titán karika végigkarcolt odabent mindent. De még ez sem volt elég.

Kétségbeesett voltam. Akár egy csapdába esett vadállat.

Megkarmoltam az arcát, könnyeim végigfolytak az államon, le a nyakamon, s ő lenyalta őket, nevetve dugott egyre keményebben, rohadtul nem foglalkozva vele, ki vagy mi voltam, ahogy ő mondta volna. Úgy vitt a gyönyör felé, ahogy én akartam. Nem udvariaskodva, bocsánatkérések közepette. Egyenlőként, mint egy háborúban fogságba esett katona, akivel szemben nincs helye udvariaskodásnak vagy részvétnek.

– Keményebben – gúnyolódott. – Szét kefélem a segged. Legalább egy csinos kis nyomot hagyok benne.

Roman nevetett és egy csókot nyomott a számra, világossá téve, hogy egész testem az uralma alatt van – minden egyes négyzetcentimétere – kívül is és belül is. Minden gondolatom és szívdobbanásom, minden fájdalmas lélegzetvételem az övé. A körmömet a hátába vájtam, visszább véve erőszakos nyelvét, mely csókcsatát vívott az enyémmel. A hasamban egyre gyűlt a vágy, farka teljesen kitöltött és feszített, remegve, körözve, lüktetve.

– Ez az én kis harcosom – kuncogott és úgy helyezkedett, hogy egyik kezével a fenekemet tudja tartani, a másikkal a mellbimbóimat csavargatta. Felsikoltottam s figyeltem, ahogy lehajtja gyönyörű arcát, hogy kiszívja a fájdalmamat, olyan keményen, de közben annyira finoman, és bár semmi másra nem vágytam, minthogy az aranyló fürtjeibe túrjak, visszafogtam magam.

Ez alkalommal a remegés az ujjaim végétől indult, felfelé haladva, elárasztva testem forrósággal, akár egy meleg takaró. Már majdnem elmentem, de ezúttal más volt. Mint valami megvilágosodás. Megragadtam a fenekét és megpróbáltam eltolni magamtól, szinte reszkettem, közé és a fal közé szorulva, de elvette a kezem, lenyomva ezzel, ujjait a nyakam köré fonta, szinte a falnak szegezett.

– Én nem valami kibaszott barátnőcskéd vagyok, Jesse. Nem foghatod meg a seggem, csakis abban az esetben, ha azt akarod jelezni, adjam a szádba a farkamat. Világos voltam?

Fogalmam sem volt, honnan jöttek ezek a mocskos, durva szavai, melyek teljesen megsemmisítették a régi Jesse-t, de visszatért és puncijával úgy rászorított Bane farkára, mintha satuban lenne, és gátlástalanul az arcába nevetett.

– Jézusom – jött valahonnan a torkom mélyéből, ahogy fészkelődtem körülötte, egész testem remegett. Ő egyre csak pumpált, egyre keményebben lökdösött, a hátam már égett a folyamatos falhoz való dörzsöléstől.

– Elélvezek – mondta. Csak ezt az egy szót, és bólintottam. Azt gondoltam, hogy bennem megy el, de helyette lassan húzta ki. Gyors mozdulatairól lerítt az önuralom. Lenyomta a farka hegyét, azért, hogy mindenütt ráélvezzen a csiklómra. Fehér spermája a puncimra lövellt, s makkját még mindig az érzékeny és mindeddig elhanyagolt csiklómhoz dörzsölte. A második orgazmus úgy robbant ki belőlem, akár egy tűzijáték. Ujjaimmal végigszántottam a hajában és közelebb húztam magamhoz egy követelőző csókra, miközben kicsit megharaptam az alsó ajkát, kicsit jobban a kelleténél.

– Roman. – Ismét. Újból csak ez az egy szó. Semmi kérés, semmi számonkérés, semmi magyarázkodás. Inkább olyan, mint egy varázslat, melybe egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok, nem törődve azzal, hogy a felszínre jöjjek levegőt venni.

Elhúzódott tőlem, hunyorogva, majd visszahúzta a ruháját, félig még mindig álló farka köztünk feszült. Megfordult, hagyta, hogy a fal mentén a földre csússzak, s a fenekemre üljek az orgazmus utáni eufóriában. Odasétált a dohányzóasztalhoz, elhozott egy füves cigit és meggyújtotta lazán, mintha ami történt meg sem történt volna. Mintha nem rúgtunk volna fel minden szabályt, vagy szegtünk volna meg minden ígéretet, vagy nem törtük volna össze – mellékesen – a szívemet.

– Mi az utállak ellentéte? – fakadt ki belőlem, megrészegülve a kéjtől.

A kanapéjára zuhant, hüvelyk és mutatóujja közé fogva a jointot és erősen megszívta.

– Jesse.

Sikerül összehoznunk még egy gyors menetet a zuhanyzó alatt a konyhai nagyjelenet után. Roman ismét nem mutatott együttérzést irányomban, ami megmagyarázza, miért tartotta magát vissza ilyen sokáig, hogy hozzám érjen. „Ne törődj semmivel” elvet vallotta a szex terén és a misszionárius, nem csak hogy nem szerepelt a repertoárjában, de még abban is kételkedtem, hogy magát a szót ismeri.

A zuhany alatti menet abból állt, hogy miközben én előrehajoltam és a csapba kapaszkodtam, és ő hátulról belém hatolt, játszadozott velem, s hagyta, hogy újra és újra lenyaljam nedvemet az ujjairól. Meg voltam lepve, mennyire nyílt és fesztelen volt velem, pedig nem kellett volna. Csak azért, mert Roman egy szépfiú volt, ez nem jelentette azt, hogy nem volt vad. Mindkettő volt egyszerre. Ez is része volt a sármjának.

Amint végre felöltöztünk a kicsi, párás fürdőszobában, vállaltam, hogy puszta kézzel vasalom simára a ráncos, gyűrött, Kaliforniai Köztársaságos pólóját.

– A számlát majd emailben kapom meg, vagy majd levonjuk a Café Diemben kapott béremből? – kérdeztem játékos hangon, de valójában elég sértőre sikeredett ez a beszólásom. De nem volt mit tenni. Egy részem odabent dühöngött, amiért nem én voltam az egyedüli nője. Mert ez, amit tettünk, valószínűleg egy erőfitogtatás volt, egy házaspár és a kutyájuk, valamint egy dildó részvételével. Oké, lehet nem minddel, de akkor is.

Roman a mutatóujja körül forgatta a kocsikulcsot és unottan rám pillantott.

– Ki kellene húznom téged az ügyféllistámról ezért a kis beszólásért.

– Nyugodtan tedd azt – sasszéztam át mellette a nappaliba. Hosszú léptei visszahangoztak mögöttem.

– De nem tehetem.

– Miért?

– Mert kiléptem és abbahagytam.

Megfordultam és sűrűn pislogtam közben: – Megismételnéd?

– Tervezem. Ezúttal a cicid közé – belecsípett a fenekembe, a hűtőhöz lépett és kivett egy doboz sört, majd kinyitotta azt. Még délelőtt tíz óra sem volt. Jézusom. – Kiléptem – ismételte, s kortyolt egyet. – A farkam hivatalosan is nyugdíjba vonult és ezzel bezárt a bazár.

– Mikor? – nagyon büszke voltam magamra, hogy nem dadogtam közben.

– Tegnap.

– A szex sms előtt vagy után? – vállamat ugyanannak a falnak támasztottam, ahol reggel keféltünk. Egy nagy, nedves spermafolt árulkodott a sárga felület megbecstelenítéséről, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne essek térdre és dörzsöljem tisztára.

Roman nagy kortyokkal kiitta a sörét, s az üveget a mosogatóba ejtette.

– Előtte. Emlékszel, mikor arról beszéltem, hogy nyugodt szívvel tudok-e a tükörbe nézni?

– Igen.

– Többé már nem tehetem.

– Hogyhogy?

– Más nővel keféltem, miközben barátnőm volt.

Az volt a második alkalom, hogy így hívott, de ezúttal kérdőjel volt a mondat végén. Úgy hangzott, mint egy javaslat. Úgy éreztem, mintha ezernyi hernyó alakulna át káprázatos pillangóvá egyszerre a gyomromban, tele reményekkel és életerővel. Az arcát fürkésztem, próbáltam megfejteni. Viccelődés vagy átverés? Valami, ami kevésbé lenne valódi és visszarántana a földre. Arca rezzenéstelen volt. Tökéletes póker arc.

– Az vagyok? – vigyorogtam.

– Mondd meg te – húzta fel egyik vállát, védekezőn maga elé emelve a kezét, majdnem a szeméig.

– Úgy értem, te feladtad miattam az amúgy elbűvölő munkádat. Nem igazán mondhatok nemet most.

– Bármikor nemet mondhatsz nekem – kötözködött velem

– A barátnőd akarok lenni, Roman.

– Akkor jó. Mert egy egész listám van arról a dolgokról, amiket tenni szeretnék veled, de egyik sem tartozik a „csak barát” kategóriába. – Odajött hozzám és három csókot nyomott az arcomra, egyet a számra, egyet az orromra és egyet az államra. Ellágyult a szívem. Olyan könnyű lenne azokkal a nagy, durva kezekkel most összetörni.

– Ami a reggelt illeti… – kezdte

– Nyugi, szedek tablettát – lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit a szájára.

Mindkettőnké fel volt repedve és fájt, kicsit összerándultunk mindketten, aztán elhúzódtam.

– Tudom – húzta végig ujját a karomon.

Még csak meg sem kellett kérdeznem, honnan tudja. Az abortusz óta megrögzötten szedem a tablettákat. Amióta túlságosan féltem elmondani az orvosoknak, hogy mi is történt, így ők sosem ajánlották fel az esemény utáni tablettát. Egy levél fogamzásgátló mindig ott volt az éjjeli szekrényemen egy üveg Fiji víz mellett. Minden reggel beveszek egyet a fogmosás előtt.

Kimentünk a bejárati ajtón s a teherautó felé vettük az irányt. Talán még mindig az a hírhedt Bane Protsenko volt, de én már egy teljesen más emberkét sétáltam ki azon az ajtón, mint amikor először bementem oda.

Élettel teli.

Élénk.

Kivirágzott.

A régi Jesse már nem kopogtat többé lelkem ajtaján. Ő maga rúgta be azt.

És az összes fény beáramlott.

– Hűha, valaki úgy néz ki, mintha alaposan megdöngették volna – pislogott Gail, miközben a hűtőkamra ajtaját csukta be a fenekével, s egy konyhai törlőruhát dobott át a vállán.

Roman azt mondta, valami üzleti megbeszélésre kell mennie a városházára – valami SurfCity miatt – és nem is bántam, hogy egy kis időt tölthetek nélküle. Élveztem az együtt töltött reggeleinket, de egyedül lenni is szerettem. Szembe kell tudnom nézni a világgal egyedül is, még ha azt a Café Diem divatos pultja mögül teszem is.

Szerettem a munkámat és boldoggá tett, mert nem olyanná tett, mint Pam, hanem pont az ellentéte lettem ezáltal. Általában lenézett minden munkát, úgy gondolta az élet vásárlásból és társasági életből áll.

Elvörösödtem, vigyorogtam és az előttem levő szamócákat apró darabokra szeleteltem – Pofa be!

– Oké. Nem egy lány van a helyiségben, aki alig várja, hogy Bane Protsenko megdöntse, mindhiába. Kíváncsi lennék, kaptál egy kis ízelítőt? Vagy egy heti bérletet ajánlott fel? – Gail a bordáim közé könyökölt s közben fel-alá jártatta a szemét rajtam. Bemutattam neki, majd elmentem kezet mosni, mielőtt a gyümölcsöt összevágtam volna a turmixhoz.

– Most komolyan Gail, neked orvosi segítségre van szükséged. És egy faszra. Különösen arra. Meg is nézem, Beck szabad-e.

– Nem, köszönöm. Inkább önkielégítek egy jégcsappal, mint vele. És ezt a nemet vedd nem-nek.

Olyan természetesnek tűnk, hogy valakivel így beszélgetek. Mint ahogy a barátok szoktak. A vigyor szétterült az arcomon.

– Ding,ding. Mi lehet ez? Ja, ez az ebédszünetem. Fél óra múlva talizunk – fogtam a telómat és a turmixot, amit magamnak készítettem és igyekeztem elkerülni a jelenetet. Az egyik kezemmel integettem – Kint leszek, ha szükséged lenne rám.

– Hé, még csak most jöttél. A bunkósága máris átragadt rád. És fogadni mernék, hogy nem csak ez – nevetett és letörölt egy kávéfoltot a konyhapultról.

– De kis vicces vagy – nyomtam be a vállammal az üvegajtót – Csak így tovább!

– Inkább nem. Nem akarok ujjat húzni a haverom csajával és a sürgősségin találni magam.

– Tessék? – pislogtam. Gail rákönyökölt a pultra, mintha súgni szeretné – ehelyett persze kiabálva mondta, hogy mindenki jól hallja

– A pletyka szerint Bane majdnem szétrúgta Hale seggét, amiért rád kattant. Azt hiszem, van egy rajongód, Jesse.

Elhúztam a Café Diemből és azon tűnődtem, vajon mit nem tudok még Romanről és a viselt dolgairól. Ha elkapta Hale-t, csak mert flörtölt velem, bele sem akartam gondolni, hogy fog reagálni, mikor Emery, Henry és Nolan végleg visszatolják a képüket Todos Santosba. Inkább nem is akartam tudni. Nagyra értékeltem a védelmező módszereit, de én akartam vigyázni magamra. Valójában ez kötelezőnek tűnt az után, hogy minden darabokra hullott.

Egyébként, hívtam Mrs. Belfort lányát, Kacey-t. Egyszer láttam Mrs. B-nél a New York-i családjával és a gyerekekkel együtt. És ez ennyivel volt több, mint amennyit a bostoni testvéréről el tudtam mondani. Kacey a harmadig csörgésre vette fel és nem igazán volt boldog a hangja, miután elmondtam, ki vagyok. Amikor elmagyaráztam, hogy Mrs. Belfort nem érzi magát valami jól, egy acélkerítés csapódását és egy állat morgását hallottam a háttérben.

– Szóval a mindent túldramatizáló anyám végül meggyőzte a szomszéd tinilányt, hogy hívjon fel? Jézus Krisztus! Támadj fel! – Azzal letette.

Majd hosszú percekig csak ültem és bámultam az óceánt, próbáltam értelmezni, mi is történt az imént. Majd félretettem a dühömet és tárcsáztam Ryant, Mrs. Belfort fiát. Egyenesen hangpostára kapcsolt. Újra hívtam. Ismét a hangposta. Talán kikapcsolta a mobilját. Vagy az is lehet, hogy egy megbeszélésen volt. Vagy talán ő sem akart velem foglalkozni, akár a húga. A harag szétáradt bennem, miközben egy rövid üzenetet írtam neki.

„Juliette Belfort szomszédja vagyok. Azért hívtam, mert az édesanyja nincs jól. Haza kellene jönniük, a testvérével együtt.”

Pár perccel később válaszolt is.

„Ne hívjon többet.”

Egyre nehezebben vettem a levegőt, a tehetetlen dühtől. Eszembe jutott, hogyan reagálnék, ha az apám még életben lenne és szüksége lenne rám. Mindent félredobnék, hogy vele lehessek. Természetesen nekem nem adatott ez meg, és bosszantott is eléggé.

„Az édesanyja még életben van, de önök drámakirálynőnek tartják, annak ellenére, hogy tudják, sokszor nincs már tudatánál és nem tiszta az elméje.”

„Ez nem gyerekeknek való téma, angyalom. Mi mind a ketten diplomás szakemberek vagyunk.”

Jött a második üzenet pár perccel később. Ja, sejtettem, profi oxigénpazarlók.

Visszamentem a kávézóba, lenyomtam a műszakomat, aztán hazamentem. Egész úton hazafelé valami rossz érzésem volt, legbelül, a zsigereimben. Valami rossz közelgett, mondhatni, mint mikor betegség bujkál az emberben. Próbáltam felhívni Romant, de nem vette fel, és újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy minden rendben van. Leparkoltam és kinyitottam a bejárati ajtót, éreztem, hogy kiszáradt a szám, még mielőtt meghallottam volna a konyhából szűrődő hangot:

– Jesse? Jesse, te vagy az?

Zihálta Pam, hangjában pánik volt és reszketés. Ledobtam a hátizsákomat az ajtóban, a mobilomat a farzsebembe csúsztattam és a konyhába indultam. Letörött egy körme, vagy mi van már?

– Nem, maga a pápa van itt.

– Ide kell jönnöd, kedvesem – hívott magához.

Kedvesem? Na ez új volt. És aggasztó.

A gyomromban lévő görcs összerándult és a lábaim majdnem visszafordultak és futásnak eredtek, de leküzdöttem. A főzősarok felé fordultam és ott találtam Pamet a mosogató felett állt, és szipogott. Felvontam a szemöldököm.

– Rosszul vagy? Hozzak egy Tylenolt?

Mióta Pam rám erőltette a terhességem megszakítását, nagyon erősen próbáltam teljes mértékben figyelmen kívül hagyni még a létezését is.
Majdnem kérdéses volt számomra, hogy egyáltalán foglalkozzak-e vele, de az „igen” győzött. Néhány porcikám, habár nagyon kicsik és csendesek voltak, de még mindig azt szerették volna, hogy közel álljunk egymáshoz.

– Már kettőt bevettem és ittam rá sok vizet is. Látnod kell valamit – megragadta a karomat és én majdnem összerezzentem. Újabb baljós előjel.

Pam soha nem érintett meg, csak ha ez segített rajta. Elcsúsztatta a teraszhoz vezető üvegajtót és majdnem a hátsókert végébe húzott, a tölgyfához, át a dús gyepen és az olimpia méretű úszómedence mellett.

– Így találtam rá, nem sokkal azután, hogy elmentél.

Megkerülte a marokkói-stílusú napágyat és a fűre mutatott. Árnyék feküdt ott, nyitott szemmel, természetellenesen bámult a napba. Olyan békés volt, túlságosan is az.

Összeszorítottam a számat, próbáltam nem kidobni a taccsot. Az egész gyanús volt. A tűző napot bámulta, hunyorgás nélkül. Egy légy a mozdulatlan bordái mentén mászkált, és nekem tisztára úgy tűnt, mintha próbálná elhessegetni, mintha még élne.

De már nem élt.

A kutyám nem élt.

A kutyám nagyon, nagyon halott volt.

Lehajoltam és a karomba fogtam, éreztem, ahogy a könnyek úgy törnek elő belőlem, mint egy szökőkútból. Időbe telt. Évekbe, pontosabban szólva, mire végre megtörtént. Mindazok után, amiket átéltem – végre sírtam.

– Kurva életbe, Öregfiú – suttogtam, a fejét a combomhoz nyomva. Nehezebb volt, mint máskor. Ernyedt, de merev. Pam mögöttem állt, mozdulatlanul, meg akartam fordulni és megdobni valami éles tárggyal.

– Azt mondtad, reggel óta ilyen.

– Igen.

– Miért nem szóltál, Pam? Miért nem hívtál fel?

Talpra ugrottam, bánatomat elsöpörte a hirtelen elöntő harag. A haragot könnyebb volt megemészteni. Könnyebben kiadható magadból. A veszteség megbénított, megfojtott, gúzsba kötött.
Pam végigfuttatta kezét kiszőkített haján, a rózsaszín műkörme elviselhetetlen hangot hallatva a fejbőrén.

– Minden reggel rosszul vagyok és hányok! Tudod, hogy én is szerettem a kutyust. De már öreg volt, Jesse. Ráadásul rákos. Nem tehettünk semmit.

– Várj! – emeltem fel a tenyeremet – Milyen rák? Miről beszélsz?
Tudomásom szerint a vérvétel eredménye soha nem érkezett meg, és legutóbb, mikor erről kérdeztem, Pam azt mondta Dr. Wiese soha nem telefonált. Terveztem, hogy bemegyek ebéd után a klinikára, de…

Pam összeráncolta az orrát, mintha hülyeséget beszélnék. Kiakasztó volt. Sőt.

Be akartam lökni a medencébe és csak nézni, ahogy tehetetlenül hadonászik. Sőt, tudtam, képes lennék rá. Bennem volt. Már nem voltam búskomor és szomorú. Düh tombolt bennem, az a fajta, ami gyorsan lángra kap és percek alatt mindent feléget maga körül.
Karjait a levegőbe dobta.

– Nézd, sajnálom, de te zűrös vagy, oké? Nem akartuk elmondani neked, mert tudtuk, hogy jelenetet rendeznél. És mi lett? Itt vagy és jelenetet rendezel. Nekem erre nincs szükségem. Az életvezetési tanácsadóm is megmondta, hogy csak összezavarod a Zenemet.

– Mi? Darren is tudta? – fordultam felé. Egy lépést hátrált. Rájöttem, nem kell nekem belelöknöm a medencébe, beleesik ő magától is.

– Oké, az én saram! Perelj be érte, Jesse! Fura, kiszámíthatatlan lány vagy. Nem akartam szembenézni veled, ha nem tudok ezen segíteni.

– Én vagyok az a lány, akit abortuszra kényszerítettél azután, miután úgy tettél, mintha nem lettem volna csoportos erőszak áldozata. Mit vársz? Majd koktélozunk az Ivyben?  – csattantam fel – Összezavarom a Zenedet? Te az egész életemet összezavartad!

– Valóban? Megint ezzel jössz? – újabb lépést tett hátrafelé, karjaival maga előtt hadonászva. – Gyerek voltál. Te csak kipottyantottad volna azt a babát, aztán rám hagytad volna, hogy gondozzam, neveljem fel. Csak azt tettem, amit tennem kellett.

Előredőltem, felismerve, talán most először, hogy talán nem vagyok teljesen épelméjű, de Pam sem az. Még mindig nem tudja beismerni a tényt, hogy megerőszakoltak és ő csak magával volt elfoglalva ebben az egész tragédiában.

– Mikor derült ki, hogy rákos, Pam?

Azt kellett volna mondania, hogy ma reggel, hogy ismét rá tudjak nézni, anélkül, hogy valami szörnyűséget akarnék vele tenni. De ő megadóan feltette a kezét és tett még egy lépést hátra, testtartása már védekező volt.

– Néhány nappal a vérvétel után.

Felfordult a gyomrom. Lett volna időm elbúcsúzni. Nem tarthattam a karomban, mikor kilehelte a lelkét. Még csak ott sem voltam, hogy megnyugtassam. Nem tudtam megadni neki, hogy kényelemben legyen és biztosítani róla, hogy szeretem. Lefeküdt volna az egyik kapucnis pulcsimra – szeretett a ruháimon heverni –, felnézett volna rám, és mondhattam volna valami megnyugtatót neki, amit talán meg is értett volna.

Még az esélyem sem volt megadni neki azt, amit senki más a házban nem érdemel – a tiszteletet, melyet egy családtagnak adsz meg, aki mindig ott volt veled, amikor szükséged volt rá, és senki más nem volt.

Amikor Árnyék meghalt, valószínű pont Romannel kamatyoltunk a zuhany alatt, nyögdécselve és a húsába marva.

Ez történik, amikor kapsz egy esélyt az élettől.

– Gyűlöllek! Kibaszottul gyűlöllek! – ordítottam és megindultam felé hirtelen.

Hátrálni kezdett és beleesett a medence mélyebbik végébe. Pam nem volt jó úszó. A napozások során soha nem dugta bele még a lábujját sem a medencébe.

Hisztérikusan kalimpált a karjaival és levegőért kapkodott, vizet nyelve mindeközben. Sikoltozott és úgy nézett ki, mint egy mézbe ragadt hangya és bár tudtam, hogy végül úgyis kimászik, kapcsolatunk során most volt az első alkalom, hogy élveztem a helyzetet és azt, hogy most ő vergődött.

Lehajoltam hozzá és érzelmek nélkül az arcába bámultam.

– De tudod, mi az egészben a legrosszabb?

– Jesse – még több vizet nyelve. – Je..ssse..Ments ki!

– Nem tudom vízbe fojtani a démonjaimat. Tudnak úszni. 

Tizennyolcadik fejezet

Bane

Fordította: Suzy

Szeretlek, de kurvára a legrosszabb pillanatot választottad ki, hogy felhívj.

Mint minden gondolat, ez is evilági, spontán és nem helyénvaló volt. Csak átvillant az agyamon, ahogy Darren Morgansen irodája előtt várakoztam, hogy elmondjam neki, kösz a hatmillió dolcsit, de igazából inkább a mostohalányába temetném a farkamat. A kibaszott végtelenségig. A baj az volt, hogy aki hívott engem, az a nevezett mostohalány volt.

És épp most mondtam, hogy szeretem őt. 

Vagy legalábbis ezt gondoltam.

Igen. Ezt gondoltam.

Nem, várjunk, biztos voltam benne.

A fenébe, szerettem Jesse Cartert.

Szerelmes voltam Jesse Carterbe.

Persze, hogy az vagy, kicsi pöcs. Szokásod, hogy hirtelen leszarod az olajmágnástól szerzett hatmillió dolcsit és felbontod a szerződést?

Ma reggel a lepukkant főzőfülkémben rájöttem, hogy nemcsak Hópihét basztam meg. Egyúttal a halálba basztam SurfCityt is, mert sosem fogom tudni összeszedni a beruházáshoz szükséges pénzt és még ezen felül magammal is kibasztam, mert bassza meg, de hamarosan egymillió dollárral fogok tartozni valakinek. De nem ez volt a legironikusabb? Csomó pénzt kerestem a megélhetésemhez azzal, hogy embereket dugtam meg, de végül egyetlen dugás egy millió dolcsimba kerülhet.

Darren kinyitotta az irodája ajtaját és intett, hogy menjek be, így hagytam, hogy abbamaradjon a hívás, minthogy hangpostára küldjem. Hosszú idő óta először nem éreztem magam elég tökösnek. Valójában ideges voltam. Nem az üzleti rész felmondása miatt. Kapja be! Hanem mert ilyen sok pénzzel tartozom majd valakinek. Általában én voltam a követelés oldalon, nem fordítva. Össze tudnám szedni a pénzt, de nem azonnal. Tizenkét hónapra volt szükségem. Minimum. Senki sem mondta, hogy ideadja nekem.

– Hogy érzi magát? – kérdezte Darren, ahogy bevezetett az átlagos irodájába.

Most először ötlött fel bennem a gondolat, hogy Darren maga körül mindent úgy állított be – önmagát is beleértve –, hogy veszélytelennek és ártalmatlannak nézzen ki. Egy piros lámpa kezdett villogni a fejemben. Ding, ding, ding.

Sosem viselt drága öltönyöket.

Mindig görnyedten állt, leszegett állal.

A pöszesége. Az irodái. A kapcsolatai. Szinte kényelmesen gyenge volt.

– Kérem, ne tegyen úgy, mintha érdekelné! – ledobtam a tárcámat és a mobilomat az asztalára, leültem. – Az élet túl rövid ehhez.

– Így igaz.

Figyelmesen nézett engem, ahogy a székéhez ment. Ezúttal nem kínált meg itallal, vagy egy szivarral vagy a bal tüdejével. Dühös pillantást vetett rám, amiből rájöttem, hogy már tudja, rossz híreket hoztam.

Aztán tulajdonképpen hozzám vágta.

– Lefeküdt vele.

Az úriember szabályzat szerint sem cáfolnom, sem megerősítenem nem kellene ezt az állítást, de a szerződés, amit aláírtam arra késztetett, hogy jobb, ha beszélek, kivéve, ha egy pert akaszt a nyakamba, mert az egy érdekes dolog volt. Valahol a kettő között voltam. Nem voltam kész arra, hogy Jesse-t a busz alá lökjem, amennyiben nem mondta el Darrennek. És erősen akartam hinni abban, hogy Jesse nem osztja meg a szexuális életét a mostohaapjával, mert: Nagyon. Kurvára. Durva.

– Nem lényeges, hogy megtettem-e vagy sem. A körülmények változtak. Ki akarok szállni.

Lazán meggyújtottam egy spanglit, a még égő gyufát közénk dobtam az asztalára. Főként azért tettem, hogy bosszantsam és emlékeztessem arra, hogy nem a főnököm. Még ha nem is voltam teljesen biztos abban, hogy ez igaz volt. A gyufa felizzott és kihunyt, és azt kívántam, hogy Darren is követhetné a példáját.

– Még néhány hónap hátra van, úgy hiszem.

Darren megropogtatta a nyakát, egyúttal ránézett a telefonomra. Furcsán nyugodtnak nézett ki, és eltűnődtem, milyen Xanaxot szedett mostanság.

– Van munkája. Vannak barátai. Ott vagyok neki én. Egyik sem fog megváltozni az elkövetkezendő hat hónapban, vagy években, ha úgy dönt, hogy Todos Santosban marad. – A gondolattól, hogy talán mégsem, be akartam törni valakinek az orrát. – Így az egész menetrend dolog már lényegtelen. Nem a hátralévő összeget kérem. Hagyom, hogy elmenjen, miután kifizetett nekem már hárommillió dollárt, azért, amit Jesse-nél elértem, hogy kezd megnyílni és visszatérni a való életbe, azért az iránymutatásért, ami jóval több, mint hat hónap.

Egy életre szóló. De természetesen nem mondtam ki ezt a hülyeséget hangosan, mert egyrészt szánalmas volt, másrészt tudtam, hogy Jesse-nek előbb-utóbb megjön az esze és keres egy olyan srácot, aki megérdemli őt. Senki miatt nem áll meg az élet. Főleg nem egy csekély irányíthatóságú seggfej miatt, mint jómagam.

– Az időkorlát volt az oka, hogy szerződést kötöttünk – vitatkozott Darren, a bal szeme tikkelt, mielőtt hozzátette –, de ez azelőtt volt, hogy megszegte a szerződést. Egy dologban igaza van, Bane. A körülmények megváltoztak.

Előredőltem.

– Ne jöjjön nekem ezzel a hülyeséggel! Többet segítettem a mostohalányának, mint ön meg a terapeutája együttvéve.

– Attól még megszegte a szerződést – mondta szárazon.

Rájöttem, hogy sem időm, sem kedvem nem volt, hogy ezzel a bohóccal vitatkozzak, így csak legyintettem felé.

– Tudja mit? Mindegy. Abból, amit adott, körülbelül egy millkót költöttem el. Vissza fogom utalni a maradék kétmilliót. Akár le is hívhatjuk. Folytassa az életét és tartsa a feleségét rövidebb pórázon!

– Bane – a sovány ujjait vigyorogva szétterpesztette az asztalon. – Nem figyel eléggé a beszélgetésre.

Oldalra döntöttem a fejem.

– Hm?

– Ön komolyan és ostoba módon elbaszta.

Darren rám sem pillantva kinyitott egy lezárt fiókot az asztalában. Kihúzott egy iratcsomót és az asztalra dobta közénk, mielőtt vett egy mély lélegzetet, az arckifejezése közönyös és idegen volt és azt mondta – Miért nem olvassa el a záradék hetvenhetedik pont hetedik bekezdését, Mr. Protsenko? Talán a kártérítési záradék megnyitja a pénzcsapot.

Aztán végre rájöttem.

A pöszeség.

Eltűnt.

Eltűnt, mint az ember is, akiben úgy gondoltam, hogy könnyen olvasok. Darren Morgansen kiegyenesedett a székében. Erőteljesebbnek tűnt, éberebbnek. Nem volt ugyanolyan iparmágnás isten, mint a Todos Santos-iak voltak, de majdnem. Enyhébb.

Mi a fenét játszol, öreg?

Felém csúsztatta a szerződést és a szemeim eszeveszetten keresték azt az átkozott záradékot, aminek az elolvasásával nem törődtem. Még csak meg sem kérdeztem, hogy miért tettette azt a francos pöszeséget. Azért volt, hogy a hozzám hasonló embereket félrevezesse. Ezért futottam át felületesen a szerződést. Mert úgy tett, mintha gyenge csirke lenne. Nem volt az. Valami teljesen más volt és a legrosszabb az, hogy még ki kellett találnom, micsoda. A szemeim megtalálták a záradékot és majdnem éreztem a saját torkomban a Darren szája által előidézett kuncogást, szinte fojtogatott engem.

77.7 – A szerződés bármilyen okból történő felmondása vagy megsértése esetén Roman Protsenko (Vállalkozó) részéről, valamint Darren Morgansen (Befektető) idejét, erőfeszítéseit és erőforrásait figyelembe véve, a Vállalkozó 1,5 millió dollár kártérítést fog fizetni a Befektetőnek, amely egy könnyen meghatározható összeg a Befektető által elszenvedett bizonyos károkért.

A szemeim csak olvasták és olvasták, és kurvára újraolvasták ugyanazt a bekezdést megint és megint, mert nem volt semmi értelme. Hogy írtam alá egy ilyet? Értettem hozzá.

Minden megtett lépésembe belekalkuláltam a hibát. Talán úgy néztem ki, mint egy laza füves és kétségkívül eljátszottam a szerepet – pont ahogy Darren is eljátszotta a magáét –, de az Isten szerelmére, sakkjátékos voltam! Artem megölne, ha megtudná. Ha életben lenne. Ám nem volt.

Francba! Ó, Istenem! ! Picsába, picsába, picsába!

Darren a könyökére támaszkodott az asztalán, a vigyora kiszélesedett. Nagyszerűen szórakozott. A mutatóujját a lap közepére nyomta és lassan visszahúzta a saját oldalára, látványosan sóhajtva.

– Úgy tűnik, hogy egy kicsit pácban van.

Lenéztem rá, éreztem, hogy a testemben lévő levegő üzemanyaggá változik, haragra gerjedtem.

– Mi a kibaszott célja?

Felhúzta az egyik szemöldökét, az alsó ajkát lebiggyesztette.

– A célom?

– Nem a semmiért ment keresztül ennyi kellemetlenségen. Mire ment ki a játék, Morgansen? És ne szarakodjon velem!

Az állát dörzsölgette, átgondolta.

– Rendben. Látva, hogy egy csomó pénzzel tartozik nekem, amit sosem fog tudni visszafizetni – azt hiszem, két és fél millió dollárral – és, hogy a kapcsolata Jesse-vel eléggé a végét járja, szerintem elmondhatom. Artemről szólt.

– Miii?

Nem tudtam követni őt.

– Artem volt a célom – ismételte meg. – Nos, tudtam, hogy képtelen lesz a kezét távol tartani Jesse-től, és sosem kedveltem magát, Bane. Már azelőtt gyűlöltem, hogy megismertem. Gyűlöltem magát, mert gyűlöltem őt.

– Miféle üzlete volt Artemmel? – köptem ki.

Kedveltem anyám korábbi pasiját, de ebben a tekintetben csak távoli emlék volt. Leginkább anyámat sajnáltam. Igazán kedvelte Artemet.

Darren hátravetette a fejét és nevetett. Pofán akartam csapni, de jobban akartam hallani a magyarázatát.

Végül lenyugodott.

– Artem Omeniski volt Jesse apja.

Erről szól az élet: legtöbbször mozgásban vagy, így nem igazán törődsz azzal, mi történik körülötted. Egyszerűen csak reagálsz a helyzetekre és ezért mondják azt, hogy az élet nem más, mint döntések összessége. De néha az élet ennél sokkal több. Néha egy kirakós, ami egyetlen kattanással a helyére kerül. Most minden értelmet nyert.

Pam és Artem sosem házasodott össze. Ezért lett Jesse Carter és nem Omeniski.

Artem megcsalta Pamet az anyámmal, szétszakítva ezzel Jesse családját.

Jesse szerette és rajongott Artemért, de Darren viszont utálta Artemet vagy a gondolatát. Következésképpen, Darren tudta, hogy én voltam az a szarházi kölyök, akit Artem a szárnyai alá vett annak idején. Valójában így találkozott az anyám és Artem. A felső tagozat környékén jelölték ki, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem sorozatgyilkos vagy valami ilyesmi leszek, mire felnövök és hetente voltak találkozóink. Oroszul beszélő szociális munkást akartak, akivel kényelmesen érzem magam és úgy is volt. Jól kijöttünk. Házhoz jött. Evett a tányérunkból. Hülyeségeket tanított nekem. És az anyám mindig gyengéd volt, figyelmes, gyönyörű és kedvesen beszélt. Hasonló értékrendjük volt és gondolataik és kultúrájuk. Nem hibáztathatom azért, mert megcsalta Pamet. A fenébe, talán csak azért maradt a közelben, hogy része legyen Jesse életének. Ki tudja, mire lett volna képes Pam, ha elhagyta volna.

– Szóval rajtam keresztül akart visszavágni Artemnek? – megdörgöltem az államat. – Tudatában van a ténynek, hogy nem árthat a halott embereknek? A túlvilágon vannak.

Darren vállat vont.

– Mégis. Jesse annyira szerette azt a rohadékot. Meg sem érdemelte mindazt a rajongást.

– Megölte őt?

Amennyire mindenki tudta, Artem leesett a lépcsőn és meghalt abban az irodaépületben, ahol dolgozott. Kitörte a nyakát. A halála túl kényelmesnek tűnt. Darren zavarodottan nézett.

– Nem vagyok gyilkos.

– Akkor Vicious volt a terv része – mondtam, próbáltam biztosra venni, hogy a kirakós minden darabját rendesen a helyére illesztettem.

Darren megrázta a fejét.

– Segített nekem.

A hónapokkal ezelőtti Viciousszel való találkozásomon gondolkodtam. Azon, hogyan terelt Darren felé. Az utóbbi megrázta a fejét.

– Néhány hónappal ezelőtt találkoztam Baronnal a country klubban. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, hogy be akar-e szállni az üzletbe, mert felnéz rá. Ebben a nyavalyás kisvárosban mindenki tudja, hogy ön a sorban következő örökös, hogy király legyen. Így egyszerűen megemlítettem, hogy keresek egy helyi üzletet, amibe beruháznék. Nem tudott a magával kapcsolatos tervemről – csak bekapta a csalit.

– És mit gondol, hogy fog Jesse reagálni, ha rájön ezekre? – mondtam fogcsikorgatva.

– Ez a helyzet szépsége – mosolygott, szélesre tárta a karjait. – Soha nem mondana neki semmit, hacsak nem akar belefulladni az adósságba a szánalmas élete hátralévő részében. Minden, amit tettem, Jesse-ért volt. Artem egy hitvány ember volt. Ezt abban a pillanatban tudtam, ahogy szemet vetettem Pamre és Jesse-re évekkel ezelőtt. Meg akartam adni Jesse-nek azt az életet, amit sosem kapott meg. És megtettem. De miután Jesse-t megtámadták azok a fiúk, keresnem kellett egy módot arra, hogy visszacsalogassam a valóságba. Ön tökéletes volt. Elragadó, kisfiús, és ami a legfontosabb, nyíltan megvehető – elhallgatott, a szemeit az arcomra szegezte. Még csak az állam sem rándult meg, unottabbnak tűntem, mint bármikor. Óvatosan folytatta. – Tudtam, hogy a megfelelő árért képes lenne elűzni a démonjait és én lelkes voltam, hogy kifizessem. Úgy gondoltam, hogy ez két módon valósulhat meg – vagy teljesíti az üzlet magára eső részét és nyugodtan elengedi őt, mert tegyük hozzá, egy Jesse-hez hasonló lány egyszerűen túl jó egy ilyen punkhoz – rántotta meg a vállát, vigyorgott. –  Vagy megszegi a szerződést, aminek következtében nemcsak, hogy megakadályozom Artem kedvenc fattyúját abban, hogy megkapja a becses SurfCityjét, hanem még komoly pénzzel is tartozni fog nekem. Nos, ez fog most történni – ki fog sétálni az irodámból és szakítani fog Jesse-vel. Mondja meg neki, hogy nem akar kapcsolatot és azt, hogy azért megtarthatja az állását a Café Diemben. Kitörli az elérhetőségét a telefonjából. Figyelmen kívül hagyja az üzeneteit. Békén hagyja. Tegye meg ezeket, és tekintse elrendezettnek a dolgot. Szegüljön ellen, és akkor nagy bajban lesz. Milliónyi bajban, hogy pontos legyek.

Az összecsapásnak van egy íratlan szabálya. Általában az nyer, aki utoljára beszél. Vagy legvégső esetben, aki utoljára beszél, rendszerint nem veszít. Én akartam az a személy lenni, így az egyetlen ideillő dolgot tettem. Mosolyogtam, mintha épp egy olyan üzletet ajánlott volna fel, amit túl könnyű lett volna visszautasítani, miközben valójában tudtam, hogy többé nem fuldoklom a nyakig szarban, mert már félig halott voltam.

A kezemet a nyakához vittem, az ujjaimat végigfuttattam a nyakkendőjén, aztán megragadtam a csomót. Keményen. Annyira nem, hogy megfojtsam, de eléggé, hogy megmutassam, meg tudnám tenni. És megtenném, ha kellene. Az arcom közel volt az övéhez, láttam, ahogy a pánik bekúszik a pupilláiba. Talán tettethette a pöszeséget, de a bátorságot nem tudta. Rettegett. Joggal.

– Azt hiszem, egy dolgot nem vett figyelembe, Morgansen. Itt nőttem fel. Ismerem ezt a helyet. Én vagyok ez a hely. Talán megvan a pénzed, de a tisztelet nem. Vagy a barátok. Vagy a kapcsolatok. Zéró hatalmad van felettem, és ha azt hiszed, hogy meghunyászkodom és leborulok előtted, akkor nyomban szerezz egy ügyvédet – elengedtem a nyakkendőjét, hagytam, hogy hátraessen a bőrszékébe, mint egy zsák krumpli, elnémítva egy kicsit. Az ajtóhoz mentem, könnyedén, közönyösen és mosolyogva, habár ezek közül egyiket sem éreztem. Megálltam a küszöbön és megfordultam. – Nem a megfelelő faszkalappal húzott ujjat, Darren.

– Szakíts vele!

– Sajnálom, de süket maga? Nem hallotta az utolsó mondatomat?

– Meg fogja bánni, fiam!

Általánosságban nem volt felhőtlen történetem az apákkal, de eléggé biztos voltam abban, hogy inkább szakítanám le a golyóimat, minthogy valaha is meghalljam, ahogy Darren a fiaként hivatkozik rám. Az arcába csaptam az ajtót, hagytam, hogy a zsanéroknál megzörrenjen a nyomomban.

Egy frászt!

Alig tettem meg az utat lefelé a felvonóval, mielőtt az epe elöntötte a torkomat. Kiadtam a reggelimet egy ápolt rózsabokorba Darren székháza előtt, aztán elimbolyogtam a legközelebbi BevMo-ba és vettem egy üveg vodkát, hogy lemossak vele egy levél Tylenolt. Csak sorjában. Miután lemostam két tablettát egy korttyal a jóféléből és az üveg maradékát kidobtam egy szemetesbe, a Harley-mhoz mentem, rákönyököltem a kormányra, próbáltam kitalálni, hogy mi a fenét fogok mondani Jesse-nek.

Az igazat, te hazug. Mi lenne, ha elkezdenél őszinte lenni?

De az igazság bonyolult volt. Zavaros és kellemetlen. És még egyáltalán nem tudtam felfogni. Először is, Jesse és én egyfajta mostohatestvérek voltunk, bár Artemnek és nekem nem voltak azonos génjeink. Tény, hogy habár sosem vette el az anyámat, de apukát játszott, amikor szükségem volt rá, többször, mint sem. Sőt, anyám még azt sem tudta, hogy családja volt, amíg késő nem lett – biztos vagyok benne, hogy akkor tudta meg, amikor elment a temetésére és túlságosan meghökkent ahhoz, hogy megossza velem, nem akarta, hogy folt essen Artem becsületén a szememben –, anyám túl közel került hozzá. A fényes oldala ennek a bombának: legalább határozott válaszom van anyám azon kérdésére, vajon hamarosan találkozik-e Jesse-vel: biztos nem.

Eléggé biztos voltam abban, hogy Jesse semmit sem akarna az anyámmal és velem kezdeni, és ha túltenné magát a kapcsolatunk megkavarodott szerencsétlenségén, még mindig ott lenne megtévesztés tényező. Be kell ismernem egy szerződés aláírását, amiben ő nem volt más, csak egy biztosíték. Egy eszköz a cél eléréséhez. Aztán végül ott volt még a pénz dolog. Hivatalosan is Darren adósa voltam – több millió dollárral, amim nem volt. Talán eladhatom a Café Diemet és az új hotelnek is biztosan mennie kell. Kétségtelen, hogy az elkövetkezendő hónapokban a gatyámat is el fogom veszteni – és talán a lakóhajómat is. Próbáltam azt mondani magamnak, hogy végül úgyis megint magamra találok. Mindig így volt.

A hazug. A szélhámos. A tolvaj. Az eszkort.

Sok munkám volt, úgy játszottam az emberekkel, mint a kedvenc hangszeremmel. Úgy mondják, néha nyersz, néha vesztesz, de az utóbbit én igazából sosem tapasztaltam. Amíg meg nem szereztem valamit, ami tényleg számított.

Bassza meg! Elveszíthetem a gatyámat, az értékeimet, és az üzletemet, de őt nem. Jesse-t nem!

Ezzel a gondolattal felpattantam a motoromra és elindultam a háza felé. A terv tisztának látszott és talán megpróbálom rábeszélni, hogy ne öljön meg. Reméltem, hogy bónusz pontokat jelent majd, hogy leszartam Darren fenyegetéseit és őt választottam a pénz helyett. Persze, még sosem cseszett ki velem egy fickó sem, aki beleegyezett abba, hogy kicsináljon a pénzért, szóval mi a faszt tudtam én?

Szart se.

Amikor megérkeztem az El Doradóhoz, megnyomtam a szomszéd önműködő kapujának gombját és néztem, ahogy zárva maradt. Jézus fasza! Megváltoztatták. Megváltoztatták az elektronikus vezérlőt. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, ki tette.

Samantha volt az egyetlen személy, aki kulcsot adott egy külsősnek.

Hát, mostantól már nem ügyfél.

Ami ő volt: dühös volt, bosszúszomjas és többé nem volt hasznomra.

Leparkoltam a Harley-mat a kapu elé. A lábam már a fekete korláton volt, amikor meghallottam valakit a hátam mögött.

– Behatolás fényes nappal. Ha ki akarod fizetni az ügyvéded újabb villáját Cabóban, akkor nyiss egy GoFundMe számlát – Vicious gyakorlatilag ásított.

Megfordultam, leszegtem az állam, hogy megfigyelhessem. Az ezüst Aston Martin One-77-ébe volt belesüllyedve, az egyik karját a leeresztett ablak peremén nyugtatta.

– Csak nyisd ki azt a kurva kaput!

– Bane. Nem ismertem fel az arcod a fanszőröd nélkül. Hová mész?

Kihagyta a szúrós kommentet és innen tudtam, hogy még ő is sajnált engem. Hűha. Biztosan úgy néztem ki, mint egy szánalmas szardarab.

– Morgansenékhez – még az is fájt, hogy kimondtam Darren vezetéknevét.

Vicious lekapta a Ray Banjét, alaposan szemügyre vett.

– Az üzlet jól megy?

– Nem akarok beszélni róla.

Még mindig a kerítésen lógtam, mint egy részeg majom, amikor megnyomta a távirányítóját és a dolog elkezdett mozogni. Leugrottam. Vicious a jobb oldalára döntötte a fejét.

– Szállj be!

– Motorral vagyok.

– Ha meglátnak azzal odabent – kiakadnak. Samantha Haggins a minap szóbeli figyelmeztetést kapott, amiért kulcsot adott a játszópajtásának. Van valami ötleted, ki lehet az?

Fenébe. Megráztam a fejem és beszálltam a kocsiba.

Vicious nem próbálta kiszedni belőlem a részleteket, amíg a házhoz hajtottunk, és én próbáltam nem arra gondolni, mennyire ideges vagyok amiatt, hogy lássam Jesse-t. Amikor kitett engem a gyarmati stílusú épületnél, elővett egy spanglit a zsebéből, meggyújtotta, beleszívott és átadta nekem.

– Már nem vagyunk idegenek – mondta.

Türelmetlenül bámultam, de elvettem a spanglit, mert szükségem volt rá. Megráztam a fejem.

– Azt hiszem, nagy bajban vagyok, Baron.

– Jó. Ez azt jelenti, hogy van valami az életedben, ami megéri a kockázatot.

Van egy orosz mondás. A baj sosem jár egyedül. Tudhattam volna, hogy lesz még valami, amikor elhagytam Darren irodáját. De nem tudtam, mert annyira a kibontakozó szarcunamival voltam elfoglalva, amibe belekevertem magam, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy visszahívjam Jesse-t.

Kinyitotta az ajtót, a szemei és az orra vörösek voltak, az arca többi része sápadtabb, mint valaha is láttam. A haja rendetlen volt és a szemeiből hiányzott az a csintalan fény, amitől a farkam megkeményedik. Hirtelen elfelejtettem a hosszú, alaposan kidolgozott beszédemet és tettem egy lépést befelé, a karjaimba zártam.

– Jól vagy?

– Árnyék elpusztult.

– Bassza meg – sóhajtottam, erősebben szorítottam, az orromat a hajába temettem. – Mikor?

– Ma reggel. Pam találta meg, de nem hívott fel. Rákja volt. Pam tudta… egy ideje.

Jesse azzal a típusú közönnyel mondta a hírt, amiből láttam, hogy még mindig sokkban van. Nem most volt az ideje annak, hogy egy újabb bombát dobjak rá, és határozottan nem annak volt az ideje, hogy belerántsam a Darren elleni háborúmba. Ugyanakkor tudatában voltam annak, hogy valamikor ilyen tájban érkezik haza, és el kellett innen vinnem Jesse-t. Hátrahúzódtam, végigfuttattam az ujjaimat a szemein, a haján, az arcán, az ajkain. Leltárt készítettem, hogy biztosan tudjam, minden sértetlen. Hogy az én Jesse-m még az enyém volt. Az volt. Egyelőre.

– Most hol van?

Felnézett a lépcső kiöblösödésére.

– Felvittem a szobámba. Nem tudtam, mit tegyek. El kell temetnem őt. De Roman…

Megint könnyekben tört ki, és én pár percig tartottam őt, éreztem a vért dobolni a füleimben, mielőtt bevonultam és felmentem az emeletre. Pam jött lefelé, ahogy én felfelé mentem. Az arca azt mondta nekem, hogy többé már nem akart dugni velem, vagy ha mégis, akkor egy seprűnyél lenne feldugva a seggembe. Beintettem neki és továbbmentem Jesse szobájába, felvettem Árnyékot, betekertem egy takaróba és levittem a földszintre.

– Hová viszed a kutyát? – morgott ki Pam a konyhából, italt készített magának.

Nem válaszoltam. Meg akartam ölni őt, a férjét és Dr. Wiese-t, aki a rövidebb utat választotta és Pamre dobta az R-bombát, csak mert úgy tudta, így egyszerűbb lenne, hisz Jesse törékeny és érzékeny volt, amikor a kutyájáról volt szó.

– Gyerünk, Hópihe!

Beemeltem Árnyékot a csomagtartóba és beszálltam a Roverbe. Jesse csendben követett. Elhajtottam a város szélén lévő víztározóhoz, tudtam, hogy rengeteg hely van ott, ahová eltemethetem. Hópihe szipogott és az ablakon bámult kifelé. Nem akartam erőltetni a beszélgetést, tudtam, hogy rengeteg dolog kavargott most a fejében. Időnként megfogta a kezem. Annyira erősen meg akartam szorítani és elmondani neki, hogy volt még más is. Erősnek kellene lennie miattam, mert a dolgok hamarosan összekuszálódnak, tényleg hamar.

– Jesse.

– Mrs. B. haldoklik. A gyerekei nem akarnak eljönni Kaliforniába, hogy elbúcsúzzanak tőle – mondta színtelen hangon, kibámult az ablakon, a hüvelyk – és mutatóujjával az üveget pöcögtette.

Lenyeltem egy sornyi káromkodást.

– Valóban?

– Igen. Azt mondták, hogy be kéne fejeznem, hogy kapcsolatba lépek velük. Azt akartam, hogy idejöjjenek, amíg még tiszta a tudata, de semmi sem történt. Tudod, hogy mi nem fog még megtörténni? Hogy továbbra is Pammel éljek. Elegem lett a szarságaiból. Az egyetlen, ami igazán érdekelt abban a házban, az Árnyék volt és most ő is elment.

Tudtam, hogy katasztrófa lesz, amit kigondoltam, tekintettel a dologra, amit eltitkolok előle, de képtelen voltam megállítani magam.

– Velem fogsz maradni – ez nem kérdés volt.

– Úgy gondoltam, megkérdezem Gailt, úgy is lakótársra van szüksége.

– Jobb zenei ízlésre van szüksége – gúnyolódtam. – Ha még egyszer meghallom a My Chemical Romance-t felüvölteni a telefonjából, eskü, valaki el fogja veszteni a fejét.

Vártam egy horkantást, nevetést, bármit. De egyik sem jött. Kinyúltam, hogy megfogjam a combját.

– Hé! Minden rendben lesz.

– Nem, nem lesz. Az apám halott. A kutyám halott. A legjobb barátom haldoklik. Az egyetlen, aki maradt nekem, az te vagy. Nos, meg Darren és Mayra, szerintem, de ők csak azért törődnek velem, mert muszáj. Az egyiket megfizetik, a másik meg csak szégyenkezik a szerencsétlen felesége miatt.

Nem válaszoltam. Nem gondoltam, hogy Darren törődött vele. Ha így lett volna, az nem vont volna maga után ilyen katasztrófát. De hát mi a faszt tudok én a szeretetről? Kétségkívül sokat. Ízelítőként azt, hogy kibaszottul fájdalmas.

Leparkoltam a járgányát pár méterre egy öreg szikomorfától. A föld alattunk laza és nedves volt, könnyen ásható. Kivettem a csomagtartóból egy ásót, amit a kertész fészeréből vettem el, bedobtam az ingemet a vezetőülésbe és elkezdtem ásni. Jesse egész idő alatt a hátamat nézte. Betettem Árnyékot a sírjába és betemettem a sötét földdel, aztán felvettem egy hegyes ágat és beleírtam a nevét a homokba. Árnyék Kutya Carter.

– Mondjunk gyászbeszédet! – az oldalamhoz húztam Jesse-t, átöleltem a vállát és megpusziltam a feje búbját.  – Jó kutya volt. Megérdemli.

A friss földhalmot bámulta a szikomor alatt, az álla reszketett. A testembe akartam szívni a gyötrelmét, amíg jobban nem érzi magát, még ha az meg is ölne engem. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy tudtam, megbántom őt azzal, hogy nem meséltem el a délutáni találkozómat Darrennel. Artemről. És mégis, képtelen lennék látni rajta még több fájdalmat.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány – kezdte, leguggolt és a tenyerét a talajba fúrta. – A lányka félt a sötéttől és szerette a KitKatet. Minden KitKatben négy ujj volt. Egy neki. Egy az apjának. Egy az anyjának és egy … – elhallgatott. Tudtam, hogy mosolyog, még ha le is volt hajtva a feje. –  A lányka társaságot akart, így az apukája vett neki karácsonyra egy kiskutyát. A lány Árnyéknak nevezte el a kutyát, mert mindenhová követte. A szitáló esőben és az égető forróságban. Ott volt neki, amikor az apukája meghalt. Ott volt neki, amikor az anyja újraalkotta önmagát és úgy döntött, hogy a lány többé már nem illik bele a képbe. Ott volt neki, amikor elrabolták a lelkét és csak a sebhelyes testét hagyták hátra. Ott volt a lánynak, még ha a lány nem is volt ott neki. A lány túlságosan félt attól, hogy szembenézzen a való élettel. Hogy elvigye az állatorvoshoz. Hogy megmentse őt.

– Jesse.

Megrázta a fejét, egy könnycsepp hullott alá a talajra.

– Miért fáj ennyire az igazság mindig?

Mondd meg te! Épp most fulladok bele.

Amikor fiatal voltam és befolyásolható, Artem adott nekem egy tanácsot, ami annyira tetszett, hogy a testemre tetováltattam a biztonság kedvéért. Egy tisztelgés az ismeretlen embernek olyan csodás része lenne a bukásomnak.

Ne ess szerelembe! Ess le egy hídról! Az kevésbé fájdalmas.

Azért tetszett, mert vicces volt. Fogalmam sem volt arról, hogy amúgy igaz volt. Felemeltem Jesse-t, aki beletemette az arcát a mellkasomba. Nem voltam túl jó a vigasztalásban, de olyan könnyűvé akartam tenni számára, amilyenné csak képes voltam.

– Add meg nekem Mrs. Belfort gyerekeinek számát! – mondtam.

Aznap este felhívtam őket, miközben Jesse zuhanyozott.

Másnap már a gépen voltak.