19 - 20. fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Jesse

Fordította: Lilith

Olyan száraznak éreztem a számat, mintha sivatagban lennék, mikor másnap reggel felébredtem.

Folyamatos, tompa jellegű fájdalom ölelte körül szorosan a fejemet, mint egy turbán. Azon tűnődtem, vajon az első másnaposságomat élem-e át. Laposakat pislogtam a napsugarak ellen, melyek beömlöttek Bane lakóhajójának pucér ablakain keresztül. A valóság pislákoló fényként hatolt belém. Fel, le.Fel, le.

Árnyék halott. Tegnap temettük el. Utána visszavezettünk Bane-hez – „Hol van a Harley-d?”, „Ne aggódj miatta, Hópihe.” – mire azt mondtam neki, hogy minden halott, ami egy visszautalás volt az OntheRoad-ra, melyet azonnal megértett, mert Roman Protsenko választékosan beszélt és olvasott is volt. Valószínűleg a legolvasottabb férfi, akit ismertem, apámat leszámítva. Roman mondta azt is, hogy eljött az ideje egy sörnek, meg egy jointnak, és egy sörből három lett. Alig ittam alkoholt Az Incidens előtt, és határozottan utána sem, szóval erősen a fejembe szállt.

Most már nem voltam részeg. Józan voltam és nagyon szomorú, bánattal teli. Mocorogtam az ágyban, amelynek olyan illata volt, mint fahéjas leheletének és mámorító bőrének.

Átvetettem a karomat Roman vállán. Olyan kemény volt, mint a kő, és imádtam, hogy olyan érzés volt, mintha a világ legellenállóbb anyagából faragták volna. A keménység a törékenységemhez. A határozottság a gyengeségemhez. Felnyögött, és rápillantottam a mellette lévő órára. Nyolc óra volt. Kihagyta a szörfözést kétségtelenül miattam, számomra meg ott volt egy műszak, amelyről némiképp már el is késtem.

– Szerinted dühös lesz a főnököm, ha elkésem a munkából? – Átöleltem a testét, végigkövettem csókokkal a vállától az állkapcsáig. A bőre meleg volt, szinte puha. Tegnap olyan elkeseredett voltam. Igen, megvolt rá az okom, de még csak nem is ismertem el, hogy Roman milyen csodálatos volt. Megfordult és megragadott a derekamnál, hozzárántva a reggeli merevedéséhez.

– A kifogásodtól függ. Értelmes fickónak tűnik.

Tegnap azt mondta, hogy beszélt Kacey-vel és Ryannel, és ma este szállnak le San Diegóban. Ott akartam lenni, amikor megérkeznek, de féltem megtudni, milyen módszert használt Roman ahhoz, hogy miatta hagyjanak abba mindent és ugorjanak fel az első hazafelé tartó gépre.

– A kifogásom az, hogy együtt aludtam az említett főnökkel – vontam fel az egyik szemöldököm. Elmosolyodott és kisöpörte a hajamat az arcomból.

– Remélem, hogy estére a szemétládához csapnak egy szexuális zaklatási pert. Hogy érezzük magunkat ma reggel?

– Szétesve. – Megcsókoltam az ajkait. – Egészben. – Megcsókoltam a homlokát. – Leginkább csupán hálás vagyok, hogy van valakim, akire támaszkodhatok.

Ajkamat végighúztam a nyakán, ezt suttogva: – Szeretlek, Roman ’Bane’ Protsenko. Nem csupán azért, mert elveszed a magányosságom, hanem mert erőt is adsz nekem.

Nem vártam arra, hogy viszont mondja nekem. Végigcsókoltam egy nedves ösvényt a testén lefelé, félrehajtva az útból a takarót, és megálltam, mikor intim piercingje hozzáért ajkaimhoz. Felmosolyogtam rá. Az arca üres, rideg és közönyös. Pillanatnyi ideig összezavarodtam, de nem eléggé ahhoz, hogy elhúzódjak.

– Beszélnünk kell. – Hatalmas tenyereivel megdörzsölte az arcát, mely fájdalmasnak látszott.

Bekaptam a farkát a számba és éhesen végigszoptam. Feje visszaesett a párnájára, alkarját szemeire ejtve. – Baaaaaaaaszki.

Pár percig úgy nyalogattam, mint egy nyalókát, mielőtt belemarkolt a hajamba és felemelte a fejemet, hogy találkozzon a tekintetünk.

– Ha le akarsz szopni, az én módszeremmel kell csinálnod.

Csendben bólintottam.

– Az én módszerem nem az a fajta, amit a könyveidben olvasol – mondta mélyebb hangon, és lehajtotta az állát, aggodalom jelei után kutatva a szemeimben. Semmit sem látott benne.

– Nem olvastad a könyveimet – vontam fel az egyik szemöldököm. – Ne mondj hamis feltételezéseket.

Elvigyorodott, mint az a beképzelt szemétláda, aki volt is, megragadva a fejemet, és visszahajtva a farkához. – A biztonsági szavad az ellenvélemény.

– Sosem leszek képes kimondani ezt a szót a farkad körül – kerekedtek el a szemeim.

A vigyora kiszélesedett. – Jó.

Fejemet megfogva lenyomta, és a farka azonnal a torkom hátuljának ütközött, én pedig körülöleltem az ajkaimmal, és olyan keményen szoptam, ahogy csak tudtam, miközben visszatartottam a garatreflexem. Éheztem utána, és ez összezavart. Sosem akartam ezt tenni senki mással.

Elkezdte belém lökni, csípőjét lassan mozgatva, és inkább dugta a számat, mint hogy engedje nekem meghatározni az ütemet. A lökései gyorsabbá, mélyebbé és őrültebbé váltak, és éreztem, ahogy növekszik a számban, kezével szorosabban markolva a hajamat.

– Francba. A szád olyan, mint egy szoros marok – a hangja rekedt volt az alvástól és a szextől.

Két perccel később éreztem rázkódni és remegni a számban. Felemelte a fejemet, szemei álmodozóan félig csukva. – Igen vagy nem?

Nem volt szükségem arra, hogy megmagyarázza.

– Igen.

Újra körülvettem az ajkammal, és éreztem a torkomba lövellni az ondóját apró, forró sugarakban. Sűrű és sós volt, és minden egyes részem belebizsergett.

Miután végzett, a nappalijába húzott teljesen meztelenül, és elhelyezett rongyos kanapéjának szélére. Szétdobta a lábaim és rátette a száját a már csöpögő puncimra, az iránta érzett vágyam már a belső combomon folyt végig. Belső combjaim nyalogatásával kezdte, bódult mosollyal lágyan harapdálva. Összeborzoltam a haját a kezemmel, imádva, milyen lágynak és selymesnek érződött az ujjaim alatt. Felnyögtem, mikor mindkét ajkamat erősen beszívta a szájába, ki-be szívogatva őket, közben néha végigsöpörve nyelvével a nyílásomon. Lebámultam napsugár sörényére, a szám duzzadt volt, farkának érzése még mindig a nyelvemen időzött, és azon tűnődtem, vajon észrevette-e, hogy nem mondta vissza nekem. Szeretlek. Talán nem is volt egy véleményen velem. Ez is rendben volt. Lélekölő, de rendben van, gondoltam.

Laza, széles mozdulatokkal simogatta nyelvével körbe a csiklómat, ezzel vonaglásra kényszerítve, míg meg kellett fognom a haját és ellökni, mert kezdett túl sok lenni. Elnevette magát, miközben a szája rám tapadt és a nyelve bennem volt, a lábaim teljesen körülölelték a nyakát, a bokámnál keresztezve egymást.

– Miért a kanapé? – majdnem dadogtam a gyönyörtől.

– Jobb pozíció az orálhoz. Dőlj hátra és engedd, hogy megegyelek.

– Megőrjítesz! – Megvonaglottam, és a fenekemet lefelé csúsztatva a kanapén a szája felé löktem magam. Imádtam, hogy nem láttam az arcát. Imádtam, hogy egyszerűen érzem a mosolyát a puncimon, ahogy le és fel nyalogatott most, hüvelyujját arra használva, hogy a csiklómat dörzsölje.

– Szeretem az őrületedet. Úgy csöpögsz tőle, mint egy passiógyümölcs. – Felnézett, és zavarban kellett volna lennem attól, hogy látom milyen nedves és csillogó az ajka és az álla, de már túl messze voltam az öntudattól.

Pár perccel később keményen elélveztem, figyelve, ahogy gyönyörű ajkai éhesen nyaltak. Felnézett, zöld szemei vészjóslóak, vadak, a természetben ismert zöld minden árnyalatával, majd talpra állt, az erekciója egyvonalban volt az arcommal. Lenyomott, míg a hátamon nem feküdtem, és a bal lábamat felemelve a két lábam közé térdelt.

– Perec pozíció – közölte, csupaszon belém csúszva, vigyora egyszerre álmodozó és gúnyos.

– Sosem hallottam róla – motyogtam.

– Nos, teszek róla, hogy sose felejtsd el.

Mire megérkeztem a műszakomba Roman nélkül – aki elment, hogy felvegye a Harley-ját El Dorádóból, és Becket edzeni –, normálisan éreztem magam. Jobban önmagamnak. Kevésbé a szörnynek, akivé válni akartam tegnap.

Mielőtt elváltunk, Bane megcsókolt a kávézó előtt. Olyan volt, mint egy vallomás. Egy vallomás, amelyből hiányoztak a szavak, de ugyanazt mondta, mint amit azon a reggelen mondtam neki.

Megsimogatta az arcomat. – Ma este beszélnünk kell. Miután végeztél Mrs. B-vel. Ígérd meg, hogy innen odamész hozzá, majd egyenesen a lakóhajóhoz.

Bólintottam. Vettem. Nem akarta, hogy összefussak Pammel. Én sem.

– Kisujj eskü.

– Egyenesen vissza, haza – figyelmeztetett még egy utolsó alkalommal.

Figyeltem, ahogy beugrott Beck kocsijába, hogy felvegye a Harley-ját.

És éreztem. Az erőt, hogy megtegyem azt, amit meg kellett tenni. Hogy túljussak Árnyék halálán, és minden máson, melyet az élet rám osztott az utóbbi pár évben.

Amit nem tudtam az az, hogy ez a hirtelen erő létfontosságú.

Mert azon az estén a hercegnőnek kezébe kellett vennie a kardját.

És végül megöli az összes démonját.

A műszakom elreppent. Hálás voltam, hogy el voltam foglalva a munkával, mert ez megakadályozott engem abban, hogy Árnyék miatt gyötrődjek. De nem Árnyék volt az egyetlen probléma, amivel foglalkoznom kellett.

Hol fogok élni?

Képes leszek-e valaha is megbocsátani Pamnek?

Most Darennel is meg kellene szakítanom a kapcsolatot?

Mrs. Belfort rendben lesz?

És talán a mindközül a legnagyobb kérdés az, amelyik a fejemben motoszkál, mióta elkezdődött a visszaemlékezés: ki volt az az ember, aki vodkától bűzlött? Az ember, aki rávett, hogy tudat alatt megtöltsem a szobám emberek hátáról készült Polaroid fényképekkel.

Amikor befejeztem a műszakom, négy nem fogadott hívásom volt. Kettő Pamtől, egy Darrentől és egy Romantől. Úgy gondoltam, Pam bocsánatot akart kérni, mert attól félt, hogy meg fogom ölni magam, és ez foltot ejtene becses hírnevén, Darren pedig Pam helyzetét fogja védeni: „Ő szak miattad aggódik.” Nem volt hangulatom a kitalálósdihoz, szóval egyedül Romant hívtam vissza.

– Mrs. Belfort felé tartasz? – kérdezte.

– Aha.

– Csupán emlékeztetőül: tedd a dolgod, bosszantsd fel a gyerekeit, amiért seggfejek, majd gyere egyenesen haza. Ez nem várhat még egy napot.

– Idegessé teszel. – Ő az volt. Nem tudtam elviselni még több rossz hírt, de Roman hajthatatlan volt, hogy ezt szemtől-szembe kell megbeszélnünk. – Rossz hír?

Elgondolkodott egy kicsit, nem pontosan ebben reménykedtem, mielőtt megszólalt: – Egyenesen haza.

Haza. Mintha az ő otthona az enyém lenne.

– Ma este találkozunk – mondta.

– Szia – mondtam. Szeretlek, tettem hozzá magamban. És meg vagyok rémülve.

Megérkeztem Mrs. Belforthoz, és egyenesen a konyhájába mentem. Kacey egy csésze teát tartott, Mrs. Belfort pedig almás pitét evett, morzsák díszítették az állát és a blézerét. Ryan velük szemben ült, lassan kortyolgatva egy üveg sört. Mindannyian egyszerre néztek fel rám. Besétáltam és leültem az üres székre.

– Helló, Jesse vagyok.

– Tudjuk, hogy ki vagy. A pasid hírhedt, úgyhogy egy hívás tőle nem igazán felemelő. Remélem, jobb lesz – zsémbelődött Ryan csendesen. Mrs. Belfort gyerekei közül egyik sem hasonlított rá. Szőkék voltak, magasak és teljesen mások, mint a gyengéd nő, akit megszerettem. Felálltam, karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. – Beszélnünk kell egymással. Mi hárman.

Mrs. Belfort felnézett az almás pitéjéről, a szemei csodálatosak és egy kicsit sértettek.

 – Imane – fordítottam el a fejem, a házvezetőnőjét szólítva –, itt tudnál maradni, kérlek, Juliette-tel , míg mi átmegyünk az étkezőbe?

Öt perccel később csak én voltam, Kacey és Ryan. Velük átellenesen ültem és durván felkészületlenül éreztem magam ahhoz, hogy segítsek valaki máson – pokolba is, még magamon sem tudtam segíteni –, de túlságosan szerettem Juliette-et ahhoz, lássam, ahogy a gyerekei elhanyagolják.

– Édesanyátoknak Alzheimer-kórja van – mondtam határozottan.

– És nagyon sok segítsége is van, ahogy láthatod – intett Ryan körbe kezével a láthatatlan személyzeten. Vettem egy mély, kimért levegőt.

– Van néhány tiszta pillanata. Tudja, hogy haldoklik. Tudja, hogy a betegsége felemészti a működőképességét. Tudja, hogy a gyerekei szerteszéjjel vannak az országban, a fejüket a homokba dugva.

– Azt mondták nekünk, hogy semmit sem tehetünk – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kacey, aki ügyvéd volt és egy szigorú kosztümöt viselt. Majd hozzátette – Nem tudom magammal vinni. Van egy gyerekem otthon, és egy hatvan órás munkám. Csupán képtelen vagyok.

– Családom van, és Boston legnagyobb reklámcégnél dolgozom – szólt közbe Ryan a saját megríkató történetével. Oly sok hasonlóságot láttam köztük és Pam között. Hogy nem akartak felelősséget vállalni a saját családjukért, annak ellenére, hogy Juliette nevelte fel őket. Annak ellenére, hogy Pam volt az anyám. Majd mindazokra a kötelezettségekre gondoltam, melyeket nem teljesítettem. Tartózkodtam attól, hogy hamarabb vigyem el Árnyékot az állatorvoshoz. Nem jelentettem fel a férfiakat, akik azt tették velem, amit, és engedtem, hogy megússzák, tudván, hogy ez egy ketyegő bomba, amely arra vár, hogy felrobbanjon valaki máson. Egyszer megúszták. Újra meg fogják tenni. Összefűztem az ujjaimat és előrehúztam a székemet, míg a hasam el nem érte az asztalt, előhúzva a fegyvert, amit rettegtem felhasználni. Azt, amely megnyerhette volna őket egy szívdobbanás alatt, hacsak lett volna elég bátorságom elmondani nekik a telefonban.

– Mrs. Belfort megváltoztatta a végakaratát.

– Mi? – Ryan felhúzta az orrát és összeroskadt a székében, mint egy megbüntetett iskolás fiú. Mióta beléptünk az ebédlőbe, most először fordította el a tekintetét telefonjának képernyőjéről.

Ünnepélyesen bólintottam. – Mindent nekem akar adni.

– Nem tiszta! – Kacey felugrott, talpra állt és rávágott az asztalra.

Megráztam a fejem. – Az volt, amikor megváltoztatta a végakaratát. És az orvosi személyzete tudja ezt.

– Ez nevetséges! – kiáltotta Ryan, még mindig befészkelve magát a székbe. Kacey fenyegetően rázta az ujját az arcomba, közel hajolva. –Mindent hallottam rólad, Jesse Carter. Tudom, hogy a nyomornegyedből jöttél. Ha azt hiszed, hogy befurakodhatsz és befészkelheted magad a családi vagyonomba…

– Nem akarom a pénzt – közlöm kényszeredetten, mert tényleg nem. Nem foglalkoztam senki pénzével. Úgy tűnt, a gazdagnak lenni és a boldognak lenni között ellentétes hatású összefüggés van. Amennyire tudtam, a legszerencsétlenebb emberek, akiket ismertem, mocskosul gazdagok voltak. És talán a pénz iránti teljes érdektelenségem miatt, oly lelkesen vágta hozzám azt minden körülöttem lévő. Úgy tűnt, ez közös Darrenben és Juliette-ben. – Azt akarom, hogy vállaljatok felelősséget azért az emberért, aki teljesen annak szentelte magát, hogy felneveljen titeket.

– Tehát mit javasolsz? – vakkant fel Ryan.

– Azt akarom, hogy költözzön össze Kacey-vel, mert tudom, hogy az ő lakása elég nagy. – Elfordultam a velem szemben lévő nőtől és folytattam. – És te, Ryan, ki kéne venned két hétvégét egy hónapban, hogy levezess New Yorkba és időt tölthess anyukáddal. Hadd lássa az unokáit. És azt akarom, hogy Imane és az ápolónője együtt költözzön vele New Yorkba. Már igent mondtak.

Úgy meredtek rám, mintha az ördög lennék. Számukra talán az voltam. Belefáradtam azokba az emberekbe, akik nem ismerik be, amit meg kell tenniük, beleértve magamat is. Eljött az ideje a változásnak. Eljött az ideje, hogy befejezzem az életem kispadján való üldögélést, figyelve, ahogy eltelik. – Boldogan át is adok minden egyes centet, amit Mrs. Belfort adni akar nekem – körülbelül csak két éve ismerem őt, mióta… – Nem számít, próbáltam mondani magamnak, csakhogy számított. El kellett kezdenem szembenézni a valósággal, ha igazán farkasszemet akarok nézni vele. – Mióta keresztülmentem valamin, ami megváltoztatta az egész nézőpontomat az emberekről, és hogy hogyan kellene velük bánnotok. Átadom az összes pénzt, egy egészen csekély összeget őrizve meg magamnak.

Ryan felhorkant, a fejét rázva. – Természetesen.

Folytattam, felemelve a hangomat. – Egy csekély összeget, amely arra megy, hogy meglátogassam őt minden második hónapban, hogy meggyőződjek arról, hogy boldog veletek.

Döbbent csend zuhant a szobára. Olyan elkeseredéssel néztek egymásra, hogy azt gondoltam, nemet fognak mondani. És utána mi lesz? Eszembe ötlött a Mrs. B-vel való összeköltözés gondolata. Azonban némi távolságot akartam helyezni Pam és közém. Emellett Mrs. B-nek nem rám volt szüksége. A családjára volt.

– Sosem vettem észre, hogy a dolgok ilyen súlyosak. – Kacey tekintete az asztalon összekulcsolt kezeire esett. Visszaült, látszólag megszégyenülve attól, hogy egy huszonévessel vitatkozott édesanyja vagyona felett. – Úgy értem, minden hónapban beszéltem vele telefonon néhányszor, és általában úgy beszélt, mintha apukám még mindig élne. Nem tudtam, hogy van valami fogalma arról, hogy mi folyik.

– Tudja – szipogtam, egy láthatatlan foltot kapargatva az asztalon.

– Még mindig elmegy a labirintusba? – vágott közbe Ryan, a hangja többet már nem volt ellenséges, bár még mindig éles.

Megráztam a fejem. – Én megyek most oda.

– Ott estek szerelembe – jegyezte meg Kacey, és a szívem egy dobbanásnyit kihagyott a szavaira. Ott estem én is szerelembe. – Apukám és ő. Ez a villa apukám családjához tartozott. Anyukám a kertész lánya volt. Apukám folyton odajárt. Ott találkoztak. Ott estek szerelembe. – Kacey vett egy reszketeg levegőt, lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Ott fogantam meg, és ezért vagyunk most itt mindannyian.

Nem bántam meg semmit. Teljes értékűen szerettem – emlékeztem vissza, ahogy kijelentette Mrs. Belfort.

Elmosolyodtam magamban. – Évek alatt ő volta legjobb társaságom.

Ryan felállt és ránézett a testvérére, aki ugyanezt tette. Lejátszódott köztük valami, amit nem tudtam értelmezni. Kértek egy órát, amit boldogan megadtam nekik. Ezt az időt az étkezőasztalnál ülve töltöttem, egyedül, elgondolkozva mindenen és semmin.

Egy óra múlva Kacey visszaballagott a szobába. Egyedül. Úgy nézett ki, mintha sírt volna. Azt kívántam, bárcsak lenne egy bátyám, aki megtart, mikor én sírok.

– Igen. Magunkhoz vesszük őt – kurtán bólintott. – Elrendezem, amint lehet.

Mohón beszívtam egy levegőt, ráébredve, hogy ki tudja milyen régen tartottam vissza.

Egy lezárva.

Csupán néhány maradt hátra.

Úgy siettem a Range Roveremhez, mintha égett volna a lábam alatt a talaj. Főként amiatt, mert Romanhez akartam érni amilyen hamar csak tudtam, és megejteni azt a beszélgetést, amely miatt annyira aggódtam. A kocsimhoz kocogtam, mikor meghallottam Darren Mercedesének riasztójának ismerős hangját. Megpróbáltam becsúszni a vezetői oldalra, de aztán meghallottam a dörgő hangját a két villát elválasztó pálmafák mögül. – Jesszy!

Egy másodpercre ledermedtem. Nem számít, milyen dühös voltam Pamre, Darren nem érdemelte meg a haragomat. Tartoztam neki legalább egy köszönettel. Elfordultam az ajtómtól, arcomra varázsolva egy türelmes mosolyt.

– Helló, Darren. Valójában épp most akartam távozni.

Darren átrohant oda, ahol én álltam, mire felnyögtem magamban. Tényleg el akartam jutni Romanhez olyan hamar, ahogy csak lehet.

– Beszélnem kell veled, édeszem.

– Ez most nem megfelelő időpont – megfordultam, újra kinyitva az ajtómat.

– A barátodról van szó.

Megálltam, még mindig háttal neki, bár megkapta a figyelmemet, és ezt ő is tudta.

– Reméltem, hogy eszt megtehetjük mászhol. Talán Mayra irodája?

Elvezetni egészen a belvárosig, hogy beszéljen velem? Miért nem tudta megtenni ezt a házban? Mert bármi is az, Pam nem tud róla. Rettenetes érzés fogott el.

Egyébként is, miért lenne Darrennek kulcsa Mayra irodájához? Milyen közel álltak egymáshoz?

Egy nagy rész hiányzik a memóriámból.

Nem, nem hiányzik.

– Darren, el akarok menni.

El akarok menni.

Megmarkolta a karomat és megfordított. Nem volt erőszakos és nem volt fájdalmas sem, de ez ismerős érzés volt. És nem kellett volna annak lennie.

– Jesszy – ezúttal morgás volt.

– Mit akarsz? – vakkantottam. Az önuralom hiányának nyomorúságos érzése fogott el. Ez veszélyesnek tűnt. Elő akartam venni a képzeletbeli kardomat és használni. A saját történetem hősévé akartam válni.

– Szakítanod kell Romannel.

– Miért?

– Mert haszudik neked.

– Miért? – kitartottam.

– Mert asz egyetlen ok, amiért lefeküdt veled, hogy fiszettem neki érte! – A szavai dühös sietséggel ömlöttek elő. A tüdőmben lévő levegő összeszorult a mellkasomban, és leesett az állam. Rámeredtem elkerekedett szemekkel, mielőtt letámadott a következő szóáradattal. Olyan közel állt hozzám, arcunk oly közel, hogy olyan dolgokat láthattam az arcán, melyeket ezelőtt még sosem. Dühöt. Csalódottságot. Őrületet.

– Tudtam, hogy ő volt a városz szajhája, és hogy kibérelhető. Tudtam, hogy volt egy kávészója, amiben dolgozhatsz. Fiszettem neki hatmillió dollárt, hogy felépítsze a hülye SurfCityjét cserébe aszért, hogy töltszön veled hat hónapot. Nem akartam, hogy megérintszen vagy elcsábítszon, csupán hozzon vissza az életbe. Jót akartam, Jesse, de elvette a pénzt és a lányt is. A lányt, aki nem volt az enyém, hogy odaadjam. Tegnap megpróbált megzsarolni.

A hátam nekiütődött a járművemnek. Egyik kezemet a szám elé kaptam. – Nem.

– De. Lefogadom, hogy nem mondta el neked, miért akartam felmondani a megegyezést, ugye?  Még csak nem is bántam, hogy jártok. Csupán azt szeretném, ami a legjobb neked, édesem. – Meg volt győződve arról, hogy Bane már elmondta nekem.

El kell mondanom neked valamit.

Rossz hír?

Csak gyere haza.

El akarta mondani.

Darren tett egy lépést felém, bár már így is túl közel voltunk egymáshoz. – Leellenőriztem, hogy megbizonyosodjak arról, nem olyan veszélyes, mint ahogy állítják. – Gyorsan beszélt, sietve akarta megértetni magát velem. – És rájöttem, hogy… édesem, Roman a féltestvéred. Artemnek viszonya volt Roman anyjával.

Elöntött az epe és a forró, keserű düh nyílként egyenesen a torkomba lőtt.

– Hazudsz! – megtört a hangom.

Darren a kezembe dugta a telefonját. – Hívd fel és kérdezd meg! Nem fogja tagadni. Az anyja Artem szeretője volt. Nem ő a megoldás a problémáidra, Jesse. Ő az okozója mindegyiknek.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem. Sosem láttam még ilyennek. Izzadt. Vörös. Dühös. Úgy tűnt, mintha elvesztette volna maga felett az irányítást. Öltönye össze volt gyűrődve, haja szétállt minden irányba, és fekete karikák voltak a szemei alatt. Most, hogy belegondolok – tényleg belegondolok –, Darren sosem nézett ki teljesen úgy, mintha rendben lenne. De mostanában… mostanában még rosszabbul nézett ki. A gyűrött ruhák. Az idegesség és nyugtalanság. A hosszú órák az irodájában. Kezdett szétesni.

Volt-e valaha is egész?

– Mert törődök veled, Jesse. Minden, amit tettem, azért tettem, mert törődök veled. Sosem tudtam, hogy megérint téged.

– Nem. – Ellöktem a mellkasát, és hátratántorodott, döbbenten leesett az álla. – Miért házasodtál össze az anyámmal? Még csak nem is szereted őt. Pokolba is, alig beszélsz vele. Miért élünk veled? Az idő nagy részében még csak nem is ismerem el a létezésed. Miért avatkozol bele az életembe? Miért bérelnéd fel Bane-t? És egy magánnyomozót? Miért, Darren? Miért, miért, miért?

Rám meredt, tengernyi érzelem úszott a szemeiben. Volt valami, amit el akart mondani. Valamit, amit jobban tudott, minthogy hangosan kimondja.

– Mondd el! – dobbantottam a lábammal, most már szabadjára engedve a könnyeket.

– Mert szeretlek.

Szipogtam, keserűen mosolyogva. – Ne vedd személyesnek, Darren, de gyűlöllek. Gyűlöllek téged, és gyűlölöm a villádat, és gyűlölöm El Doradót meg Todos Santost. Gyűlölöm a feljogosult seggfejeket, akik vezetik ezt a várost, és a csalókat, és a túl-gondozott gyepeket, és a túl csillogó plázát. Gyűlölöm, hogy megpróbálsz helyrehozni. Gyűlölöm, hogy a feleséged egy kurva. Gyűlölöm, hogy a feleséged az én anyám. – De legfőbbképpen Roman Protsenkót gyűlöltem, hogy reményt adott nekem, majd elvette. Hogy adott egy hamis jövőt, de azért is, mert elvette az egyetlen dolgot, ami számított. Az apámat. Ismét meglöktem Darrent, hogy bemászhassak a Roverembe és távozzak.

A pofon a semmiből jött, egyenesen az arcomon landolva. Olyan kemény volt, hogy másodpercekkel később is visszhangzott a fülemben. Pislognom kellett egyet, hogy visszaélesedjenek a dolgok.

– Ó! Ó, Jesse, annyira sajnálom. Nem akartam… sosem akartam…

Feltartotta a tenyereit, próbálva lehámozni a kezeimet az arcomról, hogy megnézhesse, mit művelt, de túl késő volt. Kész voltam elütni a szemétládát, ha kellett. Beugrottam a járművembe, gyorsan bezártam az ajtót, és beindítottam a motort. Kilőttem onnan, mint egy denevér a pokolból, kijutva először a környékről, majd a főútra kanyarodva, mely Todos Santos belvárosába vezetett.

Egész csak a jelzőlámpánál, mikor rámeredtem az arcomon lévő élénkpiros körre, akkor esett le a tantusz.

Darren nem selypített.

És vodkától bűzlött.

Huszadik fejezet

Jesse

Fordította: Maya

Tizenöt nem fogadott hívás darrentől.

Nyolc Bane-től.

Öt Pamtől.

Darren

Édesem! Sajnálom! Bekattantam. Bocsánatot kérek! Kérlek, hívj vissza!

Bane

?

Darren

Meg tudjuk oldani. Rosszabb dolgok is történtek. Mikor gyerek voltam, apám szíjat használt. Tudom, hogy ez nem mentség, de előfordul.

Bane

Hópihe, hol vagy?

Darren

Jesse, kérlek, hívj vissza!

Pam

Nem teszed ezt nekem tönkre, te kis kurva, tehát jobb, ha visszavonszolod azt a csontos segged El Doradóba, mert Darren megőrül és el kell rendeznünk ezt.

Nem tudtam szembenézni velük, de sehova máshova nem mehettem.

Mrs. B. El Doradóban volt, az utolsó helyen, ahol lenni akartam, így ez nem volt opció.

Ehelyett Gailhez mentem. A sétány egyik rózsaszín-sárga nyaralójában lakott. Gail megértő volt. Nem nevezett őrültnek, mikor elkértem az edzőcipőjét és a jóganadrágját, majd bejelentettem, hogy futok egyet a parton, mielőtt ledobtam a hátizsákom a nappalijában.

– Bárcsak minden alkalommal, mikor szorongok, belső kényszert éreznék arra, hogy fussak, ahelyett hogy bevágnék egy egész doboz ChunkyMonkey-t[1] – sóhajtotta magában mosolyogva.

Persze, nem mondtam el neki, miről van szó. Csak kikapcsoltam a telefonom és megkértem, ha Bane hívja, mondja neki azt, hogy nem vagyok ott. Azt gondolta, pasi gondjaim vannak, így nem volt túl ideges.

– Ő a főnököm, Jesse.

– Tudom – mondtam.

– És megőrül érted. Meg fog ölni engem. Azt akarod, hogy meghaljak?

Határozottan néztem rá.

A szemét forgatta. – Jobb, ha pokoli gyászbeszédet írsz nekem, te picsa.

Egyszerre három lépcsőt lépve kiléptem a sétány sós friss levegőjére és elkezdtem futni. Bedugtam a fülhallgatómat, el kellett űznöm a démonokat a fejemből. A "CanYouFeelMyHeart" című dal a Bring Me the Horizontól árad be a fülembe. Összeraktam az összes darabot. Minden, amit Darren mondott, és az összes dolog, amit Roman valószínűleg el akart magyarázni mielőtt Darren legyőzi és porrá zúzza ezzel.

SurfCity.

A fél éves szerződés.

Hatmillió dollár.

Kicsalogatni a páncélomból.

Mintha egy kibaszott rák lennék.

Dobd bele még élve a forrásba lévő vízbe – az ő számára.

Tedd egy tányérra!

Törd fel! Hasítsd szét! Fald fel!

A hányinger felkúszott a gyomrom mélyéről a torkomig, de nem lassítottam le. Nem. Gyorsabban futottam, érezve, ahogy a meleg könnyeim a levegőben röpködnek körülöttem.

Olyan forrónak éreztem őket a hideg arcomon.

Az Incidens utáni időben mindig azon gondolkodtam, hogy szerintem mi volt az, ami ezt a katasztrófát okozta. A lány kérte és kereste a bajt, röppent fel sokszor a levegőbe. Szerintem, ha apám velünk élt volna, akkor azt mondta volna, hogy ilyen nem létezik. Ő szociális munkás volt, egy költő és egy rosszkedvű részeg.

De okos is volt! Ez nem olyasmi volt, vagy köze lett volna ahhoz, hogy mit viseltem vagy mondtam. Ez nem az én küldetésem volt, beilleszkedni egy olyan helyre, ami már akkor eldöntötte, hogy nem illek bele – nagyon hasonlóan Romanhez –, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nem azért, mert megerőszakoltak, és igen, mondtam magamnak, már korábban is megerőszakoltak.

Egyszerűen a rossz társaságba keveredtem. Rossz társaság, ami megfelelőnek és rendesnek tűnt. Igazi vakítófehér mosolyok, vasalt ruhák, jó modor és kitűnő bizonyítványok. Néha csak nem tudhatod, és el kellett engednem.

Engedd el a múltat! Már nem a tiéd, mondta egyszer Mayra, mikor újra a hiányzó emlékeket piszkáltam.

De természetesen a múltam az enyém volt – az egyetlen dolog, ami az enyém volt, azok a pillanatok voltak, amik azzá tettek, aki voltam. Amikor Bane belépett az életembe, majd jöttek a visszaemlékezések. Szerettem ezt valamilyen módon Artemhez kapcsolni – Pam Artnak hívta őt, és eléggé zavarta, hogy teherbe esett egy orosz bevándorlótól –, hogy ő adta vissza a józan eszemet.

Emlékezni akartam.

A lábam csendben dobbant a homokban, és lebámultam a saját árnyékomra, megpróbálva szabályozni a lélegzetemet. Hiányzol, Öregfiú.

Minden szétesett körülöttem, de furcsán nyugodtnak érzem magam. Szabadnak.

Felnézek a szabad égre, és az visszabámul rám. A sötétkék egyre mélyebb és mélyebb árnyalatává alakul, mintha a víz átterjedne egy anyagra, és az utam végén megpróbálnék hajszolni egy láthatatlan napot.

Miért kellett viszonyodnak lennie, apa?

De ez nyilvánvaló, és még én is tudtam. Anya sose volt jó partner. Soha nem voltak házasok. Ahogy Pam elmagyarázta nekem egy részeg éjszaka, mikor visszabotladozott a barátja esküvőjéről és bejött a szobámba, hogy ellenőrizze, hogy még élek-e, hogy ők egy csehóban találkoztak.

Ő a főiskolán klasszikus irodalmat tanult, és Artem mindent tudott Puskinról és Dosztojevszkijről. Jól kijöttek egymással és ugyanazon az éjjel az ágyban kötöttek ki. Mindketten rosszfajta részegek voltak, és mikor eljött a reggel, az érzéseik megváltoztak. Apa otthagyta a kollégiumban, de amikor anya rájött, hogy terhes volt velem, megpróbálták működőképessé tenni.

Néha azt hittem, anya szíve a megfelelő helyen volt, mikor mindez megtörtént, és talán ez volt a legrosszabb rész.

Megpróbált anya és feleség lenni, de soha nem következetesen. Apát már a legkisebb dolgokért is kirúgta a házból. Mert apa nem vitte ki a szemetet, véletlenül rosszul vágta le a frufrumat, vagy elkésett a munkából, mert volt egy megerőltető és sokat követelő ügye, amit be kellett pótolnia. Aztán a kis dolog nagy dologgá vált, mert apa már túl frusztrált volt. Túl sokat ivott. Túl sokszor tűnt el magunkra hagyva minket. Kimutatta, hogy egyre kevésbé és kevésbé szereti Pamet. Mint minden szerelem nélküli kapcsolatban, ahol gyerek van, abban a reményben maradtak együtt, hogy ez valamilyen módon, valahogy eltűnik.

Aznap, mikor meghalt, esett. Nem, nem esett, szakadt. Emlékszem, azt gondoltam, Isten velem együtt sír. Emlékszem, azt gondoltam, Isten igazságtalan, mert már boldogtalan voltam és nem tettem semmi rosszat.

A temetésen néhány sírral arrébb egy vörös hajú nő állt a nagy szemüvege mögé bújva. Minket bámult. Nem tudtam, miért.

Most már tudom.

Aztán eszembe jutott, hogy Darren nem sokkal apu halála után belépett a képbe. Az az év teljes homályban telt el. A tizenkettő éves kor rossz életkor arra, hogy elveszítsd az egyik szülődet. A hormonális változások határán állsz, a tested kivirágzik, az ártatlanságod elhervad, és mindent személyesnek érzel.

Eleinte önként löktem magam Darren kitárt karjaiba.

Annyira szomjaztam a szeretetre, a szerelemre, olyan elviselhetetlenül magányos voltam, habzsoltam a figyelmét, mintha víz lett volna a sivatagban.

És Pam imádta. Minket. Mióta megszülettem, először nézett rám mosollyal az arcán. Nyilvánvalóan azért, mert jól szerepeltem a második családjának tervében, de ennek ellenére élvezte.

Akkor történt.

Az történt.

Jött a visszaemlékezés, és vele együtt a szörnyű felismerés, hogy miként érkeztem ide, erre a tengerpartra, ebben az órában, amely elárult és kitörölt minden értelmes kapcsolatot, amim valaha volt.

Azon az éjjel.

A háta.

Ahogy becsukta az ajtót.

Bezárta.

A kulcsot a magas szekrény tetejére rakta, ahol nem érhettem el.

Megfordult, majd tisztán és érthetően, selypítés nélkül azt mondta: – Hello, Jesse!

Összeomlottam, a térdeim a homoknak ütköztek, és a kezeim próbáltak belekapaszkodni, mintha kötelek lennének, amin mászni tudtam. És a kötelek a teljes visszaemlékezéshez vezettek, ami most annyira tiszta és élénk, olyan valódi volt.

Nem kellett volna ott lennem.

De ott voltam.

Emlékeztem a vodkás üvegre, amit elém tett.

Egy hópehely volt rajta.

---

[1] Chunky Monkey : Ben &Jerry fagylalt egyik fajtája