25 - 26. fejezet

Huszonötödik fejezet

A levél

Fordította: Aemitt

Legkedvesebb Jesse!

Ez az egyik legnehezebb és egyben a legkönnyebb dolog, amit egész életemben tettem. Legnehezebb, mert tudom, a levél megírása után mit fogok tenni, és előre rettegek attól a pillanattól, bár szeretném, hogy vége legyen, hogy végezzek vele. Legkönnyebb, mert ezeket az érzéseket túl régóta tartottam magamban és nincs semmi felszabadítóbb az igazságnál.

 

Bárcsak azt tudnám mondani, hogy sajnálom, amit tettem. De ha őszinték vagyunk – és az őszinteség az egyetlen dolog, amivel tartozom neked, tényleg – mindent, amim van anyádnak és neked adom, és halálom után rád hagyom Jesse – az egyetlen dolog, amit sajnálok, az az emlékezésed, hogy visszaemlékszel. Azt hittem túl részeg voltál. Teljesen kiütötted magad.

Akartalak.                       

Ezért megszereztelek.

Mert mindig is csak te kellettél.

Emlékszem az első alkalomra, amikor megláttalak, téged, és nem Pamet. Az anyád a könyvelőm épületében egy étkezőben pénztárosként dolgozott. Tévedésből mentem be ebbe a részlegbe. Ahelyett, hogy észrevettem volna a velem egykorú szőke bombázót, én a mellette ülő hatalmas kék szemű koromfekete hajú, lófarkas lányt vettem észre. Könyvet olvastál, a hajad, mint a madártoll, a szemed akár a kristály. Tiltott és édes, buja voltál. A szemed formájától a telt, kicsi ajkadig, a szépséged a hatalmába tartott, és ezt te nem is tudtad még.

A legrosszabb része az volt, hogy veled könnyű dolgom volt.

Az én helyzetemben lévő férfi majdnem bármibe bele tudna csábítani egy olyan helyzetben lévő nőt, mint az anyád. Különösen a házasságba.

 Tudtam, hogy nem kell sok. Egy, talán két éjszaka. Megpróbáltam türelmes és jó lenni. Beléd szerettem Jesse. Nehéz volt megállni. A könyvek, az élet és a szerelem iránti szenvedélyed. És annyira könnyű volt közeledben lenni. Az anyád kiheverte, hogy elvesztette Artot.

Hallgattam.

Kedves voltam.

Más voltam.

Gonosz voltam.

Senki sem tudta.

Senki sem gyanította.

Lassú víz, partot mos.

Csak azt sajnálom, hogy te belefulladtál az én bűneimbe.

Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem voltam rosszindulatú. Reménykedtem, hogy talán te is ugyanígy éreztél. Talán nem voltam annyira őrült. Talán életemben először valaki nem a pösze vesztest látta bennem, ami voltam (vagy amit akartam, hogy az emberek gondoljanak, hogy vagyok. Ó Jesse, annyira egyszerű az embereket manipulálni, hogy azt gondolják, hogy vesztes vagy). Talán ez a személy te voltál.

Annyit mondhatok – sajnálom, amit Emery és a fiúk tettek veled. Amikor téged bántottak, bántottak engem is. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire mennek. Nem gondoltam, hogy Wallace figyelemre méltat. Határozottan nem láttam előre az erőszakot, és ezért őszintén bocsánatot kérek, de azt még mindig állítom, hogy bárki, aki kiegyensúlyozott és megfontolt személy, nem cselekedett volna így, ahogy ő tette.

 Megértem, hogy ez mekkora képmutatásnak hangzik. Soha nem gondoltam, hogy egy megfontolt ember lennék. Azt mondom, Emery sem volt az, és te eléggé peches voltál, hogy áldozat lettél kétszer is.

Szeretlek Jesse. Bizonyos értelemben gyűlöllek is. Elérted, hogy elviseljem az anyádat, és gondolom, azt mi mindannyian tudjuk, hogy milyen fárasztó tud lenni.

Egy cseppet sem lepett meg, mikor az iskolában Hófehérkének kezdtek hívni. Azon tűnődtem, nem is egyszer, vajon a barátaid tudják-e a teljes igazságot. Amit te magad is tudtál, hogy egy gonosz anyád van, aki féltékeny a szépségedre. Hogy elrejtett a világ elől. Csak a törpék helyett a könyvekkel. Hogy haraptál egy falatot a mérgezett almából.

Ez az alma Bane Protsenko volt.

Az ő dolga volt, hogy felébresszen téged.

Nem pedig, hogy elvegyen.

Volt egy megállapodásunk. Tudtam, hogy ő majd kihúz a nyomorúságodból és a szenvedésedből a gyönyörű arcával és a rossz hírnevével. Nem tudtam, hogy olyan messzire megy el. Nem tudtam, hogy összetör, akárcsak mi. 

Jesse, most valami nagyon fontosra akarlak megkérni.

Ne bocsáss meg nekem!

Ne bocsáss meg nekik!

Törd meg az ördögi kört, mert túl sok rossz ember van, akit meg kell állítani, és az egyetlen út, hogy megállítsd őket, ha erős nő leszel. Szóval, legyél az.

Az igazság az, hogy Art helyesen döntött, mikor elhagyta az anyádat.

Az igazság az, hogy Bane-nek igaza volt, mikor szembeszállt velem és beléd szeretett.

 Az igazság az, hogy ez az utolsó dolog, amit valaha mondok, vagy írok valakinek, és úgy fognak emlegetni, mint egy gazembert.

De ez nem fog számítani néhány perc múlva. Semmi nem fog.

Egy golyó a fejbe, ez az én választásom az öngyilkosságra. Elég mocskos és költséges, csak úgy, mint én.

Jesse, menj el a rendőrségre! Mondd el nekik Emeryt, Nolant és Henryt. Ne engedd, hogy megússzák! Isten a tanúm, én nyolc éve megúsztam, és nem érdemeltem meg egyetlen napot sem.

  Szeretettel, tisztelettel és megbánással,

Darren Floyd Morgansen

Huszonhatodik fejezet

Jesse

Fordította: Red Ruby

A villámlás pattogó hangja töltötte meg a fülem, és hozott fel Gail háztetejére az éjszaka közepén.

Késő szeptember volt, és az esőnek nem kellet volna a forró háztetőkön és poros ablakokon végigfolynia a Dél-kaliforniai sivatagi városban. Talán mindez valami nagyobb része volt. Talán ez egy jel volt. Talán az apám volt. Vagy Darren. Vagy Bane. Vagy csak a sporttáskámban fekvő, zacskónyi bizonyíték, egy ketyegő időzített bomba.

Talán. Talán. Talán.

Hagytam a cseppeket az arcomnak csapódni, ahogy az égre pislogtam. Darren levele kiesett a táskámból nem sokkal az után, hogy visszajöttem Gail házába. Megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy ott legyen, amikor elolvasom. Megköszöntem neki, de azt mondtam, hogy a szavakat nekem szánták. Egyedül kellett szembenéznem velük.

A levél sokkoló volt, de az azt kísérő, egyszerű, átlátszó műanyag zacskó volt az, amitől minden csontom reszketett a testemben. Ez volt a bizonyíték az Incidens éjszakájáról. A szakadt melltartóm és bugyim. Az ondó és vér borította póló. A régi telefonom, amit összetiportak, rajta az ujjlenyomataikkal. Mind ott volt. Egy post-it jegyzet volt rátűzve a zacskóra.

Tartsd a széfemben! Sok szerencsét!

A mellkasom dübörgött, miközben eső csordogált az ajkaim közé. Hagytam az utolsó nyolc évet elsüllyedni. Azt mondogattam magamnak, hogy ebből semmi sem volt az én hibám. És évek óta először, igazán elhittem ezt. Sírni akartam, de a könnyek nem jöttek. Felváltotta őket a harag, düh és a mélységes igazságtalanság érzése. Darren beteg volt. Pam beteg volt. Emery, Nolan és Henry mindannyian betegek voltak. Bane nem volt beteg, de ő fasz volt, és hibájának ára egyenlően volt elosztva köztünk.

És Mayra? Mayra egy manipulatív ribanc volt.

Furcsán kényelmesnek érződött, hogy az egyetlen emlék, amit kizártam az emlékeimből az volt, amit Darren tett velem. Persze, ő kényszerített, hogy igyak, amíg kidőltem, de az nem garantálhatta a memóriavesztést. Ide illett Mayra, besétálva a képbe csupán hetekkel az után, hogy Darren megerőszakolt engem. Manipulálta a valóságomat, fáradhatatlanul dolgozva azon, hogy felejtessen velem.

De most, hogy emlékeztem, foggal és körömmel fogok harcolni azért, hogy újraépítsem az életem.

Ezen a héten besétáltam a Book-ishbe, egy helyi könyvesboltba, és kértem egy állásinterjút.

– Nincs felvétel – mondta a pult mögötti ostoba tinédzser lány határozottan, szemei a Marie Claire magazinra tapadtak, amit szórakozottan lapozgatott. Mondtam neki, hogy nem megyek el, amíg nem beszéltem a tulajdonossal. Egy idősebb nő jött elő a hátsó szobából néhány perc múlva.

– Munkát kell adnia nekem, és itt van a miértje.

Elmondtam neki a történetemet. Nyíltan, őszintén.

Megmutattam neki a tetoválásomat, így tudta, hogy nem csak egy nagyképű és hencegő személy vagyok. A könyvek voltak a barátaim, a szövetségeseim, a hangom. Azok voltak a választott fegyvereim a háborúban, amit túléltem.

Megkaptam a munkát.

Jó érzés volt újra alkalmazásban lenni. És még jobb érzés volt, hogy kizárólag rajtam múlt, hogy megszereztem az állást. Darren elég pénzt hagyott rám, hogy fenntartsam magam és a következő húsz generációt, de nem szándékoztam egy centhez sem hozzáérni belőle. Álmodoztam róla, hogy egy nők számára készült menhelynek adományozom és más jó célokra, de a gyakorlatban még túlzottan felfordult tőle a gyomrom, hogy ezen gondolkodjak.

Miután felvettek, elmentem Mrs. Belforthoz elbúcsúzni. Még aznap délután repülőre ült Kacey-vel. Ryan a városban marad, hogy megbirkózzon a papírmunkával. Ölelkeztünk és sírtunk, és elgondolkodtam, mi tartott nekem olyan sokáig, hogy kezdeményezzek és segítsek rajta. Segítsek magamon. De ez mindig ott volt, tisztán és egyszerűen.

Nem éltem Bane megjelenése előtt.

Most jelen voltam. Éreztem. A szívem egy állat volt, ketrecbe zárt, elnyomott és dühös. Éhes volt. Nyughatatlan. Bosszúra szomjazott. És én meg fogom etetni, mert az új Jesse halott. Az ő csendes, alárendelt teteme a strand hűvös homokján maradt aznap este, amikor a visszaemlékeztem.

Akkor jöttem rá, hogy nem csak a régi Jesse voltam. Egy még újabb verzió voltam, egy erősebb verzió, egy olyan verzió, ami nem arra volt, hogy szórakozzanak vele. Ő tesz róla, hogy mindenki megfizessen. Mindenki.

Miután meglátogattam Mrs. B-t, az utolsó dolog, amit tettem, mialatt El Doradóban voltam, hogy kopogtam Wren ajtaján. A szülei egy James Bond-szerű épületkomplexumban laktak egy dombtetőn. Kopogtam az ajtaján és felvettem a legjobb ártatlan mosolyomat. Ahogy a látóterébe kerültem, azonnal reagált, mert undorodva felhúzta az orrát. Egy sportmelltartót és jóganadrágot viselt. Egy Cardi B dal üvöltött mögötte a házimozi és hifi rendszerből.

– Mit akarsz? – kezét a csípőjére rakva lefelé nézett.

Utolsó alkalommal, amikor láttam Wrent, Bane majdnem megölte a barátait. A nem túl lelkes üdvözlés nem volt meglepő.

– Bocsánatot kérni – mondtam és rebegtettem a szempilláimat eltúlozva és hízelegve. – Az éjszaka miatt a pályánál. Felteszem hallottál az apámról… – Az apámként utaltam Darrenre, noha az egyetlen cím, amit igazán kiérdemelt az életemben az az alattomos erőszaktevő volt. De volt egy tervem.

Wren pillantása végigjárt rajtam, szemöldökei végül ellazultak, egy megértő pillantás söpört át arckifejezésén.

– Igen. Hallottam és sajnálom – vállai elernyedtek.

– Rendben van. Elég őrület volt az utóbbi időben. Azt hiszem, amit mondani akartam az az, hogy sajnálom, ami veled, Henryvel és Nolannel történt. Túlreagáltam. – Minden szó olyan volt, mint egy kés a számban.

Wren megrázta hosszú, szőke lófarkát és megforgatta a szemét. – Megtörténik.

– És ezt is oda akartam adni. Tudom, hogy pillanatokon belül itt a huszadik születésnapod. – Átadtam neki egy becsomagolt ajándékot. Nem volt semmi különleges. Ugyanaz az erős, virágillatú, émelyítő parfüm, amire emlékeztem, hogy szereti, akkorról, amikor együtt jártunk iskolába. A következő rész trükkös volt, de tudtam, hogy meg tudom csinálni.

– Á, köszönöm. – Elvette az ajándékot, de még mindig nem hívott be. – Igen, úgy értem, ez elég nagy ügy.

– Gondold át. Belépsz a húszas éveidbe. Ez óriási. – A csípőmet az ajtófélfának döntöttem, könnyed csacsogásba elegyedve vele. Sokat csináltuk ezt, Wren és én, régen, amikor Emeryvel randiztam. Sosem éreztem igazán a kapcsolatot vele, de erősen próbálkoztam a barátomért. Emery csak a népszerű kölykökkel lógott, és Wren volt a tökéletes méhkirálynő, akit mindenki szeretett titokban utálni.

– Ó! Csinálnom kéne valamit, ugye?

Elkerekítettem a szemeimet. – Úgy érted, még egy partit sem terveztél? Wren, ez a nyár közepe! Mindenki szabadságon van. Csinálnod kell valamit.

A száját rágcsálta. – Egy közösségi főiskolára megyek San Diegóba. Ott mindenki…pfúú. Minden barátunk igazi főiskolán van.

A te barátaid, nem az enyémek.

– Hívd át őket akkor. – Félig felvontam a vállam. A szívem olyan gyorsan vert, hogy féltem, szétreped. Vissza akartam csábítani őket a városba, de tudtam, hogy nem hülyék. Önelégültek voltak, és számoltam vele, hogy gyámoltalannak és sebezhetőnek látnak. Nemrég elárvultnak lenni az én malmomra hajtotta a vizet.

Wren megütögette az állát, piros színű műkörmei csillogtak a napon. – Azt mondták, New Yorkban fognak lazulni ezen a nyáron.

– Ah, New York – forgatom a szemem, úgy viselkedve, mint ők. Mint Ő. – Az otthon a legjobb hely, ahol lehetsz a nyári vakáció idején. Különösen, amikor az magába foglalja Tobago Beachet, a családodat és barátaidat.

– Úgy érted te nem bánnád, ha a városba jönnének? – Wren egy újabb gyanakvó pillantást vet rám. Felteszem Nolan, Henry és Emery nem akarták abban a pillanatban felkavarni az állóvizet, amikor rájöttek, hogy Bane a képben van. Még középiskolában is mi mind tudtuk, hogy ő kicsoda, és senki sem volt olyan hülye, hogy szórakozzon vele.

– Haver, ótejóég! – A kedvenc frázisát használtam, megfékezve a garatreflexemet. – Mindenkinek csak el kell engednie azt az egész dolgot. Úgy értem, ez évekkel ezelőtt történt, igaz? Nem szükséges firtatni.

Elgondolkodtam, vajon Wren eljátszott-e a gondolattal, hogy végül behívjon engem. Reméltem, az ő érdekében, hogy nem, mert ez a buta-mint-a-tök kategóriába tenné őt. De a mosolyból, ami elterült az arcán, tudtam, hogy totálisan megevett minden egyes hazugságot, amivel etettem és visszajön újabbakért. Álnoknak éreztem magam – a hazugság nem csak azokról az emberekről szól, akiknek hazudsz, hanem főként a saját tisztességedről –, de nem tudtam tovább megemészteni az elképzelést, hogy a srácok tervezhetnek másik „orgiát” valaki mással. Plusz, a műanyag zacskónyi bizonyíték lyukat égetett a sporttáskámba.

Nem maradhatott felhasználatlan.

– Óóótejóóóóég, Jesse, igazad van! Fel fogom őket hívni rögtön a privát Zumba órám után. Hé, totál el kéne jönnöd!

Tettettem, hogy megütöm a vállát. – Juuuj! Te vagy a legcukibb, de nekem tényleg elő kell készítenem a dolgokat a temetésre, meg minden. Köszi, egyébként.

Bár Wren intelligenciája a béka segge alatt volt, de Emery és Nolan elég okosak voltak. Nem akartam, hogy bármelyikük is gyanítsák, valami trükkel állok elő, azzal, hogy kijelentem, ott leszek. Wren úgy fintorgott, mint egy imádnivaló kölyökkutya, ami az ő verziója a részvétnyilvánításra.

– Imádkozom érted és anyukádért, Jesse – megdörgölte a karom, és kínosan megöleltük félig egymást.

– Köszi.

Visszavezetve Gailhez, pár dolgot tudtam.

1.)  Wren össze fog dobni egy partit.

2.)  Meghívott, mert egy idióta volt.

3.)  Ott leszek, de nem úgy, ahogy ők tervezik.

Meglepetés.

Szerettem a ruháim érzését, nehezek és ázottak a váratlan esőtől, ahogy megtettem az utam lefelé Gail háztetőjéről. A trópusi nyári esemény megtisztította a fejem, és olyan élőnek éreztem magam, hogy sikítani akartam.

Gailnek volt tűzlépcsője, ami az épület tetejéről egyenesen a bejárathoz vezetett. Ezt használtam, hogy lejussak és visszaengedjem magam a lakásába, amikor észrevettem Bane-t a Harley-jának dőlve, lehajtott fejjel. Állt az esőben bőrig ázva, a teljes meglepetés kifejezése azon, hogy mit csinált – hogy milyen messzire ment el egy nőért – suhant át az arcán.

Hátat fordítottam neki és megnyomtam a kaputelefont Gail lakásához. Válasz nélkül beengedett, mert tudta, hogy őrült személyem kint volt az esőben átgondolva a dolgokat. Bane mögém kocogott, szidva engem az orra alatt.

– Örökké figyelmen kívül fogsz hagyni?

– Ez az általános terv – benyomva kinyitottam az épület ajtaját, és ő velem tartott, esőcseppek nyoma követte. Teljes mértékben figyelmen kívül akartam hagyni a létezését és felmenni, de valójában nem tudtam elszakítani pillantásomat gyönyörű arcáról. Esőcseppek ékesítették nedves aranyhaját, lecsepegtek a csizmájára.

– Őrült időjárás – kuncogott, de ez olyan szomorúnak hangzott, a szavak összetörtek, mint egy tojás. – Amikor kölyök voltam, azt hittem, hogy Isten lehúzza a wc-t minden alkalommal, amikor esik. Ezzel virtuálisan lehetetlenné téve Dél-Kalifornia elhagyását. Alig esik itt.

– Köszi az anekdotát, Roman, de mi túl vagyunk a csacsogáson, szóval megtarthatod a vicces tényeidet a következő kliensednek – mondtam kegyetlenül, a lépcső felé fordulva és kettesével szedve őket. Felvette a tempómat és váll-váll mellett mentünk, hőt árasztva a nedves ruháinkon keresztül

– Darren halott – mondta, főként, hogy megmutassa nekem, hogy tudja.

– És ez a te dolgod, mert…?

– Elvette a szüzességed.

Megálltam lépés közben, hogy szembeforduljak vele.

– Ő elvette a szüzességed, és te az én dolgom vagy. – Tekintete lángra gyúlt és égett, és tudtam, hogy semmit sem tehetek, hogy eloltsam.

– Honnan tudod?

– Gail azt hitte, már elmondtad nekem.

Nyeltem egyet. Nem igazán hibáztathattam Gailt. Bane üldözött, és Gail tudta, hogy bántani akartam őt. És azt, hogy semmi sem bántaná jobban, mint ez az információmorzsa.

– Miért nem hagysz békén? – löktem meg a mellkasát.

– Mert sajnos, én mélyen szerelmes vagyok a seggedbe.

– Fogadok, hogy a ténybe is szerelmes vagy, hogy most nem kell fizetned Darrennek.

– Igen. Könnyebbé teszi az életet, de mindig szartam a pénzre, és azt hiszem, mi mindketten tudjuk ezt.

Piszkáltam és húzgáltam az alsó ajkam. Attól, ahogy bámulta – mintha a fogai közé akarná kapni, lenyalni róla az esőt és addig harapni, amíg vérzik –, forróság kezdett el szétterjedni az alhasamban.

– Úgy érted, nem foglalkoztál olyan nagyon a pénzzel, csak aláírtál egy szerződést, ami engem a kis játékprojekteddé tesz hat hónapra?

– Az azelőtt volt.

– Igen, nos, üdvözöllek „azután”. Szívás itt lenni, ugye?

Nem szólalt meg addig újra, amíg fel nem értünk a második emeletre és megálltunk Gail ajtaja előtt. Összetörtnek nézett ki, és én utáltam így látni őt. Egyáltalán nem volt értelme. Olyan sok ember tett tönkre engem – őt is beleértve – és mégis, látni őt szenvedni, látni, hogy smaragdzöld szemei fáradttá, boldogtalanná és nyomorúságossá válnak, ettől a saját mellkasomba akartam döfni egy villát. Mi a franc baj volt velem? Miért nem tudom őt elengedni, ahogy tettem Pammel és Darrennel?

– Emery, Nolan és Henry beugranak a szünidőre – mondta.

Az öklöm Gail ajtaja fölött lebegett, és tétováztam. A folyosóra akartam tolni Bane-t és az arcába csapni az ajtót, de szavai megállítottak. Lassan elfordultam, szám undorodva legörbült.

– Honnan tudod?

– Mindenhol van szemem és fülem. Különösen, amikor téged érint.

– Ez a McMaffia cucc nem nyűgöz le, Roman. Sajnálom, hogy csalódást okozok.

Plusz, én voltam az, aki a városba csábította őket – gondoltam rá, hogy hozzáteszem, de nem tettem. Csak egy személyben bíztam ebben a műveletben, és az a személy én voltam.

– Nem próbállak kontrollálni téged – én próbállak kurvára megmenteni – morogta, az ajtónak tolva engem egy finom lökéssel. Körbezárt a karjaival, homlokát az enyémhez nyomta. Mindketten nedvesek voltunk és borzongtunk, lélegzetünk nehéz és feszült. Hajunk összetapadt, és én szerettem, hogy mi voltunk a yin és a yang. Ő szőke, egész és tinta alá van rejtve. Én fekete hajú, törött és tiszta. Ujjai közé zárta az állam és felemelte a fejem. Pillantása egyszerre volt kemény és lágy, méz szegélyezte és kovakő-zöld. Alattomos, mint egy kígyóé. De ahogy rám nézett, mintha számítanék, lefegyverzett engem. Ajkait az enyémekre nyomta és mi így maradtunk, félig egy csókban, félig egy lélegzetvételben néhány másodpercig, mielőtt elhúzódtam és eltakartam a számat.

– Ne nyúlj Emeryhez, Henryhez és Nolanhez – mondtam.

– Majd kurvára nem fogok. Végezni fogok a rohadékokkal – vicsorogta. A telefonom csipogott a kapucnis felsőm zsebében. Előhúztam. Pam volt. Ez volt a tizedik szöveges üzenete ma. Darren ügyvédjével kellett volna találkoznunk a végrendelet miatt. El akartam húzni, amilyen sokáig csak lehetséges, mielőtt végleg informálom őt arról, hogy visszatér a nagyon szegénységbe. Isten áldja a házassági szerződést.

Úgy gondoltam, hogy költői igazságszolgáltatás, hogy nem jut hozzá, hogy megtartsa azt a dolgot, amit a boldogságom és mentális egészségem helyett választott. A pénzt.

Üzenetrögzítőre küldtem a hívást, és felnéztem rá.

– Van egy tervem – mondtam.

– Avass be.

Megráztam a fejem. – Az enyém.

Összeráncolta a szemöldökét. – Ki a fasz vagy te, Jesse Carter?

– Az a lány vagyok, akinek lennem kell, hogy megmentsem magam.

Átkulcsolta karjaimat a kezével és az ajtóhoz szegezett. Olyan nagyon meg akartam bocsátani neki, egyenesen az ágyba esni vele, a karjaiban lenni. Biztonságban. Épen. Védetten. Tudtam, a kétség árnyéka nélkül, hogy Bane képes megadni nekem mindazokat a dolgokat, amikre az új Jesse-nek szüksége van. Nem kellene keményen megdolgoznom az igazságomért. A lábtörlőmre hozná a prédámat, mint egy hűséges, képzett vadász.

De én mocskosan akartam. Véresen. Neccesen és tökéletlenül akartam. Az igazságszolgáltatás elé akartam rángatni őket a saját módszeremmel, még akkor is, ha abból hiányzott az ő ereje és ravaszsága.

Lábujjhegyre emelkedtem, kidugtam a nyelvem és megnyaltam szív formájú ajkainak körvonalát. Nem vett levegőt, pillantása megkeményedett, ahogy nézett, annyira lekötötte a pillanat, hogy be sem tudta csukni őket, hogy élvezze, amit csináltam.

– Nem – elhúzódott.

– Nem? – felvontam a szemöldököm.

Megrázta a fejét. – Ha meg akarsz csókolni, csináld kurvára rendesen.

Ajkai lecsaptak az enyémre, és mielőtt rájöttem volna, hogy mit akar, lenyúlt, megragadta a combom hátulját és felemelt, hogy lábaimat a dereka köré csavarjam. Eszelősek, és kétségbeesettek voltunk. Nyelvét a számba dugta és úgy éreztem, mintha egy csóknál sokkal több mindennel töltene meg. Reménnyel és vággyal és a képességgel, hogy egy kicsit fényesebbnek lássam a világot. Oldalzsebes nadrágjának kidudorodó elejét a csiklómhoz dörgölte, és én kiengedtem egy tompa nyögést. Gail ajtajának dőlve birkóztunk, ahogy kezeimet a pólójába dugtam és követtem pompás hasizmait, mialatt ő, megint, dugott a ruháinkon keresztül. Hallottam Gailt az ajtó túloldaláról, hogy kinyitja és kitárja, mielőtt minden elcsendesedett, és ő ásított egyet.

– Ó!

– Mizujs? – Kihangosítva beszélt valakivel. Beck?

– Semmi. Jesse és Bane dugnak az ajtómnak dőlve.

– Az a szarházi még mindig nem fogadja a hívásaimat. – Ja. Beck. – 

Tudnál hagyni neki egy üzenetet a nevemben?

– Határozottan nem, Woody. – Ő Woodynak hívja? Hogy nem vettem korábban észre? Ó. Igaz. Túl elfoglalt voltam, hogy rávegyem Bane-t, hogy megérintsen.

– Gondolod, hogy újra együtt vannak?

– Ki tudja? – Gail kuncogott, papucsos lábával visszavonult a nappaliba. Roman a számba nyögött, erősen megszorította egy kézzel a seggem, mialatt a másikkal utat talált a farmernadrágom dereka alá. Az ujjaim és lábujjaim begörbültek a gyönyörtől, vágy gyűlt a hasamban. Megtalálta a csiklómat és játszott vele. Megcsípte, megpöckölte a hüvelykujjával, és dörgölte két ujja között, mintha tüzet akarna vele csiholni.

– Hiányoztál. – Újabb perzselő csókkal pecsételte meg a szám. Teljes zabolátlanság és furcsa felelősségvállalás egymást átfedő érzései cikáztak keresztül rajtam.

És szerelem. Az a fajta szerelem, amitől hallhatatlannak éreztem magam.

– Ez nem jelent semmit – morogtam a csókunkba, ágyékomat a nagy tenyeréhez dörzsölve. – Még mindig utállak.

– Tudom – mondta, szája friss eső és fahéj ízével töltötte meg az enyémet. Egy ritmusban dörzsölődtünk egymáshoz, ami hozzánk tartozott, senki máshoz, azzal a fajta kémiával, amit nem tudsz meghamisítani, vagy megjátszani, mint egy furfangos puzzle két darabja, amelyeknek csak egyetlen helyük van, pontosan egymás mellett.

– De én miattad vagyok itt, Hópihe. Az oldalvonalon ülve fogok szurkolni neked, mert te vagy a legerősebb lány, akit ismerek, de ott leszek, ha szükséged van rám. Az, hogy szükséged van valakire, nem tesz téged kevésbé erőssé, Jesse. Csak emberré tesz.

Egy utolsó csókot nyomtam az orrára, mielőtt lecsúsztam az ajtón és felálltam, merevedése közöttünk, majdnem kiszúrva a nadrágját, a levegő telítve azzal, amit épp tettünk. Vettem egy mély levegőt és felszegtem az állam.

– Itt fogsz hagyni így? – ragadta meg a farkát.

– Hogy máshogy hagynám az ellenségem? – kérdeztem.

– Elhasználva – mondta pléhpofával. Megráztam a fejem és kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy mögöttem egyet hátralép.

– Alig várom, hogy megdugjam a régi Jesse-t. – Megszívta a fogait. – Ő harcosnak tűnik.

– Maradj ki a szarságaimból, Protsenko.

De ő már ment lefelé a lépcsőn, úgy nevetve, mint egy mániákus.