21 - 22. fejezet

Huszonegyedik fejezet

Jesse

Fordította: Maya

Nyolc évvel korábban

Pam Carter csak azt akarta, hogy komolyan vegyék.

Egyébként ezt mondta nekem abban a ritka pillanatban, amikor úgy döntött, hogy elismeri a létezésemet.

– Nagyon sok lehetőségem van – mondta, az ajkai közé szorított hosszú cigarettával a szájában, nézett rám a koszos kocsija hátsó ablakán keresztül. Korábban hollófekete haja most platina szőke volt, hajának sötét töve elárulta, hogy üres a zsebe. – Tudod, hogy főiskolára jártam. Már majdnem be is fejeztem.

Mikor apa meghalt, anya szinte megkönnyebbültnek tűnt. A lehető leghülyébb módon halt meg. Elesett és kitörte a nyakát, mert az irodájába vezető lépcsők nedvesek voltak. Életének utolsó napján azt mondtam neki, hogy új cipőre van szükségem, és anya azt mondta: – Nincs rá pénzünk. Tudod, apádnak új családja van. Egy második. Talán ide megy el minden pénz.

Apa felé fordultam, megpillantva tehetetlen arcát. – Ez igaz?

Nem tagadta.

Aztán nagyon nyugodtan, azzal a hangszínnel, amit anyámtól lestem el, azt mondtam: – Utállak. Soha többé nem akarlak látni.

Az életemnek ezt a pillanatát úgy viseltem, mint Káin jelét.

Nem tudtam pontosan, hogy Pam mikor találkozott Darrennel, de emlékszem, amikor először mesélt róla. Azt hiszem, egy királyi esküvő bejelentéséhez hasonlított. Azt mondta, szerelmes egy férfiba, aki csodálatos és gondoskodó, és én is szeretném.

Négy hónappal apa halála után Darrenhez költöztünk, a hétvégén összeházasodtak a Todos Santos-i városházán. Nem sok mondanivaló volt Darrenről.

Mindent, amit tett, óvatosan és gondosan csinálta. Ártatlan volt, és gyakran kikerekedtek a szemei, mikor beszélt, mintha ő maga sem tudná elhinni, hogy megérdemli a figyelmet. Könnyű volt megérteni, miért vonzódott Pamhez. Nagyszerű színésznő volt és tökéletesen tudta alakítani a hamis érzelmeket.

Elérte, hogy erőteljesnek és fontosnak érezze magát.

Mindent, amit a férfi nem hitt magáról.

Darren az apás dolgokat igazán gyorsan és igazán sűrűn alkalmazta. Amikor rájött, hogy szeretem a könyveket, felállított egy egész könyvtárat a nappalijában. Gyakran vitt spontán bevásárló körutakra és fogta a kezemet.

– Szeretnéd azt, Jessy? – Eleinte zavart a pöszesége, de aztán megszerettem.

Bólintottam.

– Akkor a tiéd.

Amikor a vacsoraasztalnál ültünk, minden alkalommal próbált aktívan kommunikálni velem, és mikor felvetettem, hogy meg akarom látogatni apa sírját, és Pam majdnem elájult, Darren ott volt, hogy elmondja neki, hogy ez egy jó ötlet. Még a Kit Kat vásárlásánál is ott volt, amit apa sírjára akartam helyezni, egy szimbólumot minden Kit Kat csokiért, amit minden reggel megosztottunk a buszmegállóban, amíg vártunk. Én a buszra, hogy elvigyen az iskolába. Ő a buszra, ami elviszi dolgozni.

– Kettő neked, kettő nekem.

– De a tied nagyobb, Apa!

– Ami azt jelenti, hogy növekszel. Ne feledd: az utazás mindig jobb, mint a célállomás.

Ímmel-ámmal boldog voltam. Hogyne lennél, mikor egy kétszobás lakásból Anaheimből egy Todos Santos-i palotába költözöl és kapsz egy vadonatúj ruhatárat és lényegében egy apát, aki valóban nagyon keményen próbálkozik, hogy átvállalja a meglehetősen nagy kötelezettséget, amit az igazi apád hátrahagyott. Nem Darren hibája volt, hogy mesterségesen beoltottak minket egymás életébe. És határozottan nem az ő hibája volt, hogy úgy hiányzott az igazi apám, mint egy belső szerv, ami nélkül nem tudtál működni.

Darrennek csak egy bűne volt. Csak egyetlen egy. És mi annyira hozzászoktunk ehhez, mivel apával is így éltünk olyan sok éven át, hogy beolvadt az életünkbe, mint egy csúnya bútordarab, ami egy családi örökség egy halott szeretett embertől.

Időről időre dühöngve ért haza egy üzleti útról.

A dühkezelési problémái nem igazán leplezték a hangulatát. De apához hasonlóan mindig megkímélt minket a haragjától. Az első alkalommal, amikor feldúlt arccal beviharzott a házba, olyan félelmetes volt. Azután ismét, egyenesen felment az irodájába és két napig nem is jött ki onnan. Kissé furcsa volt, de egyáltalán nem szörnyű. Mikor végül kijött, csendes, nyugodt, és előzékeny volt.

– Elnézészt, hogy kiborultam. Rájöttem, hogy szok pénszt fektettem egy szállodába, ami a követkesző tísz évben nem fog megépülni. Ez volt a baj, és nem fog újra megtörténni – simította ki a gyűrött nyakkendőjét.

De csak megtörtént újra. És újra. És aztán megint-rohadtul-újra. Próbáltam kizárni, mert ez nem olyan volt, mintha anyán vagy rajtam állna bosszút. Néha hallottam telefonon üvölteni emberekkel – pöszeség nélkül, és mintha az eszének elvesztése a viselkedéséhez tartozna –, de mindig barátságosan beszélt velünk. Egyszer, a dühöngés kezdete utáni nap jött egy ember a birtokunkra. Egy nagypapa kinézetű ügyvéd magas derekú nadrágban, és a hálószoba ablakomból figyeltem őket.

Darren majdnem beverte az arcát.

Darren csak egyszer cseszte el, de ez az egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy az egész világomat megbillentse a tengelye körül és újraírja a történelmem és a jövőm oldalait. Tényleg imádtam Darren irodájában lógni. Tudtam, hogy tilos – nem volt szabad belépnem és használnom –, de mindig szerettem ezt a szobát. Három laptopja volt, egy több ezer könyvből álló könyvtára, amelynek a többsége érintetlen volt. – Jól néznek ki, nem? – hencegett egyszer. – A lakberendesző tényleg szok erőfeszítészt fektetett a vászárlászba, hogy az összesz klasszikuszt beszerezze.

Olyan volt, mint egy sötét barlang, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal és a szavakkal. Puskinnal.

Ez akkor történt, amikor visszajött Hondurasból. Az irodájában voltam, a mélyzöld bársonykanapén fekve, egy Jane Austin könyv feküdt a mellkasomon. Aludtam. Jóval hajnal három után járt az idő.

Darren beviharzott, becsapva az ajtót maga után. Azonnal magamhoz tértem. Egy üveg volt a kezében. Soha nem volt a kezében üveg.

Vodka. Rögtön felismertem a szagot, mert apára emlékeztetett. Visszacsúsztattam a könyvet a fejem fölé a helyére, miközben a hajamat a fülem mögé gyűrtem.

Megfordult és észrevett.

– Helló, Jesse!

Nem volt pösze, és ez aggasztott. Azt jelentette, hogy egy olyan Darrent kaptam, akit nem ismertem. Egy Darrent, aki nem feltétlenül az apám akar lenni.

Bezárta az ajtót.

Pislogtam, és úgy éreztem, mintha a szemhéjam egy kamera lenne, lefényképezve a hátát, megjegyezve a pillanatot és valahogy katalogizálva az agyamban, mint egy repülőgép fekete doboza.

Emlékezz erre a képre, Jesse!

Képtelen voltam lenyelni a számban összegyűlt nyálat.

– El kell mennem – azt hittem, ezt mondtam, de nem voltam benne biztos. Megfagytam a félelemtől, amit soha nem éreztem. Még csak megmagyarázni sem tudtam. Soha nem volt velem másmilyen, csak kedves. De azon az éjszakán minden más érzés volt. Mintha az ördög tollat kapna, hogy reggelig írja meg a forgatókönyvemet.

Pokolian nézett ki az összegyűrt öltönyében és egy pillanatra megsajnáltam. Sajnáltam, hogy úgy érezte, kénytelen olyan sok pénzt keresni, hogy megfeleljen a halott apjának. Sajnáltam, hogy elvett egy nőt, akit valóban érdekelt, mennyit keresett. És azt, hogy az ő korában még mindig azt gondolja, bizonyítania kell valamit.

– Jesse – krákogta. Sírt? Jézusom! Igen! Körbenéztem. Egy irracionális vágy söpört végig rajtam, hogy bántsam Darrent. A túlélési ösztönömtől minden ideg a kezeimben és a lábaimban égett.

– Annyira sajnálom – kért bocsánatot, a hangja tiszta, erős és szilárd. – Nem kellett volna idejönnöd ma este.

Végül sikerült felállnom. Néhány percig figyeltem, ahogy iszik, még megmozdulni is féltem.

– Tudod, te tényleg gyönyörű vagy – tett egy lépést felém, mire én hátráltam. A félelmem olyan volt, mintha vérszívó hangyák rohangáltak volna a lábamon, fel, fel és fel.

Viszkettek és égettek, amíg az egész testemet beborították.

– Most megyek – mondtam az ajtó felé lépve. A gyanúm és az aggodalmam abban a pillanatban valósággá vált, amikor éreztem, hogy a keze a csuklóm köré zárul. A kerek ajtófogantyúra raktam a kezem, amiről tudtam, hogy zárva van, és mégsem engedtem el. Ugyanabban a pillanatban nézett le, amikor én fel, és találkozott a tekintetünk.

Csendesen kínálta a vodkásüveget, melynek címkéjét egy hópehely díszítette.

– Igyál!

Nem mozdultam. A tenyeremmel felfelé fordította a csuklómat és beletette a vodkát. – Igyál, amíg már nem érzed a torkodban!

A legjobb módja ennek az volt, hogy az egyik kezével befogta az orromat, miközben a másikban az üveget tartotta. Nehéz volt. Emlékszem, azt gondoltam, lehet, hogy ma este meghalok. És igen megtettem, egy olyan állapotban, amit abban a korban nem tudtam ésszel felmérni és megérteni.

A parancsra visszasétáltam a kanapéhoz, ami még meleg volt és a kis testem alakja is bele volt még nyomódva. Fölém tornyosult, majd lehajolt, és a csuklóimat a fejem két oldalára szorította. A szoba elmosódott és forgott, minden elhomályosult és eltompult.

– Részeg vagy – mondtam. – Apám is mindig részeg volt. Nem kell így lennie.

Megrázta a fejét. – Csak egyszer, Jesse. Add nekem ezt az egy alkalmat!

– Ne! Kérlek! Ne!

Rám mászott, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. Olyan szaga volt, mint egy férfinak, és nem egy fiúnak. A fiúk fűszeres és savanyú szagúak, túl sok hormonnal és dezodorral. A férfiaknak heves, intenzív szenvedély szaguk van. Keserű, de finom.

– Ó, Istenem! Olyan gyönyörű vagy. Annyira gyönyörű, Jesse... – mondta, miközben belém hatolt. Valószínűleg pokolian fájt. Szomorú, hogy egyáltalán nem éreztem. – A szűk, forró tested az enyémhez simulva, pont, mint a mennyország. Benned akarok élni, Jesse – a vodkaszagú lélegzete a fülkagylómat égette.

Benned akarok élni.

Benned akarok élni.

Benned akarok élni.

A szavak visszapattannak a látszólag üres fejemben. Folyamatosan azt kérdeztem magamtól, miért nem harcoltam, de most már tudom. Jobban féltem az alternatívától, mint attól, ami már megtörtént. Először féltem, hogy ha megpróbálom ellökni, erőszakossá válik, és az a bársonyos, az őszinte jóváhagyás, amivel elárasztott elillan.

Másodszor attól tartottam, hogy úgysem lesz semmi jelentősége, és attól még megerőszakol. Sokkal nagyobb és erősebb volt nálam.

Harmadszor pedig féltem, hogy ha elmondom anyámnak, akkor nem fog hinni nekem – vagy ami még rosszabb, azt mondaná valami őrült, hogy én próbáltam elcsábítani. És negyedszer – még ha elméletileg le is győzöm a fent említett akadályokat, hova mennénk? Anyámnak nem volt munkája. Ha elhagyná Darrent, akkor hajléktalanok és szegények lennénk és mehetnénk vissza az utcára.

Halványan emlékeztem rá, hogy ágyba dugott. Másnap reggel, mikor felébredtem, lecsúsztattam a pizsamámat, és láttam a belső combomra száradt vért. A nyugtalanító érzés, hogy hányni fogok, elárasztotta a gyomromat, de nem voltam biztos benne, mi volt ez. Próbáltam pisilni, de semmi nem jött. Megfordultam, belehánytam a wc-be, és egy ideig öleltem, nyirkos homlokomat az ülőke széléhez támasztottam, nem nagyon foglalkozva azzal, hogy nem ez volt életem leghigiénikusabb pillanata. Pam haladt el a folyosón a nyitott fürdőszobaajtó előtt, megállt, és rám nézett, ahogy beszélt, a gyémánt fülbevalóit igazgatta.

– Nem vagy jól?

– Azt hiszem, elrontotta a gyomrát – kiabált ki Darren a hálószobájukból közönyös hangon. – Nekem kellett felcipelnem az emeletre tegnap este.

Pam pillantása a véres combomra esett. A pupillái kitágultak. Követtem a pillantását lefelé. Végül megjött az első vérzésem? Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

Nagyon sok korombeli lánynak megjött, és mindig hasi görcsökről és egyéb durva dolgokról számoltak be, amikkel nem akartam foglalkozni. A felismerés kiült Pam arcára.

Megrázta a fejét és hátat fordított nekem. Pislogtam.

Klikk.

Emlékezz erre a képre, Jesse!

– Ma itthon maradhatsz. Hannah majd készít neked reggelit – mondta hidegen. – Az edzőmmel találkozom és aztán a country klubban ebédelek, de utána visszajövök, hogy ellenőrizzelek. Gratulálok – horkant fel, a hangja kissé recsegett –, most már nő vagy.

Aznap elkezdtem fényképezni az emberek hátát. Hannah-ét. Aztán Pamét.

Majd Mrs. Belfortét, mikor kiment a labirintusához, és én a hálószobám ablakán át figyeltem.

És azon az éjszakán következett be az első rémálmom.

Klikk.

A homlokát az enyémnek támasztotta.

Nem mozdultam.

Felállt.

Nem mozdultam.

Lenézett.

Nem mozdultam.

Azt mondta: – Bassza meg – ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy káromkodni hallottam.

Sírni kezdtem.

Azt az emléket valahova biztonságba helyeztem és lefotóztam Darren irodájának ajtaját. Soha ne emlékezz erre a képre, Jesse!

Huszonkettedik fejezet

Jesse

Fordította: Lilith

Később visszavonszoltam magam Gail lakásába aznap este. Mindenem tiszta homok, könny és takony volt, és aligha voltam szalonképes. Valahol az emlékek folyójának áradása során újra térdre estem, ahogy felfelé mentem a lépcsőkön a partról a sétányra. Véreztem. Nem is vettem észre, míg el nem kezdtem kaparni Gail bejárati ajtaját, mint egy kétségbeesett kóbormacska, a torkom pedig szomjúságtól égett. Kinyitotta az ajtót és lenézett, szemei úgy kikerekedtek, hogy majdnem kiestek.

– Jesse!

Berángatott és bevágott a fürdőkádjába, miközben a ruháim még mindig rajtam voltak. Nem tudtam abbahagyni a sírást, sem az arcom marcangolását. Annyira nagyon vissza akartam nekik vágni. Mindannyiuknak.

Darrennek.

Pamnek.

Emerynek.

Nolannek.

Henrynek.

Még Romannek is. Fájdalmat akartam nekik okozni és nézni, ahogy szenvednek, és nem kegyelmeznék meg, ahogy ők sem tették.

Mialatt más emberek életének nagyszabású pusztulását terveztem, Gail lehámozta rólam a nehéz, vizes ruhákat és a saját tornacipőit. Zihálások és szipogások közepette hallottam őt telefonon beszélni, ami a válla és a füle közé volt szorítva.

– …aha. Holnap nem fog jönni dolgozni.

Bane.

Szünet.

– Ne. Ne gyere ide.

Szünet.

– Miért? Mert egy kibaszott seggfej vagy, Bane. Azért. Nem tudom, mit műveltél vele, de egy roncs. Nem engedem, hogy ide gyere.

Szünet.

– Nem. Nem is beszélhetsz vele.

Szünet.

– Ha idejössz, kihívom a rendőrséget, én nem érdekel, hogy a főnököm vagy. Semmilyen közel sem jöhetsz hozzá, míg ő azt nem mondja. Nem hiszem, hogy érted, Roman. Nincs rendben.

Szünet.

– Ezt nem mondom meg neki.

Szünet.

– Mert tőled kell hallania.

Lerakta, a mosdókagylóba hajítva a telefont. Belekapaszkodok a karjaiba és felhúzom magam, hogy ránézzek. Nem láttam őt a könnyek függönyén keresztül. Árnyék volt, nagyon hasonlóan az összes többi dologhoz, amiket szerettem és elvesztettem.

– Köszönöm – krákogtam.

A fürdőkád szélén ült, keresztülhúzva kezét vizes hajamon. Belenyomtam az arcom a tenyerébe, meztelenül és sebezhetően.

– El kell mondanod nekem, hogy mi történt – mondta Gail.

Elmondtam.

Jesse

Tudom.

Darren

???

Jesse

Rólad. Pamről. Mindenről. Emlékszem.

Bane

Megtudta.

Tudott Artemről.

Tudott az egyezségről. A szerződésről. Az árulásról. És minden köztes dologról.

Tudta, és most eljött az én időm, hogy bevessek minden kibaszott forrást és kapcsolatot, amit csak kellett, hogy biztosítsam, helyre legyen hozva ez a szarság.

Nem tudtam aludni azon az éjszakán, így eldöntöttem, hogy elmegyek El Doradóba, megmászva a kaput és kopogtatva Darren ajtaján. Félig azt kívántam, hogy hívja rám a rendőrséget, mert egy árnyalatnyi kétség nélkül tudtam, hogy pofonok fognak repülni. Pam nyitott ajtót, és az undor és a megvetés elegyével meredtem rá.

– Menj az utamból! – átbújtam mellette, felhajtva a ruhaujjaimat és bezárva az ajtaját a lábammal. Pam vállalkozó szellemű volt, mert úgy döntött, hogy rám veti magát. Felemeltem a tenyereimet, hogy a kibaszott ház összes kamerája tudja és lássa, hogy nem értem hozzá, csak oldalra léptem, hogy nézzem, ahogy megbotlik és seggre esik.

Ismét felugrott, utánam lendülve.

– Várj! Hová mész? Mit művelsz? Az irodájában van! Ne menj oda! – Ahogy láthatod, nem ő volt a legélesebb eszű ember, mert most már nem is kellett aktívan kutatnom utána. Felmentem a lépcsőkön egyenesen Darrenhez, Pam a sarkamban volt, mint egy lelkes kölyökkutya. Háromszor figyelmeztettem, mielőtt megfordultam és a falhoz nyomtam. Nem volt erőszakos vagy ilyesmi, de célba talált az üzenet, mint egy gránát.

– Érj hozzám megint, és esküszöm, hogy a férjednek egy foga sem marad a szájában! – morogtam, majd kivágtam Darren irodájának ajtaját.

Az íróasztala mögött ült, kezei között tartotta a fejét. Heves zokogástól rázkódott, és ez kizökkentett.  Sosem láttam még egy férfit így sírni, habár úgy általánosságban láttam már sírni férfiakat. Az Isten szerelmére, Artem is sírt Disney-filmek nézése közben.

Megszorítottam az ajtógombot, félredöntöttem a fejem, ahogy figyeltem őt, mint egy fotós, aki az alanyát tanulmányozza, hogy elkapjon egy tökéletes szöget. Mint egy mesterlövész, aki készen áll egyenesen a szívébe lőni.

– Beszélnünk kell, és jobban teszed, ha megkímélsz az egész selypítős színjátéktól, mert nincs időm erre a szarságra. Jesse-ről van szó.

Megrázta a fejét, majd felemelte, a szeme találkozott az enyémmel. Sosem láttam még ennyi könnyet és taknyot egy emberi arcon. – Elszúrtam. Vége van, Bane.

Fogalmam sincs, miről beszélt, de ha olyan rossz volt, mint ahogy kinézett, akkor problémánk volt.

– Helyre kell hoznunk ezt a szarságot, ember. Mindketten seggfejek voltunk, de ő nem volt az. Szóval találjunk ki…

– Menj el, Bane! – vágott félbe mondat közben.

– Nem, mielőtt nem segítünk neki.

– Jesse rájött; vége, kész van. Nekem végem van, kész vagyok. Mindannyiunknak vége.

Mire értette azt, hogy vége, kész van? Összetévesztette az embereket a steakkel? A reménytelen beszámolót is nehezményeztem, amit adott nekünk. Nem voltunk kész, még nem végeztünk. Talán csak ő. De Jesse és az én számomra? Az esküdtszék még nem döntött erről.

– Tudod, hol van? – nézett fel, árnyalatnyi remény suhant át a szemein.

Megmarkoltam az ajtaja feletti szegélyt, behajlítva a tricepszemet. – Valahol biztonságban.

– Hol?

– Sajnálom. Nem voltál ébren az utóbbi negyvennyolc órában? Miért mondanék neked bármit is, ami nem a ’baszd meg magad’? – nevettem keserűen. – Most mondd el nekem, hogy mit tud, azért, hogy feltakaríthassuk ezt a szart.

Minél többet tudtam, annál jobban fel tudtam készülni a Jesse-vel való beszélgetésemre.

Darren azonban csak újra megrázta a fejét – a fémjelzett mozdulata –, és felsóhajtott. – Mindent tud mindenről. Ami azt jelenti, hogy nekem végem.

Egy csomó mindent nem értettem, de Darren kábé olyan együttműködőnek és beszédesnek nézett ki, mint egy kurva műfasz formájú gyertya. Addig akartam az íróasztalához csapkodni a fejét, míg meg nem adja az összes választ, amire szükségem volt, de hiábavaló volt. Nem értettem meg a fickót.

– Helyre fogom hozni – mondtam.

– Túl késő. – Még néhány fejrázás. Ez a seggfej arra készült, hogy megdöntsön néhány unalmas Guinness rekordot, de a kutya sem hederített rá. Lesprinteltem a lépcsőkön, vissza a bejárati kapuhoz és a Harley-mhoz, magára hagyva Pamet, ahogy utánam futott lefelé az utcán a kis szatén hálóingében és ezt kiabálva: – Bármit is hisz Jesse, csak hogy tudja, mondd meg neki, hogy én semmit sem tudtam arról!

Bármi francot is jelentett ez. Mint ahogy korábban mondtam – Jesse mindent, az eszét, bölcsességét és intelligenciáját Artemtől örökölte. Ez a szajha pusztán csak egy kilenc hónapos inkubátor volt. És mikor Jesse megszületett, elvette Pam összes szépségét és eszét. Csoda volt, hogy Hófehérke anyja olyan ördögi volt?

Onnan egyenesen Gailhez vezettem. Jobban ismertem az alkalmazottamat, mint hogy megpróbáljam meggyőzni, hogy beengedjen és meglátogassam Jesse-t. Emellett el kellett kezdenem azon gondolkozni, hogy mi a legjobb Jesse számára, és még én is felismertem, hogy nem kellett most rögtön látnia. De ez nem jelentette azt, hogy nem írhattam neki. Tehát így tettem, csak hogy felkészüljek minden eshetőségre.

Bane

Hinned kell nekem, mikor azt mondom, hogy nem tudtam Artemről. Fogalmam sem volt. Sohasem titkolnék el előled ilyesmit, Jesse. Soha.

Bane

Igen, aláírtam egy szerződést. De ez azelőtt volt. Előttünk. Előtted. Minden előtt. Azt hittem, mindkettőnknek segítek. Utána megismertelek téged, és SurfCity már nem számított többé.

Bane

Te számítottál. Te SZÁMÍTASZ. Te vagy az egyetlen dolog, ami számít, Hópihe. Azzal a szándékkal mentem Darrenhez, hogy elmondjam neki, vége a megállapodásnak. Ugyanazon a napon dobta rám az Artem bombát.

Bane

Kint leszek Gail lakása előtt, ha beszélni akarsz.

Semmi nyomás, igaz?

Elszunyókáltam néha Gail bejárati lépcsőin, majd reggel hatkor Beck szöveges üzenetei és telefonhívásai ébresztettek. Kelletlenül hazavonszoltam a seggem, hogy lezuhanyozzak. Szükségem volt még egy borotválkozásra, és arra, hogy ne foglalkozzak semmi mással, ami nem Jesse-vel kapcsolatos. Visszaírtam Becknek egy gyors üzenetet.

Bane

Ma nem tudunk gyakorolni.

Beck

Baszottulutallakteso.

Megmostam a hajam és megborotválkoztam, legalább nagy vonalakban, hogy emlékeztessek egy valódi emberi lényre, majd útra keltem vissza, Gailhez. Tudtam, hogy műszakja van, tehát Jesse-t egyedül hagyta. Olyan lágyan kopogtattam az ajtón, ahogy emberileg lehetséges, és mikor nem válaszolt, úgy döntöttem, a következő legjobb teendő az, hogy bemászom a lakásba Gail ablakán keresztül. Megint – jobban kellene tudnod, minthogy logikát találj ebben. Csupán volt egy rossz előérzetem, hogy a dolgok egy kicsit súlyosabbak, mint a szokásos a-pasim-egy-faszfej.

Ne érts félre – Jesse-nek minden oka megvolt arra, hogy mérges legyen rám. Akár dühös is. De a reakciója azt sejtette, hogy valami több folyik itt.

Öles léptekkel Gail szobája felé vettem az irányt, és ágyban fekve találtam rá Hópihére, karja átvetve egy párnán, üresen bámult az éjjeliszekrényen álló órára. Tettem egy lépést beljebb a szobába, hogy tudomására hozzam a jelenlétemet. Nem mozdult.

– Szia – szólaltam meg.

Nem válaszolt.

– Elhoztam a csekkedet.

Semmi.

– Nézd, elkúrtam…

– Menj el! – A hangja hideg volt. A falhoz nyomtam a homlokom, összeszorítva a szemeimet.

– Nem, mielőtt nem beszélünk.

– Ezt nem te döntöd el, Bane. – Bane. – Elárultál. Ez nem igazán egy olyan fogalom, amely idegen lenne számomra, de kezdek nagyon jó lenni abban, hogy csökkentsem a veszteségeimet és mentsem, ami menthető.

Felé indultam, elveszítve az irányítást, elveszítve őt. Ez volt a legrosszabb rész. Tudván azt, hogy elveszítem őt, és hogy minden joga megvolt ahhoz, hogy kirúgjon az életéből azután, amit tettem. Leguggoltam az ágy mellé, azért, hogy egymásra nézzünk, csakhogy Jesse még mindig az órát bámulta. Lefordítottam az anyaszomorítót és csettintettem az ujjaimmal.

Ja. Határozottan kezdem elveszteni a türelmem.

– Hé. Figyelj. – Megpróbáltam elkapni a csuklóját, hogy rám nézzen, és ez nagy hiba volt. Felugrott, ki az ágyból és meglökött. Egy ujjnyit sem mozdultam, de amikor másodjára tette, felálltam és tettem egy lépést hátra. Lecsapott rám, arcon ütött.

Oké, ezt megérdemeltem.

Jesse sarkon fordult, belelépett a cipőjébe és felkapta a kulcsait. Gail ruháit viselte, egy könnyű fekete ruhát, amely leomlott teljesen a bokájáig. Talpra állt és elindult az ajtó felé.

Utánamentem, rádöbbenve, hogy ez volt az első alkalom, hogy valaha is utánamentem valaminek. Bárminek.

Egész életemben az emberek jöttek hozzám.

Mariskáért.[1]

Pénzért.

Szexért.

Kapcsolatokért. Elvégre én voltam az egyetlen fickó, aki a nyomornegyedből jött egy olyan városba, ahol nincs nyomornegyed; ennek meg volt a vonzereje.

Most fordult elő először, hogy elkeseredetten nem akartam elveszíteni valakit, ő viszont kicsúszva a kezemből, kifolyik az ujjaim közül, mint a pénz. Úgy döntöttem, visszafogom magam és a kezeimet is, és nem érek hozzá, hacsak nem rohan egyenesen a forgalomba, de ez nem állított meg engem abban, hogy levadásszam. De miközben üldöztem őt, eszembe jutott, hogy ezen a ponton jó ötlet lenne a beszéd is. De hol kéne kezdenem? A szerződésnél? Artemnél? Kettőnknél? Nem tudtam, hogy melyik rész zavarja őt a leginkább.

– Jesse! Basszus, Jesse! Állj meg! Csak egy pillanatra állj meg. Ez a szarság Artemmel nem az én hibám volt. A tanácsadóm volt egy ideig, és rendszeresen eljárt hozzánk, hogy megbizonyosodjon róla, hogy anyám etet és ruháztat, és nem használ emberi hamutartónak. Jól kijöttek. Semmi közöm se volt hozzá. Nem tudtuk, hogy házas, vagy, hogy van egy lánya, vagy akármi… – Azt mondtam, akármi. Miért mondtam azt, hogy akármi? Ez olyan… rosszul hangzott. Hiba. Nem vonhattam vissza, és gyűlöltem azt, hogy nem tudtam, hogy érjek el hozzá. Jesse megfordult az ajtónál, a kulcsok a markában fityegtek.

– Nem volt házas. A szüleim sosem házasodtak össze. Nem ezért vagyok rád dühös.

Egyazon időben rengeteg levegő jutott a tüdőmbe. Rendben. Ez leszűkítette a Darrennel való egyezségre. Ezzel elboldogulnék. Kiment a lakásból. Követtem a mozdulatait, figyelve, ahogy bevágta az ajtót és bezárta.

– Darren átvert. Még csak nem is selypít.

– Tudom. – Betette a kulcsokat a hátizsákjába, és vártam, hogy valami többet mondjon, de nem tette. Ehelyett elindult a főutca felé, ahogy gondoltam, hogy tenné, és élesen bekanyarodott egy sikátorba. Utána siettem, ujjimmal végigtúrva a hajamon.

– A mostohaapád tudta, hogy szükségem van egy befektetésre. Tett egy ajánlatot, melyet nem utasíthattam vissza – mondtam, majd rádöbbentem, hogy ez milyen kibaszottul rosszul hangzott. – Oké. Igen. Elutasíthattam volna, és el kellett volna, de lefeküdni veled sosem volt a terv része. Azt akarta, hogy legyünk barátok, és amúgy sosem gondoltam, hogy megszegném ezt az ígéretet.

– Barátok voltunk, amikor leszoptam a farkad az ágyadban? Amikor szexeltünk a zuhanyzódban? – Sötéten kuncogott, gyorsabban lépkedve, a hátát mutatva nekem. A sikátor hosszú és keskeny volt. Két üzletsort vágott ketté, és sötét volt, meg tele volt nagy, ipari kukákkal. Úgy bűzlött, mint a pokol, és nagyjából annak is érződött.

– Figyelj, meg kell állnod és kurvára meg kell fordulnod, mert csak egyetlen egyszer fogom elmondani. Nem ismétlem meg magam, Jesse, és érted sem fogok kivételt tenni.

Nem tudom, hogy ez honnan jött. Csak úgy döntöttem, felkavarom a szart és megpróbálkozom egy másik taktikával. És tudod mit? Működött. Hópihe megállt és úgy tett, ahogy kértem. Egymással szemben álltunk, erősen lihegve.

Tedd meg, anyaszomorító, vagy sajnáld életed hátralevő részében, hogy nem tetted meg.

Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam a karját, mielőtt eszembe jutott, hogy egy napja elvesztettem ezt a jogot. Ehelyett ökölbe szorítottam a kezeimet a testem mellett.

– Nézd, nem tudtam, hogy így fog alakulni. Nem tudtam, hogy egyáltalán kibaszottul lehetséges ilyen helyzetbe kerülni. Szarul esik?  Új vagyok ebben, Jesse. De esküszöm, eddig még soha – mielőtt vagy miután megismertelek – sem akartam neked ártani. Szeretlek, Jesse. Beleszerettem a lelkedbe, mielőtt még megismertelek volna, hogy ki vagy. Azzal a Puskin tetkóval, és azzal a dacos tekintettel, és ahogy előadtad magad, mint egy engedetlen istennő, aki nem tartozik ide, a part taknyos halandói közé. Még most is, ahogy itt állok, folyton zuhanok, mert része vagy az egyetlen kibaszott embernek, aki egy apafigurára emlékeztetett számomra, és része vagy annak az oknak is, amiért abbahagytam és nem foglalkozom többet a mérgező szarsággal, ami arra emlékeztetett, milyen lettem. Te vagy minden jó részem egybecsomagolva egy szatén masnival, Hópihe, és nem veszíthetlek el. Mert ha elveszítelek, itt maradok az összes rossz résszel. Egyedül maradok.

– Szeretsz engem?

– Teljesenigazánőrülten – motyogtam, mint egy töketlen gimis egy verset.

Higgadtan mosolygott. Mintha az a rész, amiről beszéltem, nem lenne ott többé. Majd hátat fordított nekem és gesztikulált a karjával, mintha ez a hely a királysága lenne.

– Ez az a hely, ahol megtörtént.

Pislogtam néhányat, mielőtt rádöbbentem. Francba.

Visszafordult hozzám, és mellkason bökött az ujjával. – Nem számít, hogy szeretsz engem, vagy nem. A vita kedvéért – hiszek neked. Mindent megmagyaráztál a szöveges üzenetekben. Tudom, hogy most eladósodtál Darrennek. Tudom, hogy egy csomó bajba jutottál, miközben próbáltad ezt megmenteni – intett közöttünk. – Kettőnket. És egy egészen kicsiny részem valójában le van nyűgözve attól, hogyan kezelted mindezt. Úgy értem, legalább nem vettél el kérdezés nélkül vagy faragtál meg, mint egy Halloween tököt, igaz? – Keserűen felhorkantott. – A könyvemben ez számít valamit. De már mindegy, érted? Mert befejeztem. Térre van szükségem. Meg kell találnom önmagam. És ezt egyedül kell tennem. Akkora felfordulás az életem, hogy még ha meg is akarnék neked bocsátani, nem tehetném, Bane. Úgy nem, ahogy szükséged lenne a megbocsátásra, hogy együtt lehessünk. Vedd ezt úgy, mint a hivatalos lemondásomat az állásomról, és rólad.

Elindult a sikátor másik oldala felé, és észrevettem az ott parkoló Roverét. Még akartam egy kicsit üldözni őt, de tudtam, hogy csupán olyan lennék, mint a többi anyaszomorító, ha megtenném.

Jesse megállt az autójánál, kinyitotta az ajtaját, és becsusszant. Még egyszer utoljára felém fordította a tekintetét. Több sajnálat volt benne, mint neheztelés. Úgy álltam ott, mint egy báb, gazdátlan csekkjét tartva, a szánalom ötven árnyalatában bámulva.

– Apának egy dologban igaza volt, Roman. Ebben a tündérmesében a hercegnő menti meg magát.

---

[1] Mariska: a marihuána egyik szleng neve