27 - 28. fejezet

Huszonhetedik fejezet

Jesse

Fordította: Red Ruby

A következő reggel egy párnát húztam az arcomra, és figyelmen kívül hagytam a rám visító ébresztőórát, ami jelezte, hogy műszakom van a Book-ishben egy órán belül. Gail libbent be a szobámba. Nos, valójában az ő szobájába. Minden gond nélkül megosztottuk a királynő méretű ágyát, leszámítva az első éjszakát, amikor azt mondta nekem, hogy durvának találja, hogy egy olyan személy mellett aludjon, aki volt ágyban Bane Protsenkóval.

– Ez olyan, mint a passzív dohányzás, csak prostitúcióval – öklendezést tettetett. Titokban boldog voltam, hogy még tudok nevetni ezen és még emlékszem, hogyan lélegezzek.

Tudtam, hogy egy bizonyos ponton ki kell költöznöm Gail lakásából, mert Gail túl kedves volt ahhoz, hogy kirúgjon, de elhatároztam, hogy csak azután foglalkozom a helyzettel, miután Emeryvel és barátaival foglalkoztam. Egyszerre csak egy dolgot. Ez volt talán az egyetlen mottó, amit Mayra tanított nekem, ami végül megragadt.

– Jó reggelt, álomszuszék! – Gail lehuppant az ágyra, rongyos fekete Chucksát fűzve. Kilestem rá a párnám mögül, szemöldököm összecsípve.

– Szia.

– Jó móka volt nemi betegséget szétszórni a bejárati ajtómon tegnap?

– Azt hiszem kihagytunk egy-két helyet. Talán megismételjük ma – zsémbelődtem.

– Ja. Nem érdekel. Nem azért jöttem ide, hogy Bane dákójáról halljak. Annak a szarnak saját Wikipédiájának kellene lennie mostanra. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, anyád lent van.

Ez kiugrasztott az ágyból és eldobtam a takarót. A cipőmért rohantam, úgy meghúzva a fűzőket, mintha valahogy megsértettek volna. A hajam kócos volt és a leheletemnek még mindig smárolás utáni aromája volt – egy kicsit száraz, és nagyon kanos. A vállam fölött Gailre lőttem egy pillantást.

– Honnan tudja, hogy itt vagyok? Megint kicsúszott a szádon, mint Bane-nél? – Azonnal megbántam az indokolatlan megjegyzést. Gail semmivel sem tartozott nekem, és az tényleg egy őszinte hiba volt a részéről. – Sajnálom – motyogtam, kibogoztam a hajam az ujjaimmal és ittam egy korty vizet a földre dobott üvegből. Gail az ágyára esett és a lepattogzott fekete lakkot piszkálta a körméről.

– Nem beszéltem vele. Visszajöttem az élelmiszerboltból és itt volt, császkált és kérdéseket tett fel. Te aztán tudod, hogyan terelgesd az emberek belső bizarr énjét, tudod ezt Carter?

Nem zártam ki, hogy anyám felbérelt egy magánnyomozót, hogy kitalálja, hol vagyok. Megragadtam egy almát a gyümölcskosárból Gail konyhájában és lekocogtam, hogy szembenézzek a Gonosz Nyugati Boszorkánnyal. Ciprus méretű napszemüveget viselt, és elegendő Pradát ahhoz, hogy nyisson egy boltot. Haja frissen volt szőkítve, és annyira nézett ki gyászolónak, amennyire én Hula lánynak. Egyik kezemet a fekete kapucnis felsőm zsebébe dugtam és haraptam egy falatot a zamatos almából Gail épületének bejáratának dőlve. Utolsó alkalommal, amikor közvetlenül Pammel beszéltem, egy medencében csapkodott vizet köpködve. Kételkedtem benne, hogy ez egy baráti látogatás lenne.

– Eltévedtél út közben a plasztikai sebészhez? – vontam fel egy szemöldököm.

– Kímélj meg a nevetséges megjegyzéseidtől, Jesse! Azért vagyok itt, mert el kell mennünk az ügyvédhez, amilyen hamar lehetséges. Gondolod, hogy ez valamiféle játék? – Erősen próbált nem leugatni, az összeomlás szélén billegett.

Megdöntöttem a fejem, csendben előszedtem Darren levelét a farmerom hátsó zsebéből és átadtam neki. – Ezért vagy itt? Mert a pedofil erőszaktevő férjed rám hagyta minden szarját, és te kiakadtál?

A manikűrözött ujjai között tartotta a levelet, nem úgy, mintha ketyegő bomba lett volna, és feltolta a napszemüvegét a feje tetejére. Szemei átsiklottak a bekezdéseken, futva üregükben és tágulva minden egyes eltelt másodperccel. Láttam az összes fehérséget a kék szeme körül. Az összes hazugságot a meghamisított igazságai mögött.

– Jesse…

– Emlékszel, amikor tizenkettő voltam, és megvolt az első menstruációm? Az, amelyik nem jött meg újra további nyolc hónapig? Hánytam a fürdőszobában, és vér volt a combjaimon, és te láttad, mert megkérted Hannah-t, hogy takarítson utána? – Hangom nyugodt volt. Száraz. A szavak erőfeszítés nélkül siklottak ki a számból, és bár nem voltam a hisztéria állapotában, attól még éreztem. Fájt, de már nem égetett többé.

Gyógyultam.

– Nem tudtam. Úgy értem, nem voltam biztos benne – hebegte, egy lépést téve felém. Én tettem egy lépést hátra, kihasítva egy újabb falatot az almából. Fényes volt. Piros. Gyönyörű, tényleg. Megértettem, miért esett bele Hófehérke a csapdába. De én ott álltam, pontosan a nagyon személyes boszorkányommal szemben, visszautasítva, hogy elkövessem ugyanazt a hibát.

– Igen, az voltál – fintorogtam, belerúgva egy kis kőbe közöttünk. – Szóval megtaláltál. Mazel Tov[1]! Most itt az ideje, hogy elmenjünk az ügyvédhez. Úgy viselkedsz, mintha várnod kellene a találkozót. Figyelem, lelövöm a poént: Nem kellene.

– Jesse, bébi, édesem – nevetett, elindult egy ölelésért – elindult egy rohadt ölelésért –, és én félreléptem, elkerülve, amitől ráhánytam volna az almát pont a fényes neonszínű tűsarkújára. Felemeltem az egyik kezem közénk, megrázva a fejem.

– Takarodj el tőlem, Pam! Azt akarod, hogy elmenjünk Darren ügyvédjéhez? Nem gond. Küldj nekem egy üzenetet az időponttal és helyszínnel. Ott leszek.

– Mit tervezel csinálni a pénzzel?

Vállat vontam. – Elégetem, talán.

– Jesse, nevetséges vagy. Ez valódi pénz, amiről beszélünk. Az apád…

Eltoltam, mielőtt befejezhette volna a mondatot, majdnem füst lövellt ki az orrlyukaimból. – Ne! Akármit csinálsz, ne szennyezd be a nevét. Nem ő az, aki hibáztatható bármely baromságért, ami történt.

– Ó. Pazar. Az iszákos nőcsábász egy szent volt, mi? – karjait a levegőbe vetette. Én nevettem. Nem értette és felmerült bennem, hogy sosem fogja.

– Távolról sem. Ő csalfa volt és egy alkoholista. Egy megváltó és a saját legrosszabb áldozata. Segíteni akart az embereken, de látványos munkát végzett azzal, ahogy lerombolta a saját életét. De minden meg van bocsátva, mert próbált jó lenni. És te? – az ajtó felé léptem, a fejem rázva. – Te nem akarsz jó lenni. Te nyerni akarsz. Talán ezért veszítesz folyamatosan.

– Kell, hogy hagyj nekem itt valamit! – kiabálta.

– Hagyok – mondtam feltépve az ajtót. – Itt hagylak téged a tetteid következményeivel. 

Apám egyszer mondta nekem, hogy Alexander Puskin az orosz nemességbe született, és a sógorával, egy francia arisztokratával vívott párbajban halt meg, aki megpróbálta elcsábítani a feleségét. Emlékszem, hogy azt gondoltam, az embereknek igazán őrült életük volt akkoriban, de nem gondoltam rá többet. Ahogy ültem a Roveremben, a Todos Santos-i Rendőrkapitányság előtt, szorongatva a kormánykereket a kezemmel, rájöttem, hogy az élete nem volt furcsább, mint az enyém.

Mivel mindannyiunknak vannak őrült történeteink.

Engem megerőszakoltak kétszer.

Olyan anyától születtem, aki sosem szeretett igazán engem.

Gúnyoltak és csúfoltak középiskolában, manipulált a saját terapeutám.

Mindezek a dolgok igazak voltak, de mialatt történtek, történtek más dolgok is. Nagyszerű dolgok. Áldott voltam olyan sokféleképpen:

Rátaláltam Gailre.

Találtam munkát.

Rátaláltam az irodalomra, a szavakra és mondatokra, amelyek inspiráltak, hogy legyek jobb, másokkal és saját magammal is.

Rátaláltam Bane-re.

Kitártam a járművem ajtaját és robotpilóta üzemmódban besétáltam az állomásra, átvetve a hátizsákomat a vállamon. Nem tudtam elhinni, hogy ezt csinálom. Egy szemernyit sem változott azóta, hogy vallomást tettem több mint két évvel ezelőtt.

Egy álmos recepciós nagy sötét loknikkal és kedves szemekkel nézett át a recepciós pulton, átvizsgálva engem. – Hogyan segíthetek, kedvesem?

– Módosítanom kell egy vallomást, amit két és fél évvel ezelőtt tettem.

Megmondtam neki a nevemet.

Vetett rám egy második pillantást, ezúttal alaposat és kíváncsit, és azt mondta, hogy várjak. Figyeltem, ahogy megfordul és a székéről lógó válltáskájához siet, előveszi a privát telefonját és egy számot tárcsáz. A tenyerem izzadni kezdett és megbántam, hogy megjelentem itt. Mi van, ha Emery, Nolan és Henry szülei lefizettek valakit, hogy tartson engem csendben? Mi van, ha belesétáltam egy perbe, ami csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be? Van egyáltalán elég bizonyítékom?

Talán épp Mr. Wallace-t hívja. Nem tudok szembenézni vele. Ő volt az egyik legfélelmetesebb ember, akivel valaha találkoztam.

Két perccel később az egyenruhás nő megint mellettem volt. – Kávét? – élénken mosolygott.

Tenyeremet a nadrágomba töröltem. Az állkapcsom fájt, mert próbáltam magam visszatartani a sikítástól.

– Jól vagyok – vágtam bele. – Mi folyik itt?

A hölgy lenézett, pillantása khaki színű blúzával fedett terjedelmes mellkasán pihent. – Madison Villegas detektívet hívtam. Azt mondta, várja Önt.

– Igen?

– Igen. Két évvel ezelőtt.

Villegas. A nő, aki sírt, amikor megtettem a vallomásomat. A nő, aki kétségbeesetten próbált szót váltani velem, egyedül, de Darren, Pam és a két ügyvéd, akit magukkal hoztak sosem engedték neki. Azt mondták, hogy a hírnevem beszennyeződne, és következésképp az életem is. Hogy nem leszek képes felépülni. Hogy Emery apja el fogja pusztítani a családunkat. Azt mondták, hogy senki sem fog hinni nekem, mert az ő szavuk volt az enyémmel szemben, és ők voltak a gazdag arany gyerekek, és én valami lány voltam Anaheimből, aki egy hülye hibát vétett és megbánta.

Ők olyan sok dolgot mondtak, ami összetörte aznap a szívem.

Nyeltem egyet. – Tudta, hogy vissza fogok jönni?

A nő bólintott, kezét az enyémen nyugtatva. – A helyes dolgot teszi, Miss Carter.

Néhány perccel később Villegas detektív irodájában ültem. Apró nő volt, finom csontszerkezettel és friss, rövid csokoládészínű bubifrizurával. Mozdulatai gyorsak és hatékonyak voltak, de a szemei és szája tele voltak ráncokkal és lélekkel.

– Mondjon el nekem mindent az elejétől – mondta. Megtettem. Visszakanyarodtam oda, hogy mi történt, amikor tizenkettő voltam, és folytattam addig a pillanatig, amikor meghallottam, hogy a mentősök felvesznek, miután a srácok megerőszakoltak. Beszéltem neki arról, hogy Mayra miként fedezte Darrent, és arról, hogy Pam szemet hunyt mindezek felett. És Darren levele – arról is beszéltem neki. Aztán előszedtem a műanyag zacskót és átcsúsztattam az asztalán.

Szemei kigúvadtak. – A bizonyíték.

– Mit gondol, hol volt?

Villegas detektív megrázta a fejét. – Azt mondták, hogy eltűnt valahol a kórházban, amikor felvettek. Ez volt az első nyomom, hogy valami bűzlik.

Odaadtam neki Darren nekem írt levelének eredeti példányát – volt még néhány felhalmozva a hátizsákomban és elmentve a felhőmben –, a többi bizonyítékkal együtt az iskolából. Minden kép, amit csináltam, amikor ellátogattam az All Saints Gimibe.

Villegas figyelmesen nézte, együttérzőn, de leginkább koncentrálva. – És azt mondta, hogy ők most főiskolások, és a keleti parton tanulnak – lefirkált valamit a jegyzettömbjébe, nem nézett fel rám. Megráztam a fejem.

– Itt vannak vakáción. Van egy parti ma este.

Felnézett. Mosolygott. Visszamosolyogtam. Megosztottunk valamit, ami annyival több volt szavaknál. Szerettem volna azt hinni, hogy a felismerése volt annak, hogy valami nálunk nagyobb, igazságszolgáltatás fogja átírni azok életét, aki lerombolták az enyémet. Megkérdeztem, mire számíthatok, és azt mondta, hogy szükségem van valakire, akire támaszkodhatok, mert rázós lesz az út. Csak egyetlen emberre tudtam gondolni, akit akartam, és reméltem, hogy ő ott akar lenni velem.

Mielőtt elhagytam Villegas irodáját, megkérdeztem tőle, hogy honnan tudta, hogy vissza fogok jönni és elmondom neki az igazat.

Vállat vont és ivott egy kortyot a Starbucks poharából. – Tudtam, hogy nem mondtad el az igazat. A szüleid fedezték őket.

– De honnan?

Grimaszolt, a gallérját igazgatta. Nagyszerű. Ő is titkot rejteget?

Megráztam a fejem. – Kérem, csak mondja el nekem.

– Nos, ez erősen bizalmas. A házvezetőnőjük, Hannah jelentkezett és azt mondta, hogy az Ön szülei nem igazán – Ön úgy mondaná – gyakorlatiasak, és hogy a fiúk gyakran lógtak az Önök házánál és erős oka van azt hinni, hogy képesek megtenni bizonyos dolgokat. Azt is elhintette, hogy az egyikük átment Önökhöz – amikor Ön nem volt ott –, az anyjához.

Emery pimaszságára és Nolan hitvány viszonyára gondoltam Pammel, de a gyomrom nem háborgott többé. Átfuttattam az ujjaimat a hajamon. Hannah. A csöndes, áfonyás palacsinta-készítő, születésnapi kártya-hagyó házvezetőnő. Villegas elővette az aktámat a szekrényből és az asztalára dobta, majd egy sóhajjal hátradőlt a székében.

– Aztán ott volt Juliette Belfort. Ő megjelent a kapitányságon néhány nappal az után, hogy Önt kiengedték a kórházból.

Összeráncoltam a szemöldököm. Mrs. Belfort és én nem voltunk közel egymáshoz az Incidenst megelőzően. Csak azután, ami történt velem, kezdtem együtt lógni vele. Azelőtt a lagymatag lány voltam, aki meglátogatta őt egyszer egy hónapban vagy ilyesmi, vittem neki akármilyen pitét is készített Hannah aznap, és megosztottam egy szeletet vele limonádé mellett, a labirintus előtt, csak hogy enyhítsem kissé a magányát.

– Mrs. Belfortnak sok mondanivalója volt Darren és Pamela Morgansenről. Különösen az utóbbiról. Mrs. Belfort hibáztatta őt azért, hogy nincs Ön körül. Elmondta, hogy maga nagyjából magát nevelte fel, mióta El Doradóba költözött, mértéktelen időt töltve az ő labirintusában és a saját ablakánál. A dolgok összeadódtak, de Ön és a szülei óvatosak voltak. Az évek során sokat gondoltam magára. Be akartam jelentkezni sok, sok alkalommal. De nem tudtam, hogy ez konstruktív lenne-e az Ön számára. Tudtam, hogy a szülei mindig őrizni fogják abban a közös, mégis hibás hitben, hogy az, ami azon az éjszakán történt, lerombolhatja az üzletüket, foltot ejthet a hírnevükön és örökös hatással lehet a státuszukra.

Megöleltük egymást ezután, hosszan és szorosan, mint régi barátok, akik hiányolták egymást. Ő nem volt barát, de hiányoltam őt. Mielőtt elsétáltam, megkérdeztem: – Mit szól ahhoz, amit Darren tett? Megerőszakolt engem, de szabadjára engedte a műanyag zacskót a halála után.

– Azt hiszem… – mondta Villegas óvatosan, megdörgölve az állát. – Azt hiszem Darren kiegyensúlyozatlan volt. Egyértelmű baljós jelek voltak, de a maga anyja nem akarta belátni és elfogadni ezt. Túl nagy volt a tét. Tartsa bekapcsolva a telefonját.

– Rendben.

Amikor kisétáltam a rendőrkapitányságról, éreztem Emery, Nolan és Henry jelenlétét a levegőben. Őrültségnek hangzott, de éreztem. Olyan szaga volt, mint a veszélynek és a vérem fanyar vas szagának azon az éjszakán, amikor megpróbálták megölni a régi Jesse-t. Egy darabig ott azt hittem, sikerrel jártak. Az univerzum hirtelen határtalannak tűnt. Nagynak és szélesnek egy ártalmatlan, enyém-az-egész-világ módon.

Úgy hiányoltam Bane-t, mint egy végtagot, de tökön is akartam rúgni. Elárult engem, azelőtt és azután, hogy megismert. Lefeküdt velem azzal a tudattal, hogy megfizették. És mégis, tudtam, hogy nem ő volt a gazember az én elcseszett történetemben.

Artem, Apu, adott minket egymásnak, a legváratlanabb módon és most én hagytam Romant elmenni. Csak az tűnt igazságtalannak, hogy fel kellett adnom valakit, aki olyan boldoggá tett, egyetlen hiba miatt. Az egymásra halmozott hibákra és méltánytalanságokra gondoltam, amiket Artem gyűjtött össze az évek alatt, néhányat a hátunk mögött.

Bane nem volt tökéletes.

De nem volt gonosz.

Megérdemelt egy esélyt.

Elvezettem El Doradóba. Megígértem magamnak, hogy nem fogok besétálni a partira és jelenetet rendezni, de tudni akartam, hogy a megérzésem helyes-e. Leparkoltam egy utcával arrébb Wren házától, felhúztam a kapucnimat, hogy eltakarjam az arcom nagyját és lesétáltam az utcán a háza felé. Nem kerestem Emery Volvo SUV-ját, vagy Nolan Ferrariját. Egy régi leharcolt piros teherautót vagy egy Harley-t kerestem.

Amikor a piros, csúf dolgot parkolva találtam egyenesen a hatalmas, padlótól mennyezetig érő, utcára néző ablak előtt, amelynél bulizók ittak és nevettek, vigyorogtam magamban. Nyeglén megkerültem az autót hátulról, kinyitottam az utas oldali ajtót és becsusszantam. Megfordult a buli figyelésétől és ösztönösen majdnem az arcomba ütött, mielőtt rájött, hogy ki az.

Elgondolkodva megütögettem az állam, végighordozva tekintetem gyönyörű arcán. – Hmm. Eléggé agresszív?

– Bocsásson meg kisasszony, eltévedt útban a Hot Topicba? – Pillantása végigsöpört az öltözetemen, és felmerült bennem, hogy Bane sosem tette ezt korábban. Nem piszkált a furcsa ruháimért. Dagadó izmai ellazultak. Én nyeltem egyet. Roman „Bane” Protsenko olyan gyönyörű volt, mint egy Puskin bekezdés. Olvashattad az arcát ezerszer és minden alkalommal találsz valami új csodálnivalót.

– Mit csinálsz itt? – szorítottam meg a bicepszét. Már tudtam a választ, de mindenképp akartam hallani.

Elnézett, hangosan csattintotta a rágóját. – Gondoltam, hogy fel fogsz tűnni itt. Tiszteletben tartom, hogy egyedül akarod ezt csinálni, de nem tudom igazolni ezt a két csodálatosan nagy golyót, ha nem vagyok eléggé férfi, hogy legalább erősítést adjak neked. – Megmarkolta az ágyékát, sötét energia gyulladt fel a szemében. – Tudod mit? Bassza meg! Ez nem rólad szól. Tudom, hogy nincs szükséged erősítésre. Azért jöttem ide, mert aggódtam, és meg akartam nyugtatni magam. Dühös vagy?

Megráztam a fejem, mosollyal küzdve.

– Hála Isten. Gail azt mondja, hogy kihozod belőlem a hátborzongatót, és én nem engedhetek meg egy távoltartási végzést magamnak a gazdag priuszommal.

– Valójában azt hiszem én végeztem a hátborzongató alakokkal erre az életre, ha nem bánod. Megkaphatom a pimasz rohadék verziót helyette?

Roman úgy csinált, mint aki átlapoz egy képzeletbeli katalógust maga előtt, kitépett egy nem létező lapot belőle és átadta nekem. – Nos, mihez kezdjünk? Ez az egyetlen elérhető verzió belőlem, ami még van készleten.

Egy csókba húzott engem, ami túlértékeltté tette az oxigént. Nyelvünk egymásnak csapódott, együtt kavargott háborúzva azon, melyikünk vágyik jobban a másikra. Magára rántott és én másodperceken belül meglovagoltam keskeny combjait, ügyetlenkedve a zsebes nadrágjának gombjaival, mialatt ő kicipzárazta a kapucnis felsőmet és lehúzta a pólóm gallérját, szájába húzta az egyik mellbimbómat és megharapta. Olyan éhesen szívogatott felfelé a nyakamig, hogy biztos voltam benne, lila nyomokat fog hagyni rajtam mindenhol. Farka szabadon előugrott és perzselően forró volt a kezemben, ahogy letolta a farmeromat és oldalra rángatta az alsóneműmet. Gyorsan megrántottam a piercingjét mielőtt a farkára csúsztam és becsuktam a szemem, remegve a rajtam keresztülhullámzó gyönyörtől. Átfordított minket és hirtelen én voltam alatta, vonaglottam. Lehúztam a farmerjét és megkaristoltam az háta alját. Szinkronban mozogtunk, ahogy mindig tettük. Mint a hullámok, amiket szeretett meglovagolni. Tudva, hogy hol a csúcs, hol az emelkedő és hol a töréspont. – Hol voltál? – kérdezte belém süllyedve, súlya rajtam. Meg kellett volna rémülnöm, hogy rajtakapnak. Különösen olyan hírnévvel, mint az enyém. Mint a miénk. De Bane-nel vakmerőnek éreztem magam.

A kívülállók. A számkivettetettek. Szabadok voltunk.

– Gailnél – válaszoltam. – Pamnél. Mrs. B-nél. Csak... itt-ott.

– Nem, Hópihe. Hol voltál azelőtt? Amikor elveszett voltam. Amikor egy szörnyeteg voltam. Amikor semminek nem volt értelme. Hol voltál egész életemben?

Hátrahúzódtam, hogy ránézzek. A fájdalma egy része elenyészett, de a legnagyobb része ott volt, a szemeiben, rám várva, hogy elmondjam neki, nem érdekel, hogy az ő családja ellopta az enyémet. Hogy nem voltam túl sérült ahhoz, hogy úgy szeressem őt, ahogyan ő olyan nyilvánvalóan és szívszaggatóan megérdemelte, hogy szeressék. A GooGooDollstól az Iris kezdett szólni a rádióból, mint egy altató, és tökéletes volt és mi tökéletesek voltunk. Bár az élet messze, messze volt a tökéletestől.

– Pont itt voltam. Vártam rád – nyomtam a tenyerem a szívére mosolyogva.

"Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre életem"

Bane. Roman. Az én mostohatestvér-félém.

Egy szélhámos, egy hazug és egy tolvaj. Ott volt nekem a végén, amikor senki más nem volt ott.

Ott volt nekem, amikor szükségem volt rá, és akkor is, amikor nem.

És ott volt nekem, bár én folyamatosan eltoltam.

Belém döfött hosszú, büntető simításokkal és én felíveltem a hátam, elfelejtve, hogy hol vagyunk, kikkel vagyunk körülvéve. A feneke csupasz volt és mindenki számára látható volt kívülről, de minden, amit én éreztem a gyönyör volt és a diadalmámor, ahogy egyik keze közénk siklott belém tolva két ujját, amitől olyan telinek éreztem magam, hogy alig kaptam levegőt. Izzadságunk összekötött minket és a farka olyan kemény és vastag volt bennem, hogy éreztem őt mindenütt. Folytatta a szívogatást, harapdálást és majszolást a bőrömön. Melleim fedetlenek voltak, kihúzva a melltartómból acél mellkasának verődtek, a pólóm gallérja megnyúlt és tönkrement és azon kaptam magam, hogy sóvárgok, hogy tegyen magáévá kíméletlenül, de készségesen. Körzött bennem a farkával, izgatva minden idegvégződést, aztán felemelte egyik lábamat a vállára a jobb hozzáférésért, és keményebben merült belém, mint korábban.

A nevét ziháltam újra és újra. Aztán két kopogás zörgette meg az ablakot a fejem fölött.

– Húzz a picsába – vicsorogta Bane, arca még mindig a mellkasomba temetve, elfedett és nyalogatott engem.

– Szent szar, haver, ezek tényleg dugnak! – Láttam két srácot nevetni és izgatottan lökdösni egymást, akikkel együtt jártam iskolába.

– Takarodjatok! – Rajtam volt a sor, hogy kiabáljak. De a szívem nem volt benne. Annyira az intenzív gyönyörre fókuszáltam, a csöpögő puncimra és a köztünk összegyűlt nedvességre, az orgazmusra, amit elértem – pont, amikor elkezdtek hangosan huhogni.

– Fenébe, ez Jesse Parker!

– Carter, pöcsfej, nem Parker!

– Mindegy, ember. Orgia Lány újra lecsap. Hívd Emeryt. Most.

– Mi?

Az egyikük vállon ütötte a másikat. – Most!

– Fejezd be nekem, bébi, hogy el tudjunk tűnni innen. Ez a kurva Lúzerváros. Nem csoda, hogy kiköltöztél – sziszegte Bane a vállamba harapva. Pont, ahogy ezt mondta, én szétestem a karjaiban, éreztem, ahogy az elektromos hullám egyik a másik után csap a testembe. Miután elélveztem, Bane felemelkedett az alkarján, felkapott engem, az utasülésre rakott és beindította a motorját. A farka még mindig kemény volt, egy fehér előváladék-csepp csordogált a péniszgyűrűje mentén. –Ő nem élvezett el. Letekerte az ablakát.

– Sziasztok – mosolygott rá lazán a két srácra.

– Sz..szia? – kérdezte az egyikük zavarodottan. A másik épp eleresztett egy lassú, ráébredő „a francba” káromkodást, amikor Bane az öklét mindkettőjük arcába küldte gyors egymásutánban, és a törött orruk reccsenése megtöltötte a levegőt.

Bane kitolatott a parkolóhelyéről. A srácok a járdán álltak összeroskadva és sikoltozva, az orrukat fogva. Én becipzáraztam a kapucnis felsőmet és elfedtem magam amennyire csak tudtam, amikor Bane megint kidugta a fejét az ablakon, visszatuszkolva a farkát a nadrágjába.

– Figyelmeztesd Emeryt, hogy ne kérje meg az apját, hogy kihozza a sittről. Mert ha én meghallom, hogy kint van, szabadlábon mászkál ma éjjel, én nem fogok olyan könyörületességet mutatni felé, mint a barátnőm tette.

Elinaltunk, épp amikor a rendőrautók elkezdtek beözönleni a kapun keresztül. Hármas sorban voltak. Láttam Villegas detektívet ülni az utasülésben az elsőben, komolyan nézett és beszélt a telefonján. Szomszédok özönlöttek ki az ajtajaikon, húzták szét nagy villáik függönyeit, figyelték áthatóan, ahogy a járművek libasorban lassan felértek Wren házához.

Ez a Kék bársony nyitójelenetére emlékeztetett, amikor a látszólag tökéletes környék valójában zizegő bogaraktól és bütykös csótányoktól nyüzsög. A tökéletes srácok az All Saints gimi tökéletes családjaiból nem voltak olyan tökéletesek többé.

Éreztem, hogy Bane keze az enyém köré fonódik és felnéztem, figyeltem, ahogy a levelek remegnek a fákon. És arra gondoltam, ha ez egy tündérmese lenne, így fejezném be a fejezetet:

A hercegnő kardja véres volt,

de nem volt hajlandó eltenni.

Maga mögött akarta hagyni gyötrelmük nyomát,

Így mindig meg tudták találni.

Huszonnyolcadik fejezet

Bane

Fordította: Xavier

Jesse kérte, hogy ha tudunk, a házánál álljunk meg először.

– Miért? – nyögtem fel már frusztráltan a Pammel való újbóli találkozás kilátásától.

– El kell intéznem valami fontosat.

Pam nem volt otthon – Jesse szerint, valószínűleg ügyvédhez rohant és készen állt, hogy a végrendeletet megvitassa és kétségbe vonja –, és kieresztettem egy megkönnyebbült sóhajt, miközben leültem az ágyára. Feltérdelt a matracon és a parafatáblán lévő Polaroid képeket bámulta.

– Van nálad öngyújtó? – Szemével még mindig a képeket fixírozta.

Milyen kérdés volt ez? Én egy narkós voltam a pokolból. Mindig legalább két Zippo és egy doboz gyufa volt nálam. Minden piromániás nedves álma. Kihalásztam egyet a zsebemből és odadobtam neki.

– Végre leégetjük ezt a randa helyet?

Megfordult, és elmosolyodott. – Nem az egész házat. Csak a képeket.

Kimentünk a kertbe, ahol Árnyék elpusztult, és egy hevenyészett máglyába pakoltuk a köteg képet a marokkói napozóágyak mellett.

– A vicces az egészben, hogy sohasem készítettem képet Darren hátáról. Annyira jól elvegyült a hamis selypítésével és a másodosztályú öltönyével. – Felkattintotta az öngyújtómat, kezdte elégetni néhány tinédzser hátáról készült kép szélét, és ledobta a többi Polaroidra, amelyek gyorsan meggyulladtak.

– Igen, ezzel engem is becsapott. – Leültem a napozóágyak egyikére, megcsodáltam a fenekét, és elmélkedtem a mostohaapja felett.

– Hé, tudod, mire gondoltam?

Elfordította a fejét, hogy rám nézzen. – Mire?

– Megdugtam a mostohatestvéremet, és még csak nem is voltam tisztában vele. Ez ciki.

Jesse az ajkába harapott. – Itt akarom hagyni a Rovert. Mellesleg még nem az enyém. Kölcsön adnád a kocsidat, ha szükségem lenne rá?

Miért is ne? Már neki adtam minden más tulajdonomat, beleértve a szívemet, amit nem akarok visszakapni.

Elkeseredettet játszva forgattam a szemeimet. – Tudtam, hogy aranyásó leszel.

Ezt követően céltalanul kocsikáztunk a belvárosban, próbálva elterelni figyelmünket a jelenetről, ami lejátszódott ezelőtt El Doradóban.

Meg kellett volna várnunk, amíg Villegas felhív, hogy megkérjen minket, menjünk be a rendőrségre, és miközben örültem, hogy Jesse megbocsátott nekem – vagy talán csak sportot űzött abból, hogy gyűlöletből kefél velem, és még mindig dühös volt –, azt is tudtam, hogy sok az elvarratlan szál közöttünk.

– Körbe-körbe megyünk – mutattam rá, miután az ötödik kört tettük a sétány egyik pontjától a másikig. Az emberek kezdtek csodálkozni, hogy mi a fasz bajom van, hogy oda-vissza megyek, mintha az életem küldetése a forgalom lelassítása lenne.

– Nem zavar, hogy körözünk. – Ismét a haját majszolgatva nézett ki az ablakon. Ez utálatos szokás volt minden más lány esetében, de esküszöm, hogy ez a csaj a szart is rákenhetné a mellkasomra direktbe, és még mindig azt gondolnám, hogy ő a legaranyosabb. Megvakartam a borotvált államat. Már kezdtem megszokni a simára borotvált arcot. Ettől fiatalabbnak látszottam, de ez jó volt, mert már nem éreztem magam úgy, mint egy Jesse-t üldöző perverz.

– Engem igen. Menjünk valahova.

– Hová?

– Anyámhoz – mondtam nagyot nyelve. Lehet, hogy Jesse számára rendben volt, hogy hagyja az Artem féle szarságot a levegőben lógni, de nekem nem. A két nő, akit szerettem – az egyetlen ember, akit szerettem –, nem csak hogy nem ismeri egymást, de egyikük ribancként tekint a másikra. Az anyám nem antihőse volt ennek a történetnek. Ő volt a legjobb ember a világon. Jesse-nek tudnia kellett erről.

Körbeforgatta a fejét, összerándult, mintha megütöttem volna őt.

– Azt akarod, hogy találkozzam azzal a nővel, aki... – kezdte, mielőtt becsukta a száját és újra kinézett az ablakon. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Jesse-nek évekig (négy, hogy pontos legyek) meg kellett osztania az egyetlen jó dolgot az életében – az apját – anyával és velem. És hogy Artem sok időt töltött nálunk. Rengeteget.

Valószínűleg könnyebb volt elintézni ezt a szarságot, amikor szociális munkás volt, és a lelkét is ki kellett dolgoznia, és a sok elintézni való ügye miatt állandóan úton volt, de végső soron egész napokat és éjszakákat töltött velünk, néha a hétvégéket is. Ő azt mondta az anyámnak, hogy összeházasodott a munkájával, és valószínűleg Pam ugyanezt mondta neki. Rengetegszer átvitt anyát és engem a lakására. Csak ez nem az ő lakása volt. Ez az elhunyt anyja lakása volt – az a lakás, amelyet ő és testvérei soha nem tudtak értékesíteni. Anyám erre akkor jött rá, miután ő meghalt, és átment oda, hogy megnézze, valamelyik élő rokonának szüksége van-e segítségre. – Artem nem itt élt – mondta a testvére, Boris. – Legalábbis nem az elmúlt tíz évben – pufogta.

Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, soha nem enged be férfit az életébe.

És nem is tette.

Trent Rexroth csak egy szexpartner volt.

Az összes utána következő többnyire ugyanolyan szaralak volt.

Megölt a tudat, hogy anyám feladta a szerelmet, de talán ezért tartoztam magamnak annyival, hogy általában kevésbé viselkedem úgy, mint egy faszfej.

Hópihe testtartása megroggyant, az álla kissé megremegett.

– O... Oké – suttogta. – Úgy értem, persze.

– Nem kell. – Merően bámultam a forgalmas utat, remélve, hogy a hosszú, belső kiáltásom nem hallható a külvilág számára.

Adnod kell neki egy kibaszott esélyt, Jesse. Nekem.

Időnként a telefonomra pillantottam. Láttam valamit, amit már vártam. Elmosolyodtam.

– Miért mosolyogsz? – kérdezte becsúszva a látómezőmbe.

– Beck nyerte meg a versenyt. Első lett.

Az álla majdnem leesett. – Ez ma volt?

Bólintottam.

– És annak ellenére kihagytad, hogy te készítetted fel őt?

Nem gondoltam bele eddig. Csak azt tudtam, nem lehetek ott, amikor Jesse annyira szarsággal foglalkozott. Még akkor is, ha nem akarta a segítségemet.

– Nem nagy ügy. Nagyon sok szörfversenyen jártam már korábban.

– Ó, Bane...

– A nevem Roman!

– Találkozni akarok anyáddal, Roman.

– Mi késztetett arra, hogy meggondold magad?

– Te.

Felé fordítottam a fejem, hogy vessek rá egy pillantást. Eleresztett egy keserű mosolyt.

– Te miattad gondoltam meg magam. A sperma donorod nyilvánvalóan egy seggfej volt, és mégis te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Bizonyára anyukád valamit nagyon jól csinált, hogy ez megtörténjen. Szóval, igen, szeretnék találkozni vele.

Bólintottam, egy éles jobb kanyart téve anyám háza felé. Hétvége van. Otthon lesz. Boldog lesz, hogy láthat. Örülni fog, hogy láthatja Jesse-t – annak ellenére, hogy beavattam a dolgainkba. Nem úgy, ahogy szerettem volna, de majdnem berúgta az ajtómat, amikor csaknem meggyászoltam az elbukott kapcsolatomat, és azt mondta, hogy minden rendben lesz.

Talán.

Valószínűleg.

A fenébe is, remélhetőleg.

Leparkoltam anyám háza előtt és megkerültem a járgányt, hogy kinyissam Jesse ajtaját.

Folyamatosan ellenőrzése alatt tartotta a telefonját, türelmetlenül várva Madison Villegas hívására, és ki kellett szednem azt a törékeny ujjai közül, hogy eltüntessem a nadrágom hátsó zsebébe. – Ne aggódj! Nem tartóztatták le őket, csak hogy elengedjék őket, mert ott felejtették a füvüket a partin – mondtam. Jesse rám ráncolta az orrát, ami szintén imádnivaló volt, és emellett a farkam is felállt tőle. Csakhogy nem sok minden dolog volt Jesse-vel kapcsolatos, ami ne ösztönözte volna a véremet, hogy egyenesen a farkamba rohanjon.

Bementünk a házba. Lerúgtam a bakancsom a fal tövébe, Jesse lecsúsztatta a Keds cipőjét és elhelyezte szépen az ajtó mellett. Mivel nem volt egy pedáns típus, ezért ezt jó jelnek tekintettem. Próbált jó benyomást kelteni.

– Mamul? Anya? – kiáltottam a folyosóról. Hallottam egy tompa puffanást a hálószobájából, majd egy hangos, fájdalmas nyögést.

Pár másodperccel később kijött, kipirult volt és zavartnak tűnt, miközben összecsomózta a köpenyt a derekán. Elsimította a haját az arcából, amelyet gyanús pír borított. – Roman. Napsugaram.

Oldalra léptem és Jesse felé intettem. – Ő Jesse. Jesse ő Sonya, az anyám.

Kezet ráztak. Megkérdeztem tőle, hogy nem rosszkor jöttünk-e. Azt válaszolta, hogy mindig örül, ha jövök. Úgy éreztem, hogy van valaki a hálószobájában, de igazából nem akartam tudni, így felajánlottam, hogy elmegyek és veszek elhozható kávét, míg Jesse kényelembe helyezi magát. Anyám megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben Jesse úgy nézett ki, mintha le akarna döfni. Nem láthattam senkit kisomfordálni anyám szobájából, anélkül, hogy ne törném el mindkét lábát kifelé jövet.

– Kérem, a telefonomat. – Jesse szétnyitotta a tenyerét, és lyukat bámult a homlokomba.

Kivettem a telefonját a zsebemből, és ujjai köré zárva beletettem a kezébe. – Készíts egy csomó képet róla, így tudni fogom, kit kell később leszúrnom.

– Bane – sziszegte. Azért hívott így, mert seggfejként viselkedtem.

– Mi van? Megdugta az anyámat.

Volt egy sor, amelyik látszólag a Starbucksnál a pokol kapujától kezdődött, majd amikor végre eljött az idő, hogy rendeljek, rádöbbentem, hogy már elfogytak azok a bonyolult szarságok, amiket az anyám rendszerint rendelt, így át kellett hajtanom egy másik helyre, és mire észbe kaptam, húsz perc telt el attól a pillanattól kezdve, hogy távoztam, addig a pillanatig, hogy visszajöttem. Besétáltam anyám házába, aggódva, hogy szétszórt hajtincseket találok a padlón, miközben ők esztelenül verik egymást, úgyhogy kellemesen meglepett, hogy egymással szemben ülve találtam őket. Anyám keze Jesse térdén pihent, és könnyek peregtek le a Hópihe arcán. Csendben voltak és bátran viselkedtek.

Bementem a nappaliba, ledobtam a Starbucks papírtáskát a dupla mázzal bevont fánkokkal és odacsúsztattam egy csésze kávét mindegyikünknek. Az anyám azonnal ivott egy kortyot. Jesse felnézett és a könnyein keresztül elmosolyodott.

– Utálom a kávét – mondta.

Vállat vontam, és ittam egy kortyot a lattémból. – Én is.

Anyám felváltva ránk nézett, és elmosolyodott.

– Hé, Roman, mi a gyűlölet ellentéte?

– Jesse.

A hívás egy órával később érkezett. Az ajtó mellett álltunk a folyosón, amikor azt mondtam Jesse-nek, hogy bármit megtehet, amit csak akar. Vigye a kocsit, ha mindezt egyedül akarja tenni, vagy vele megyek, amennyiben ezt jobban szeretné.

– Csak hogy világos legyen: szeretnék ott lenni veled, de a döntés a tiéd.

Anyu mellettünk állt, és mosolygott, mintha mi fogadalmat cserélnénk, nem pedig egy kibaszott háborúba kezdenénk. Ez egy olyan csata volt, amelyben nincs szükségünk lőszerre. Hópihe a lehető leghatékonyabb fegyverrel volt felfegyverkezve: az igazsággal.

Jesse az anyámra nézett, váratlanul megfogta a kezét és megszorította. – Köszönöm, hogy szeretted az apámat, amikor anyukám nem volt képes rá.

– Köszönöm, hogy olyan lánnyá váltál, akire végtelenül büszke lenne – viszonozta anyám a kézszorítását.

Nagyszerű. Most anyám is sírt, és Jesse is sírt, és nekem igazán szükségem volt egy jointra, egy italra és egy ingyenes szopásra, annak érdekében, hogy ne érezzem magam úgy, mintha a Rólunk szól[1] epizódjában lennénk. Megölelték egymást. A szívem úgy érezte, mintha két darabja végre egybe forrt volna.

Az apám nemi erőszakot követett el.

A barátnőmet megerőszakolták.

És mégis, valahogy sikerült elérnem, hogy ez a két nőt az életemben erősebbé és büszkévé tegyem.

Az ajtófélfának támaszkodtam, a kulcsok az ujjaim között fityegtek.

– Szóval? Mi legyen? Minden perccel, amit itt töltesz, egy percet vesztegetünk el arra, hogy Emeryt ne dugják börtönbe.

Ez elválasztotta az anyámtól.

Anya letörölte Jesse könnyeit és elmosolyodott. – Erősebb vagy, mint azt a körülményeid sugallják – mondta neki angolul.

– Szpasziba[2] – felelte oroszul Hópihe. Aztán felém fordult, és kinyújtotta a kezét. – Ott tudsz lenni velem? Csak arra az esetre, ha szükségem lenne valakire, aki tartja a kardomat?

Megbiccentettem a fejemet. – Miért is ne, hercegnőm, már azt hittem, soha nem kérdezed meg.

---

[1] Amerikai TV-sorozat

[2] Köszönöm (orosz)

---

(1)   [1] Mazel Tov: 'mazal' szó jelentése a misnai héberben: sors, végzet, csillagkép. 'tov' jelentése: jó. E két szóból jön a jiddis 'mázl tov' kifejezés, ami annyit tesz: gratulálok, jó szerencsét, sok szerencsét.

A közismert mazel tov ’jó szerencsét’ kívánság, bár héber elemekből áll, a jiddisben alakult ki, és onnan került be a modern héberbe, az ivritbe mazal tov alakban.