Bane: 5 - 6. fejezet

Ötödik fejezet

Fordította: Freya

Annak ellenére, hogy a régi Jesse meghalt Az Incidens estéjén, a maradéka még mindig a szervezetemben volt. Elsősorban érzéki, testi szükséglete, hogy érezzen. Azt hiszem, ez volt az egyik oka, hogy nem lettem öngyilkos. Sosem voltam érzéketlen vagy ehhez hasonló. Mérges voltam, szomorú és kétségbeesett, de éreztem. Leginkább szeretetre éhező voltam.

Mindig rá voltam szorulva, szükségem volt a szeretetre, de hát nem ez volt az egésznek a lényege, hogy Emery hülye bandájával lógtam, annak ellenére, hogy tudtam nem törődtek velem!? Csak megbizonyosodtam róla, és megtartottam magamnak.

Az én szükségleteim az enyémek voltak. Senki sem tudhatott róluk. Legkevésbé ő.

– Arra készült, hogy megdöngetik, mint a járdát? Mint. A. Járdát?

Bane könnyeden kocogott mögöttem, és valamilyen oknál fogva a kuncogás a hangjában a mellkasomban vibrált. A füleim égtek. Mire gondoltam, hogy trágárságot olvasok nyilvánosan? Arra gondoltam, hogy senki sem veszi észre, mivel a könyv, amit olvasok tökéletesen tiszteletreméltón be volt bugyolálva egy klasszikusba. Nem számítottam rá, hogy Bane visszajön öt perccel az után, hogy bement az üzletbe. Nem tízet mondott? Mennyire volt jó a zsarolásban?

Nagyon, őrülten csodálatos. Itt vagy, nem?

– Fogd be! – a tenyerembe rejtettem az arcomat. – Istenem ez annyira megalázó. Csak engedd, hogy hazamenjek, kérlek!

Előrefutott, felém fordult és hátrafelé sétált kitárt karokkal a beképzelt mosolyával, le akartam törölni a brutálisan jó képéről.

– Mi lesz a turmixszal, amit ígértem neked?

– Az az előtt volt, hogy kigúnyoltad az irodalmi beállítottságom.

– Ne beszélj így.

– Hogyan?

– Mint egy nyolcvan éves. Mit szeretnél a turmixodba?

A reflexszerű válaszom az lett volna, hogy azt mondom, szeretem a magányt a turmixomban, megfordulok és elsétálok. Éretlen, tudom, de annyira be voltam rozsdásodva, ha szocializálódni kellett. Főleg a fiúkkal. Főleg az olyan fiúkkal, akik olyanok, mint Bane, tetovált vadember gyors észjárással és külföldi szépséggel.

– Epret.

– Még valamit?

– Sárgadinnyét.

– És?

– Banán?

– Hmm. Banán. – De ez nem volt kétértelmű vagy undorító, ahogy Nolan vagy Henry mondaná.

– Annyira ravasz. Humor a legjavából – forgattam a szemeim, hozzávágva a pénztárcám. Ez az egy dolog volt kéznél. Elkapta a tárcát, lehúzta a mellkasáról és közömbösen kinyitotta, miközben hátrafelé sétált.

– Nem hordasz magaddal túl sok pénzt.

– Miért kéne?

– Sosem tudhatod, kit kell megvesztegetned, hogy ne árulja el az irodalmi beállítottságod.

Szélesebb lett a vigyora, arca örömtől csillogott.

– Azt hiszem, elfelejted, hogy a hírnevem már nem lehet rosszabb, hacsak nem kezdek kiskutyákat gyilkolni. Az Érinthetetlen, akit mindenki megérintett már – motyogtam, a vállaimat leejtve.

Ez volt a meztelen igazság és végigfutott a hátamon a hideg, amikor azokra a pillantásokra gondoltam, amiket kapni fogok, ha bemegyek vele a kávézóba. Megálltunk a Café Diem előtt. Visszadobta a pénztárcám, és a levegőben kaptam el.

– Hm. Szánalom parti. Kösz a meghívást Jesse, de foglalt vagyok este.

– Seggfej vagy – sóhajtottam.

– Mondj valamit, amit nem tudok.

– Sean Connery parókát viselt az összes James Bond filmben, amiben szerepelt – mondtam.

– Hogy mi? – nevetett Bane.

– Te mondtad, hogy mondjak valamit, amit nem tudsz. Fogadok, hogy ezt nem tudtad.

Megrázta a fejét, a vállai a nevetéstől rázkódtak, az egész testéből sugárzott a boldogság, mint a napból. A kezével intett nekem.

– Gyere, megveszem neked azt a turmixot.

– Tied a hely. – Ez volt a második szemforgatásom egy percen belül. Kezdtem úgy hangzani, mint a régi Jesse megint, pimaszkodtam, mintha nem lenne holnap.

Bane kinyitotta a Café Diem üvegajtaját és belépett anélkül, hogy figyelte volna, hogy követem-e. A bunkó taktikája bevált, mert egy kis idő után megtettem. Nem tudom, mi volt Bane-ben, ami olyan könnyűvé tette a beszélgetést vele.

Tudtam, mit akar tenni. Vissza akart lökni a kegyetlen világ karjaiba. Egy olyan világba, amire haragudtam, de közben nagyon hiányoltam. És valamilyen oknál fogva, annak a bénító félelme ellenére, engedtem neki.

Mindenki nézett.

Ez nem csak egy szókép volt. Szó szerint minden egyes ember bámult.

Olyan, mintha Todos Santos lakosai vártak volna rám, hogy kilépjek a rejtőzködésből és megtudják, vajon valóban szörnyeteg vagyok-e. Hogy felszedtem-e 25 kilót vagy anorexiássá váltam-e. Hogy szemmel tartottak-e, vagy csak egyszerűen a régi őrült vagyok. Hogy kopaszra borotváltam-e a fejem, és letéptem-e a bőröm, és hogy elvesztettem-e a „tipikus amerikai lány” vonásaimat.

A pletykák végtelenek voltak és szerették volna, ha legalább néhányuk igaz.

Bane lelassította a lépteit, velem egy vonalban sétált. Az arckifejezése mérges volt és mégis unott, egy olyan kombináció, ami miatt senki nem mert semmit mondani rólunk. Rólam. Az volt az érzésem, hogy szeretett volna valakin példát mutatni, de senki nem akadt horogra. Éreztem, hogy lángol az arcom zavaromban, azt hittem, meggyulladok, de ugyanakkor nem akartam ott lenni. Egy ponton szembe kellett néznem a világgal, és a mai éppannyira jó nap rá, mint bármelyik másik, főleg, mikor Bane Protsenko védelme volt mellettem.

Bane beballagott a pult mögé, én pedig a pezsgő árnyalatú fapultnak dőltem és őt néztem. Csendben megmosta a kezét és bedobott a keverőbe banánt, epret és sárgadinnyét, miközben felültem egy székre és az arcom a kapucniba rejtettem. Az emberek úgy bámultak rá, mintha a Messiás lett volna, aki beüget a városba csillogó szíjat viselő szamarán.

Felemelte a fejét a magas pohárról, amibe a turmixomat töltötte és azt kiabálta:

– A következő embert, aki tátott szájjal bámul, azt kirúgom. Vendégek beleértve. Mi van azokkal az almákkal?

Majdnem nevettem. Majdnem. De úgy éreztem, elárulnám az új Jesset. Az új Jesse nem köt barátságokat és tuti, hogy nem fog egy tányérból együtt enni Roman Bane Protsenkóval, a leghírhedtebb rosszfiúval Todos Santosban, csak mert enyhe érdeklődést mutat felé. Bane a fejével a sarok asztal felé bökött, hogy üljünk le az óceánra néző üvegfalak között.

– Menj előre! Egy másodperc és ott leszek.

A legkevésbé sem egyedül akartam odáig megtenni az utat, de nem tudtam kibújni alóla. Követtem az utasításait, feltételezve, hogy készít magának is egy turmixot. Mikor odajött az asztalunkhoz, felém csúsztatta a turmixot és letett egy poharat az asztalra magának és lehuppant a szemben levő székre. Félreérthetetlen volt a bűze. Vodka.

– A jó barátokra és rossz döntésekre – tisztelgett az italával, lebillentve az állát.

– Vodka a nap közepén? – húztam fel az egyik szemöldökömet, az agyamba bevillant egy emlék, ahogy visszaemlékeztem, hogy apámnak is ez volt a kedvenc itala.

– Ki vagy te, a móka rendőrség? – utánozta a felhúzott szemöldököm. – Ha igen, valószínűleg felfüggesztenek, mert trágárságot olvasol.

– Azt kívánom, bárcsak „Sötét zsaruzhatnálak” és kitörölhetném az emlékezetedből azt a fejezetet. – Megszurkáltam a turmixom a szívószállal. Darabos volt, mint a fene.

– A „Sötét zsaruzhatnálak” asszem nem ige.

– Ki vagy te, a nyelvtan rendőrség? Ha igen, akkor valószínűleg lecsuknának, mert azt mondtad, asszem.

Bane kuncogott, káprázatos profilját mutatva nekem. Fogadok, hozzá volt szokva, hogy megkapja, amit akar, amikor fitogtatta a szépen metszett szögletes állát és istentelen magas alakját.

Azt is lefogadom, hogy a régi Jesse odaadta volna neki a szívét és a bugyiját, ha szingli lett volna.

Pokolba, az új is félig kísértésbe esett, hogy megtegye.

– Orosz is vagyok, tudod – mondtam csak úgy valahonnan, a számhoz emelve a szívószálat és megkóstoltam a turmixot. Bane kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, de nem mondott semmit.

– Igen – megköszörültem a torkom és a vodkára esett a pillantásom.

– Apa idejött a családjával, miután a Szovjetunió szétesett. A legtöbbjük mondjuk Chicagóban él, és nem beszélek oroszul. Pam azt mondta, fölösleges lesz, mert úgysem megyek oda sosem.

– Pam egy idióta – mondta Bane határozottan. Nem tudtam vele vitatkozni, így csak megvontam a vállam.

– Mondjuk, tudok néhány szót. – Újra beledugtam a szívószálat a shake-embe és a számhoz emeltem egy újabb kortyért. Általában nem eszem mást a biztos helyre rejtett Kit Kat csokimon kívül, szóval ezt haladásnak tekintem. Szánalmas, de mégis.

– Halljuk őket.

– Suka blyat. Horosho. Kak dela. Pizdets. Privet.[1]

– Ezek mind káromkodások és tréfás megjegyzések voltak. Az orosz családod biztos nagyon passzív-agresszív.

Nem tudtam, ez miért késztetett olyan nagyon nevetésre. Talán csak annak felismerése, hogy együtt olyan normálisak voltunk. Normális. Istenem. Nem is fogtam fel, mennyire hiányzott ez az érzés.

– Szóval mesélj nekem Beavisről és Butheadről – dőlt előre az asztalon.

Puff. A normális érzésnek lőttek.

– Mármint Henryre és Nolanre gondolsz? – beleszúrtam a szívószálat egy darab eperbe és az ajkaim közé vettem. Ahogy a szemei rátapadtak, a fejemtől a lábujjamig egy áramütés száguldott végig a testemen. Elpillantottam máshova, valami biztonságosra koncentrálva: egy műtárgy mögötte a fehér falon, Marilyn Monroe kávébabból kirakva.

– A kis szarosok a Camaróval. – Megköszörülte a torkát. Vettem egy mély levegőt. Eddig mindig csak Mrs Belforttal voltam őszinte és nyílt, de az nem igazán számított, mert nem emlékezett a legtöbb dologra. Mayrával megválogattam a szavaim. De Bane-nel… ki tudta, hogy kellett volna viselkednem körülötte?

Még mindig nem találtam ki, hogy ő ellenség vagy barát.

– Nos, gondolom, tudsz a szexvideóról... és az orgiáról. – Nyeltem egyet. Bane állkapcsa megmozdult a vastag szakálla alatt és nagyot kortyolt az italából.

– Sosem egyeztem bele abba, amit tettek velem.

– Nemi erőszak volt – mondta tárgyilagosan, de a szemei nem voltak olyan kemények már.

A hátam megmerevedett. Senki sem nevezte így… talán még soha.

Támadás. Visszaélés. Megsértés. Szexuális zaklatás.

Az emberek cukormázba vonták a szituációt, mintha én ott sem lettem volna, mintha nem lett volna valós. Nemi erőszak. Megerőszakoltak. Kihúztam egy tincset a lófarkamból és rágcsálni kezdtem.

Bane megrázta a fejét és kinyújtotta a tenyerét az asztalon.

– Nem sok embert ismerek, aki orgián volt egy sikátorban és utána spontán kezelésre megy a kórházba a sürgősségire.

Lehajtottam az állam.

– Nolan apja a kórházban dolgozik, aki képes volt a bejutásomat a szőnyeg alá söpörni – vallottam be, azon csodálkozva, hogy mi a pokolért mondom el Bane-nek, mi a pokolért beszélgetek vele egyáltalán? – és utáltam magam minden kimondott szóért és lehámozott rétegért.

– Otthon gyógyítottam meg magam. Mire visszatértem az iskolába, minden, ami az Incidensből maradt, az csak a bicegés.

És a sebhelyek a hasamon. Azok még mindig megvannak. Borzongás futott végig a bőrömön. Az új Jesse könyörgött nekem: Ne mondd el neki! Ne nyílj meg neki!

De a régi Jesse rámutatott: Erőszaknak nevezte. Sosem tette ezt senki. Próbáld meg!

Elcsodálkoztam, vajon mióta beszél hozzám?

– Mikor visszatértem az iskolába az emberek éheztek a drámára. A halk suttogások, a szánalmas pillantások. Mindenki azt hitte, kurva vagyok a szexvideó miatt, amelyiken Emery megállapította, hogy nem voltam… – nem akartam kimondani a szűz szót. Mert az voltam. Sosem voltam együtt senkivel előtte. De senki nem hitt nekem. Lehajtottam a fejem.

– Mindegy is, így lettem én az Érinthetetlen. Minden alkalommal, amikor az emberek megpróbáltak megérinteni, elfutottam. Olyan, mintha volna a régi Jesse, aki régen olyan bulis volt, magabiztos és barátságos, és az új Jesse, a lány, aki most is előtted ül. Ez a lány még mindig arra vár, hogy meglássa, mikor csapsz le rá, rángatod le a ruháit, csak mert fizikálisan képes vagy rá.

A csend úgy ült közénk, mint egy vastag takaró. Nem nyújtott részvétet.

– Ezért nem hagyod el sosem a házat?

– Elhagyom a házat – mondtam védekezőn. A hely tele volt és egy izzadságcsepp gördült le a nyakamtól a gerincemig. A zaj. A nevetés. Emberek keveredtek össze. Zavart, de igyekeztem kizárni.

Bane közelebb hajolt hozzám. Az illata az orromba kúszott. Hátrébb hajoltam.

– Igen? Merre? – kérdezte.

– A terapeutámhoz.

– Egyszer a héten, kétszer legfeljebb. Még valami?

Ökölbe szorítottam a kezemet és az asztalra csaptam vele, mindenhová nézve, csak rá nem.

– A labirintusba.

– A labirintusba?

Bólintottam diadalmasan. – A szomszédomnak van egy sövénylabirintusa. Oda szoktam menni, mikor nem akarok megküzdeni Darren és Pam állandó nyaggatásával, hogy keressek munkát és szerezzek barátokat. – mintha olyan könnyű lenne találni.

– Hány éves vagy Jesse?

– 20 leszek szeptemberben.

– Szereted az életed?

– Ez meg milyen kérdés?

– Olyan, amire választ szeretnék. Az élet az, amivel a szemedben találkozol, mikor tükörbe nézel összerándulás nélkül.

– Ezért zsarolsz ki pénzt ártatlan emberektől és ezért árulod magad? – emeltem fel dacosan az állam.

Utáltam, hogy pártfogol. Utáltam, hogy megnyíltam neki, csak mert ő volt az egyedüli, aki látszólag távolról törődött velem. Utáltam, hogy igaza van. Nem éltem. Nem igazán.

A nyers okok egyikének sem volt jelentősége igazából, abban a percben, ahogy megláttam az arcát.

Összeszűkült a szeme, kitágultak az orrlyukai, ahogy a rövid körmei a trendi, fehér asztallapba vájtak.

Jég van azokban az erekben. A gondolat belerobbant a lelkiismeretembe. Bane általában laza volt, de most láttam, hogy ki is ő. Felöltötte a mérges és unott maszkját az arcára és azt kívántam, ha le tudnám tépni és láthatnám, hogy valójában hogyan érez arról, amit azért mondtam, hogy fájjon, amiért bántottam.

– Így igaz – felemeltem a remegő hangomat és kihúztam a hátam. – Ez vagy. Bűnöző és kurva.

Dobj ki! Engedj el! Nem vagyok jó, könyörögtem magamban. Tönkre fogsz tenni és már nincs sok bennem, amit tönkre lehet tenni. Kérlek, hagy tartsam meg, ami megmaradt.

– Nem hiszed el ezt – mondta, hallgattam a nyugodt és szűkszavú baritonját.

– Hogy kurva vagy? De igen.

– Nos, akkor húzz a picsába innen. – Az ajtó felé intett, még mindig az unott maszkkal az arcán. – Most.

Az arcára meredtem, a következő lépésemen gondolkodva. A szemei jobban megijesztettek, mint a szavai. Belehatoltak a lelkembe. Felkaptam a táskám az asztal alól és felálltam. Valami megmozdult bennem. Valami nyugtalanító. Frusztráltnak és feltüzeltnek éreztem magam. Hirtelen olyan intenzív. Nem voltam hozzászokva ehhez az érzéshez. Sóvárgó és nyugtalan voltam? Biztos. Ijedt? Többször is, mint be merem vallani. De a harag más volt. Ez szenvedélyes és heves volt.

Ennek egyáltalán nem volt semmi értelme. Megsértettem, így kidobott a helyéről, ami természetes és érthető is volt. Akkor miért akarom a turmixot az arcába önteni és visszautasítani minden szót, ami kijött a száján? Bármi, ami további súrlódást és gúnyos megjegyzést okozhat, és felfedjem a figyelmét, az arcát és titkait.

Miért akarok harcolni ezzel a sráccal? Talán, mert tudom, a mai nap után kétségek nélkül, hogy nem használná a fizikai erejét, hogy legyőzzön.

– Kösz a turmixot. – Megfordultam és kiviharzottam megkönnyebbülten, hogy elhagyom a zsúfolt helyet, bár egy jó adag ingerültséggel és egy furcsa veszteségérzéssel. Megragadtam az Range Roverem kilincsét és kinyitottam. A hangja robbant mögöttem.

– Mondta már neked valaki, hogy különösen nehéz eset vagy?

Megfordultam és remegő ujjal mutattam rá.

– Azt mondtad, az az élet, amit a szemedben látsz, ha tükörbe nézel. Azon csodálkoztam, hogy békében vagy-e azzal, hogy szívességből lefekszel másokkal.

Felém villantott egy nézd-ezt-a-naiv-kislányt vigyort. – Emlékeztesselek rá, hogy fiatal vagyok, egészséges és ez a város nagyon sok farkalható ember otthona?

– Szóval a farok most már egy ige, de „Sötét zsaruzás” nem?

Az arca oltalmazóból meglepetté változott, aztán meglepettből ámulatba esett át. Megrázta a fejét, és még egy lépést tett felém.

– Neked mindenkinél jobban kéne tudnod, hogy a szavaknak milyen hatása van.

– Ez meg mit jelentsen? – teljesen felé fordultam, kiabálva most.

Viszketett a tenyerem, hogy felpofozzam. A sirályok felettünk hallgatózva szálltak el.

– Azt jelenti, hogy hihetetlen vagy – sóhajtott végül és megrázta a fejét.

– Lehet, az vagyok. Szóval ne is próbálj hihetővé tenni. – Visszafordultam a kocsimhoz és kinyitottam az ajtót.

– Rendben. Menj csak. Rejtőzz el a világ elől.

– Nem rejtőzködöm.

– Akármi is segít, hogy jól aludj éjszaka, Hópihe.

Nem alszom éjszaka. Nagyon hosszú ideje nem.

– Ne hívj így.

– Miért ne? Tökéletes párosítás, tekintve, hogy kibaszottul össze vagy omolva.

Vártam, hogy mondjon még valamit. Megint felé fordultam, nem tudtam pontosan, miért volt olyan nehéz elmenni.

Ott álltunk szemben egymással a forgalmas sétányon, erősen zihálva, dühös pillantásokkal méregetve egymást.

Jelenetet rendeztünk, olyat, ami felkeltette a figyelmét a sétálóknak. Megfogtam a hajam végét, ráébredve, hogy valamikor ez idő alatt levettem a baseball sapkámat és a kapucnimat. Az emberek láthattak. Az arcomat. A sebezhetőségemet. Mindenemet.

Megfordultam, beugrottam a kocsiba és kilőttem, mintha az ördög lenne a sarkamban.

Mikor az első piros lámpához értem, rácsaptam a kormányra és sikítottam egyet.

Jó érzés volt.

Azt éreztem, élek.

Hagytam, hogy a finom fájdalom és düh kavarogjon bennem, mint egy vihar, tudva, hogy meg fogok bánni minden egyes szót, amit Bane-nek mondtam aznap délután.

Ismerve, amit valószínűleg ő is tudott.

Nem néztem magam a tükörben hónapok, sőt talán évek óta.

Annyira, hogy néha elfelejtettem a saját szemem színét is.

Hatodik fejezet

Bane

Fordította: Aiden

Az élet szemrebbenés nélkül tükröt tart eléd.

Öt perc.

Ennyi ideje néztem farkasszemet önmagammal a tükörben csak azért, hogy megbizonyosodjak róla: Hópihe tévedett. Még pislogni is elfelejtettem.

Nem akadtam ki amiatt, ami a Café Diemben történt, csak rosszul érintett minden, és nem a jó helyen, hogy Jesse Carterre bárki is azt mondhatta Todos Santosban, hogy egy kurva. Az emberek megdughattak bárkit, akit akartak, mindaddig, amíg az nem ütközik törvénybe és közös megegyezésen alapul. Talán megcsalhatta gimiben a pasiját és összeállt egy másikkal, aki elvette a szüzességét. Bárkivel megeshet ilyesmi.

Tök mindegy. Mondjon mindenki, amit akar. Basszák meg!

– Oké, Grier, kösz mindent, egy élmény volt az orál is – dobtam oda a keddi csaj ruháját az ágyamra. A kikötőben volt a bázisom egy lakóhajón. Tizennyolc voltam, mikor megvettem, mert szerettem volna valamit – bármit valójában, kivéve a rossz hírnevemet –, ami csak az enyém, és soha nem láttam értelmét az évek során máshová költözni. Ezen a ponton valószínűleg többet is megengedhettem volna magamnak egy szaros mini yachtnál, de tetszett a lakóhajó. Jól nézett ki és kényelmes volt, minden reggel etettem a halakat, hogy köszönetet mondjak azért, hogy megosztották az óceánt velem. Plusz elfért benne egy jó nagy franciaágy, és tulajdonképpen ennyi elég is volt. Volt egy helyem, ahol ettem, szartam, aludtam. Grier a matracon ült, lustán nyújtózkodott, hosszú, szőke lobonca befedte az egész hátát.

– Szét voltál ma esve, elvonta valami a figyelmedet? – ásította.

– Hm? – nyitottam ki a fedélzetre vezető ajtót. Nem volt rajtam semmi az alsógatyámon kívül, abból is kilógott félig a tetovált seggem. Koponyák, melyek szemgödrében rózsák nyíltak, szörnyetegek harcban, tengeri állatok tarkították a combomat. Kurvára igaza volt Hópihének, úgy néztem ki, mint egy élő festővászon. Erről is igaza, mint a szemről. Meg a tükörről. Meg úgy mindenről. Tényleg.

Utálom, ha bujkálnom kell.

– Úgy tűnt, valahol máshol járnak a gondolataid – Grier rágyújtott egy cigire és utánam jött a fedélzetre, semmi más nincs rajta, csak a fehér lepedőmbe tekerte magát, és nekitámaszkodott a korlátnak. Az óceán vad hullámaitól libabőrös lett. Ránéztem.

– Ezzel azt akartad mondani, hogy szopattalak? – emeltem meg finoman az állát, amitől jólesően megborzongott.

– Te sosem szopatsz, Bane. Ezért tartottalak meg – kacsintott. Rácsaptam a seggére.

– Mondd meg Briannek, hogy szükségem van rá, hogy leállítsa az egészségügyi és biztonsági szakértőket. Mindenáron jönni akarnak ellenőrizni a Café Diembe, de az átkozott csapok megint csöpögnek.

Újabb százast költöttem a vízvezetékekre Darren előlegéből, mielőtt teljesítettem az üzlet rám eső részét.

Brian Diaz volt a helyi rendőrfőnök. Boldoggá tettem a feleségét, cserébe hozzáférést kaptam a rendőrségi dokumentumokhoz és megtudtam olyan dolgokat, amivel egyesek valószínűleg nem kerülhetnének fel a Todos Santos-i díszpolgárok listájára. Kívülről talán úgy tűnhet, ez szar dolog, de nem volt az, hidd el. Brian meleg volt, egy bigott katolikus és gazdag családból származott. Más sem hiányzott volna neki, mint lemondani a gazdag örökségről meg a jelvényéről. Ki akarna egy olyan rendőrt a város élére, aki neonszárnyas, lányos, meleg fiúkákat szed fel Redondo Beachen? Ugyan nem volt egy mintaférj, és rossz férj sem, de Griernek szüksége volt rá. Megoldottam Diazék problémáját, cserébe ők is segítenek nekem, ha kell.

– Szólok neki. Még valami? – cirógatta orrával a vállam. Puha, meleg és csábító volt, de hirtelen nem akartam újabb numerát. Azt akartam, hogy eltűnjön.

– Ennyi.

Kopogtattak az ajtón, így megmenekültem a második menettől. Félbetörtem a cigijét és beledobtam a vízbe.

– Mondj nemet a rákra!

– Ezt pont te mondod? Úgy füstölsz, mint egy gyárkémény – nevetett.

– Így van, de neked jobban kellene tudnod – azzal intettem, hogy maradjon észrevétlen. Felkaptam a nadrágom és kinyitottam az ajtót.

Hale.

Karba tett kézzel nekidőltem az ajtókeretnek.

– Hiányoztam? – Az arcán elterülő vigyor láttán legszívesebben bemostam volna neki.

– Mint egy zsák döglött rák, bébi. – Toltam egy jointot a számba és kiléptem a fedélzetre. Hale a nappalimba szorult, máshol nem jutott hely. Hawaii mintás nadrágot és fekete felsőt viselt. Bezártam az ajtót magunk mögött, magamban átkozva őt, mivel Grier itt ragadt. Hale ledobta magát a kanapéra, lábát keresztbe rakta a dohányzóasztalomon, mintha csak otthon lenne.

– Jól belenyúltál Fehér lovag, a nők megmentője! – figyelmeztetett, feje alatt összekulcsolva a karjait, miközben vigyorogva fixírozta a plafont.

– Most jön az a rész, amikor úgy teszek, mintha tudnám, miről csevegsz? – sétáltam oda a hűtőszekrényhez és kivettem két sört, majd az egyiket odanyújtottam neki. Az enyémnek a kupakját lepattintottam a pult sarkán.

– Nem rólad van szó – kortyolt bele Hale az italába. – Jesse Carterről beszélek. Láttalak vele, jelenetet rendeztetek a Café Diem előtt. Szerelmes civakodás?

Nem tudtam, mit válaszoljak erre. De a tény, hogy lekurvázta a lányt, arra késztetett, hogy legszívesebben úgy szétverjem a képét, hogy még a szülei sem ismernék fel.

– Ő van soron? – kérdezte Hale, miközben fejével és egész testével is felém fordult. – Darren Morgansen a befektetőd? Bárcsak többet mondanál erről a SurfCityről!

– Nem, ő nem egy soron következő – feleltem határozottan.

– Hát, nem egy jó parti, az biztos. Úgy értem, ha nem a barátnőd, akkor ki ő neked?

– Egy játék – csúszott ki a szó dühösen a számon. Fasza. Dühös voltam Jessere. Bántani akartam őt, de nem annyira, hogy ilyen szarságot mondjak az arcába.

– Nem találtál jobb játékot? Mondjuk olyat, akin még nem ment végig minden srác Todos Santosban? – horkantott.

Behajítottam a sört a mosogatóba és odaléptem hozzá.

– Takarodj a házamból!

Hale vigyorogva felállt.

– Nyugi, tigris. Mi a terved a csajjal? Megtartod?

– Jézusom – ráztam meg a fejem. – Miért érdekel ez téged?

– Nem érdekel. Csak ez a legújabb pletyka és gondoltam, magam járok utána, hogy mi igaz belőle.

Haver, komolyan szükséged volt egy barátnőre. Meg egy kicsit élni vele.

– Kifelé – mondtam.

– Sosem beszéltél egyik lányról sem annyit, mint amennyit ezzel a Morgansen csajjal foglalkozol.

– Az ő neve nem Morgansen.

– Tudom – mondta kárörvendő vigyorral az arcán. – Pontosan tudom.

Egyetlen lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, szemtől-szemben álltunk egymással. Éreztem a leheletét, az orrunk majdnem összeért, és bizonyára szikrákat szórt a szemem, mert most az egyszer a nyomorult kis életében Hale kevésbé tűnt lelkesnek, hogy kihoz a sodromból.

– Bane…

– Megtiltom, hogy még egy szót szólj Jesse Carterről, Hale. Nem akarlak meglátni a közelében. Vedd úgy, hogy figyelmeztettelek! Nem üzleti partnerként, nem barátként, hanem mint ellenségként. Világos?

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, mielőtt Hale állkapcsa megrándult. Végül tekintetét a hálóm ajtaja felé fordította.

– Mondd meg a hölgynek, aki odabenn bujkál, hogy nem szép dolog mások magánbeszélgetését kihallgatni. – Vigyorogva kisétált, majd a faajtó becsapódott.

Mire megfordultam, Grier a hálószobám ajtajának támaszkodva állt, valami fura csillogással a szemében, de túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy fejtegessem.

– Akkor most megkérdezem még egyszer, Bane. Szét voltál esve ma este, elvonta valami a figyelmedet?

Morogtam valamit, ami nem jelentett sem igent, sem nemet.

– Megéri vele foglalkoznod?

Eszembe jutott a hatmillió dolcsi és vállat vontam.

– Ja.

– Szüksége van rád?

A harmadik kérdés felkészületlenül ért. Hogy Hópihének szüksége van-e rám? Szar dolog volt erre gondolni, mert neki határozottan szüksége volt valakire. Nem hittem, hogy én lettem volna számára a legjobb választás, de az biztos, hogy én voltam az egyetlen, akire jelen helyzetben számíthatott.

– Szüksége van rám – nem csupán kimondtam ezeket a szavakat, éreztem is őket. Dübörögtek a mellkasomban. Mert nekem is szükségem volt őrá.

Nem csak a hatmillió miatt.

Az az öt perc a tükör előtt élethossznyinak tűnt.

Szükségem volt valamiféle vezeklésre. Lezárásra. Valamire, ami elválaszt a szörnyeteg énemtől.

És ez volt az egyetlen olyan igazság, amit még egy olyan hazug sem tagadhat, mint én.

Vártam, hogy Jesse kihúzza a fejét a seggéből, és megtegye az első lépést. Adtam neki két napot, hogy életjelet adjon magáról. Egy hívás, egy üzenet, vagy egy rohadt postagalamb. Nahát, a csaj csöndesebb volt, mint egy halott pompomlány egy horrorjelenetben. Kicsit hiányzott, ami kettőnk között volt, de igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Vicces volt és természetes, pont emiatt kedveltem őt igazán. És filmcímekben beszélt, és basszus, ez még egy ehető tangánál is szexibbnek tűnt.

Később felhívtam Darrent, aki panaszkodott, hogy leléptem és nem törődöm az üzletünkkel. Vitatkozni akartam vele, de idáig négyszázezret költöttem a Café Diem fejlesztésére és a butik hotel felújítására. A hely kicsi, de annál drágább volt. Tisztában voltam vele, hogy derékig járok a szarban.

Így jutottam el Mrs. Belforthoz. Mikor Darrennel beszéltem, megemlítette, hogy Jesse talán nála lehet. Mi lehet jobb, mint egy nyolcvanévessel lógni? Leparkoltam a ház előtt, levettem a sisakom és leráztam a sivatag homokját a bakancsomból, mielőtt csöngettem volna. Senki nem válaszolt. Még párszor megnyomtam a csengőt. Egyszerűen, semmi!

A házat rózsabokrok vették körül, semmi más. El Doradóban egyik háznak sincs kapuja, sem kerítése. A szomszédságtól egy mesterséges tó és egy elektromos kapu választotta el a területet, így szabadon sétálhattam be Mrs. Belfort hátsó kertjébe. Ennek a közepén egy sövénylabirintusra lettem figyelmes, amire nagyszerű kilátás nyílt egy masszív verandáról. Két hintaszék volt rajta, az egyikben egy idős asszony épp limonádét szürcsölgetett. A másik ülőalkalmatosság üresen előre-hátra ringott, így tudatva velem, hogy nemrég egy másik személy foglalt rajta helyet.

– Így van ez – mormolta maga elé az öregasszony, szemét a sövénylabirintuson tartva, mintha az lenne a légérdekesebb dolog a világon. Jobbnak láttam bemutatkozni, ezért elővettem a legudvariasabb, legemberibb formám, annak ellenére, hogy óriási szubhumán voltam tintával borítva és brutalitásból faragva, és intettem a kezemmel valami köszönésformát.

– Ó, Fred, mennyire hiányoztál! – mosolygott rám könnyekkel a szemében.

Kezdett bonyolódni az ügy. Vagy azért, mert Mrs. Belfort nem volt tiszta, vagy én hasonlítottam nagyon egy Fred nevű fickóra.

– Jesse egyik barátja vagyok. Nem tudja, hol lehet?

– Jessenek nincsenek barátai. Csak Árnyék és én.

– Most már van. Hol találom őt?

Mrs. Belfort a labirintus felé intett a fejével.

– Órákig képes ott lenni. Néha akár napokig is – szünetet tartott, remegő kézzel a limonádéja után nyúlt és belekortyolt.

– Hatalmas ez a labirintus.

Mrs. Belfort nem viccelt, az útvesztő tényleg jókora területet foglalt el. Pontosan tudtam, miért szeretett Carter elbújni itt: nem akarta, hogy megtalálják.

– Emlékszel az útvesztőre, Fred? Te meg én mindig ide jöttünk. Ez volt a mi titkos helyünk, ide bújtunk a gyerekek elől.

– Persze, Kedvesem, persze – veregettem meg a térdét, majd lassan elindultam a labirintus felé. A szélénél megálltam.

– Jesse?

Tettem egy lépést befelé, balra és jobbra pillantva. Mindössze a buja, zöld cserjéket láttam, amik pár centivel magasabbak voltak nálam, ami kizárta a csalás lehetőségét.

Semmi válasz, de lábnyomokat találtam a talajon. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen cipőt viselt Jesse, de még magamat is megleptem, hogy beugrott a piszkosfehér Keds cipője. Ezzel együtt karcsú fehér bokáinak képe is felvillant. Olyan fehérek voltak, mint a cipői. Az emlék hatására a farkam ébredezni kezdett.

Most nincs erre idő, más dolgunk van, haver.

– Mennyire ismered jól ezt a helyet? – kezdeményeztem beszélgetést, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, ő a közelben van-e. Nem számított, mert nem fordulhattam most vissza. Túlságosan mélyen voltam benne, és ugyanakkor mégsem, ami egy tökéletes hasonlata a szélmalomharcnak, ami a kapcsolatunkat jellemezte. Játszottam vele. Kihasználtam őt. Eljátszottam a maradék bizalmát is. Ha Jesse hallott is volna engem, nem tudtam volna mit mondani. Csönd. Nyilvánvalóan nem volt biztos abban, mik a szándékaim és vissza akartam szerezni a bizalmát, még akkor is, ha ezt nem érdemlem meg.

– Szóval szeretsz bújócskázni – füleltem a csöndet, magamba ittam. Megálltam egy percre gondolkodni.

Már voltam itt. Komolyan körbe-körbe járok? Körülnéztem.

– Szereted az izgalmat, mi? Értem én. Én is így vagyok a tintával. Ilyen ez az endorfin. Mindenki hajszolja az élvezetet és az eufóriát.

– Néhányan többek másoknál – hallottam suttogását valahol a távolban, tőlem jobbra. A farkam azonnal reagált a hangjára. Össze kellett szednem magam, pedig nem kellett volna nehéznek lennie. Hatmillió dollár és az én szeretett SurfCitym volt a tét. Bónuszként pedig: Jesse megesküdött, hogy lemond a pasikról és végül: a farkam is a helyén van.

– Látod? – vigyorogtam. – Tudtam, hogy ki nem hagynád a lehetőséget, hogy leszólj és leszarozz.

– Valóban, Bane? Már Mrs. Belforttal is kavarsz? – sóhajtott Jesse, egyre távolabbról hallottam a hangját. Futásnak eredt. Üldözőbe vettem. Így volt egy ideje már, mióta üldöztem. A szex legalább annyira volt elérhető számomra, mint venni egy darab húst a hentesnél. A vadászat kedvemre valóbb volt.

Sokkal.

Gyorsítottam a tempón, felismerve a burkolt célzását és elnyomtam egy félmosolyt.

– Nem volt meg a matróna barátnőd, Pimasz Kisasszony.

Balra fordultam, ujjaim végigsúrolták a frissen nyírt sövényt. Meghallottam a lépteit jobbról.

– Miért vagy itt?

– Miattad – kimondani az igazat olyan érzés volt, mint egy vattapamacs a számban.

Újra megfordult és futásnak eredt. Francba, Jesse, ne már.

– Mikor fáradsz bele, hogy kövess engem? – gyorsan, kapkodva vette a levegőt. Ugyanígy voltam én is.

– A soha elég jó válasznak tűnik.

– Hülyeség. A saját anyám is feladta. Szóval, a város rosszfiúja? Igen! Itt állok lélegzet visszafojtva.

– A fenébe is, fújd ki, Jesse! Én nem valami hülye sztereotípia, vagy címke, vagy a falu bikája vagyok. És miattad jöttem.

– Akkor kapj el.

– Adj valami támpontot.

– Az útvesztőnek olyan alakja van, mint egy hópehelynek. A közepén állok.

Ennyi? Ez egy furcsa egybeesés volt. Aztán eszembe jutott a tetkója.

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, zálog volt erre életem...

Talán nem. Talán tényleg ő volt az én megváltásom.

Körülnéztem. Határozottan úgy tűnt, hogy valahol szélen lehetek. Tudtam, mert ha felugrottam, láttam a rózsabokrokat a másik végén. Megindultam az ellenkező irányba.

– Tényleg engem keresel? – kérdezte csendesen.

– Dehogy. Azért sétálgatok izzadva ebben a kibaszott labirintusban a nyár közepén, mert ez a kedvenc hobbim – válaszoltam csípősen.

– Ilyet még senki nem csinált, pedig két és fél éve itt vagyok. Néha egész nap is.

Nagy levegőt vettem, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy a vérem a farkamból a fejembe szállt és most tényleg dühös lettem. Hol a pokolban voltak addig a szülei?

– Már közel járok – mondtam.

– Honnan tudod?

– Érzem az illatod.

– Milyennek érzed?

Mint valami desszert.

– Zöldalma és frissítő zápor illat.

Felnevetett, aztán szipogott párat. Csak nem sírt? Nem mertem megkérdezni, mert nem akartam semmi hülyeséget csinálni, ha mégis. Így is elég gáz volt. Aztán megszólalt:

– Cédrus és fahéj.

– Micsoda?

– Ez a te illatod. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog és elképzeltem, amint rágcsálja egyik hollófekete hajtincse végét.

– Nem gondoltam, hogy valaha is olyan közel jutsz, hogy észrevedd.

– Ez egy erős illat – szipogott megint. Határozottan sír.

– Fogadok, hogy kellemes – feleltem, gyűlölve a beálló csendet, amit ezen állításom követett.

– Az.

Melegség árasztotta el a mellkasomat, és nem esett jól. A farkam, nos, az egy dolog. Bármi tőle északra már más téma. Hoznunk kell néhány szabályt, ha megtaláltam. Persze ha valaha is megtalálom őt. Fura, hogy Jesset szomorúnak hallottam, de tuti nem félt. Jobban ismerte az utat a labirintusban, mint bárki más.

Egy lépés. Aztán még egy.

Megláttam a hátát, mint fényt a sötétben. A selymes haját. Az édes kis kerek, formás seggét. Bele akartam harapni és belemártani az ujjam abba a szűk lyukba. Azt akartam, hogy a nevemet sóhajtsa. Aztán úgy kinyalni, hogy még a jövőhéten is érezzem a nyelvemen az ízét.

– Bu – mondtam szárazon.

Jesse megfordult, szeme piros volt a sírástól, ami visszarángatott a valóságba.

– Nem hiszem el, hogy megkerestél.

– Pedig így van. – Minden fasz anyja, mit hordok én itt össze? Tettem egy lépést előre minden szándék nélkül. Nem hátrált előlem. Újabb katasztrófa várható.

– Kurvának neveztél, hogy feladjam és lemondjak rólad, mint az összes többi rohadék, ugye?

A cipőjére szegezte a tekintetét.

– Nem bízom a férfiakban Bane, bár te még nem adtál okot rá, hogy ne bízzak benned.

Egy igazság.

– Bármi is legyen a szándékod velem, az 100%-ig becsületes?

– Igen.

Egy hazugság.

Kedveltem őt. Komolyan. Ez jó volt – kedvelnem is kellett, hiszen hat hónapot kell vele töltenem –, de nem akartam úgy megkedvelni őt, mint ahogy megkedveltem. Ugyanúgy éreztem iránta, mint az exbarátnőm, Edie iránt. Ez távol állt a “SZ” betűs szótól, de teljesen belefér a valakivel törődés és az úgy meg akarod dugni, hogy három napig ne tudjon egyenesen járni közé.

– Szóval találkoztál Mrs. B-vel – Jesse gyorsan megtörölte a szemét, megtörve minden varázslatot, ami körülvett minket. Beletúrtam a hajamba, hogy kezdjek valamit a kezemmel.

– Ja. Nem lepődnék meg, ha kihívná a rendőrséget, hogy egy talpig tetovált viking garázdálkodik a labirintusába.

Jesse elnevette magát, miközben elkapta az egyik sötét tincsét és az ajkai közé fogta.

– Hogyan találtál meg?

A mostohapapád elmesélte, hol bujkálsz 24/7-ben.

– Meséltél nekem erről a helyről még mielőtt úgy döntöttél, szarsz a vadiúj barátságunkra. Gondoltam, hogy itt lehetsz és El Doradóban volt épp dolgom.

És a hazugságok csak gyűlnek, mint a silány kaja egy büfében, ahol korlátlan a fogyasztás és mindent ehetsz.

Gyanakvóan rám hunyorított.

– Ugye nem követsz titokban, hogy becserkéssz? Mert életem során jócskán kijutott az őrültségből.

Vetettem felé egy szánakozó pillantást.

– Alig hagyod el a házat és úgy festesz, mint egy tiniapáca. Ne vedd sértésnek, de nem vagy valami kívánatos „becserkeszendő”.

– Olyan szó nincs is, hogy „cserkeszendő”.

– De el kell ismerned, hogy megfelelő kifejezés lenne rád.

Most mosolygott volna, ha nem lett volna annyira letörve. De le volt, ezért csak bólintott.

– Idejöttem, hogy bátorságot gyűjtsek. Árnyék két napja nem eszik, nem iszik. El kell őt vinnem az állatorvoshoz.

Homályosan emlékeztem a szőrgombócra a játszótérről. Az ölében hurcolta, mint valami babát, bár már kifejlett eb volt.

– Oké. Induljunk – intettem a fejemmel az útvesztő egyik ösvénye felé. Reménykedve nézett fel rám.

– Eljössz velem?

A hálája lehangolt engem. Mit akartak vele elérni a szülei, hogy így nevelték? Milyen szerepet játszottak az életében, azt kivéve, hogy megpróbálták rávenni, hogy találjon munkát, így elköltözhet otthonról?

Vállat vontam.

– Kilencig ráérek.

Nem tudom, miért mondtam ezt, de így történt. Talán azért, hogy emlékeztessem magam, hogy Jesse Carter nem egy istenverte randi volt számomra, hanem egy projekt. De ha ez így van, miért fürkészem az arcát az érzelmei után kutatva? És ha nem így van, miért gyűlölöm kibaszottul, ha nem találok rajta?

– Oké, siessünk. Ismerek egy rövidebb kiutat, ami nem a bejáraton át vezet – mosolygott félszegen. A logikám ebben a percben hagyott cserben. Egy új kifejezést fedeztem fel az arcán. Mintha a régi énjéből maradt volna, legalábbis úgy véltem.

– Kövess – intett a kezével.

A szemem rátapadt a seggére és már nem üldöztem többé.

Nem, vadásztam rá.

Vártam rá.

Tudva, hogy sosem leszek képes lecsapni rá.

Tudva, hogy az összes vele kapcsolatos tervemnek annyi.