7 - 8. fejezet

Hetedik fejezet

Bane

Fordította: Naomi Wolfe

– Hadd szaladjak el Árnyék pórázáért!

Jegyezd meg ezeket a szavakat, mert ezek vezettek a fergeteges részekből összeálló szarkavaró show-hoz, szponzorálta: Pam Morgansen, rendezte: tisztelettel kibaszott jómagam.

Itt van hogyan is történt: az előszobában álltam, a világ legöregebb kutyája mellett. Nem túlzás. Árnyék rám villantott egy nem-bízom-a-seggedben pillantást, amire én egy én-sem-bíznék-a-seggemben mosollyal válaszoltam. Ez volt az első alkalom, hogy fényes nappal meglátogattam a házában, ami fényűző volt, csendes és üres. Mintha márkás ruhába bújtattak volna egy hullát. Gyönyörűen lehangoló. Végigfutottam a falakat díszítő festményeken, és közben próbáltam nem arra gondolni, amit Jesse gondolt, hogy jó az illatom. Általánosságban pont leszartam. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen szagom is volt. De nem szoktam ezért erőfeszítéseket tenni.

Mindenesetre igyekeztem nem erre gondolni ebben a labirintusban. Ehelyett inkább arra koncentráltam, hogy Árnyék szájszaga milyen hátborzongatóan hasonlít egy halottéra. Nem túl jó jel. Zörgést hallottam a konyha irányából, és hegyeztem a fülem. Ha Darren most itt találna, látná a fejlődést, amit Jessevel tettem. Csakhogy ez nem Darren volt. Ő, vagy inkább azt kéne mondanom, ez, egy emberi Barbie baba volt.

A birtok úrnője.

A haja túlszőkített, a bőre túlbarnított, túl megviselt, egyszerűen csak túl sok. Kék szemeiből üresség sugárzott. Egy újrafestett marionett bábu, elvágott zsinórokkal. Szép, de minden lényeges helyen hamis és üres. Tűsarkú és egy élénkzöld kaftán volt rajta. Kamu barnasága tökéletes egyezést mutatott a KFC-ben kapható csirkecombokéval.

– Egy idegen a házban – Barbie lejjebb csúsztatta a napszemüvegét, színpadiasan levegőért kapva, de még mindig flörtölősen. – Pam vagyok. És te?

Engem nem érdekelsz.

– Roman – dőltem hátra, bakancsom a hattyú-fehér falnak támasztva, elbűvölő mosolyom teljes fokozaton. Zéró érdeklődést váltott ki belőlem, de nem hiányzott, hogy a lányának problémát okozzon. Legjobb, ha civilizáltak maradunk, legalábbis egyelőre.

Pam közelebb lépett, kezét tenyérrel lefelé, kézcsókra nyújtva. Megfogtam, lejjebb toltam, majd kezet ráztam vele. A vakítóan fehér mosolya egy pillanat alatt összeomlott.

– Ez nem valami lovagias – jegyezte meg.

– Nem is a tizenhetedik században vagyunk – világosítottam fel, rágómmal csattintva egyet az arcába.

– Rendben van. Amúgy sem vagyok oda az úriemberekért.

Halovány szeme a már túl jól ismert éhséggel pásztázta a testemet, hiszen ezeket a vágyakat szoktam kielégíteni. – Nem is tudtam, hogy Jesse a tetovált, magas, jóképű típusokkal szokott együtt lógni.

Kezdtem egyre inkább sajnálatot érezni Darren iránt. A mostohalánya nem igazán törődött vele, és a felesége aktívan próbált olyan férfiakkal dugni, akik nem ő voltak. A világ összes pénze, de egy csepp tisztelet sem. Megtartottam magamnak erre a válaszomat, és inkább leereszkedtem Árnyékhoz, hogy megveregethessem a fejét.

– Hogy találkoztatok Jesse-vel? – Pucér combját hirtelen az arcomba tolta.

– Leeresztett a kereke és lapos volt. Nekem meg van két kezem. A többi történelem.

– Tipikus Jesse. Néha komplett szerencsétlenség tud lenni. – Pam nevetett, de hangjában humor nem érződött.

Gyúrni kezdtem Árnyék szőrét. Mégis mennyi időbe telik Jesse-nek elmenni egy rohadt pórázért? Ki akartam innen kerülni. Lehetőleg még azelőtt, hogy a potenciális befektetőm rajtakapna minket, amint a felesége az ágyékát épp az arcomhoz dörgöli... ami kezdett egyre valószínűbb forgatókönyvnek tűnni.

– Szóval… ti ketten…? – hagyta a kérdést Pam a levegőben lógni. Itt volt az ideje összetörni a kicsi fekete szívét. Kiegyenesítettem a gerincem, belenéztem a szemébe, és közöltem a hírt.

– Randizunk? Nem.

– Ó – Megnyalta az ajkát, és a műszempilláján keresztül bámult rám. – Ezt jó tudni.

– Nem mintha a próbálkozásom hiányán múlna – mondtam egy kiszámított szünet után, biztosítva, hogy a mondat a kívánt hatást érje el, amit el is vártam. Keresztülnéztem rajta, úgy ahogy akkor szoktam, amikor le akarom rombolni az embereknek a még-a-villájuknál-is-nagyobb egójukat. Tapasztalatom szerint, minél bizonytalanabbul kapaszkodtál abba, amid van, annál nagyobb volt az egód. – Nem igazán vágyik egy olyan tehenet venni, amit már a környék összes farmere megfejt, és ezért nem is tudom hibáztatni. Csak egy bizonyos típusú nőt vonzok. És az nem a válogatós típus – biccentettem félre a fejemet, és behatóan végigszemléltem.

Ha Pamnek golyói lennének, a markomban zsugorodtak volna össze. De mivel nem voltak neki, így egyszerűen csak műdaccal feljebb emelte a fejét, csapkodott egyet a szempilláival, majd rájőve, hogy a nem megfelelő embert választotta a lánya kibeszéléséhez, visszalépett. Jesse pontosan ugyanezt a pillanatot választotta, hogy visszavonszolja a seggét a földszintre, egyszerre két lépcsőfokot ugrálva lefelé, kezében egy fekete pórázzal. Sikeresen elnyomtam magamban a képet, amiben azt a nyakára teszem, majd egy kellemes és hosszas sétára viszem vele a csicsás fürdőszobájába, ahol a szuszt is kidugom belőle a tükör előtt, ami nagy valószínűséggel Jack and Jill márkájú. És „sikeresen” alatt a teljes kudarcot értem.

Ugyanaz. A kibaszott. Különbség.

– Kész vagy? – kérdeztem. Jesse pillantása az anyjáról rám siklott, arcán aggodalom tükröződött. Egy könnyed mosolyt ajánlottam válaszul, ami remélhetőleg azt is közvetítette, hogy aggodalomra semmi oka. Ez volt az első alkalom, hogy valóban megsajnáltam Hópihét. Mert mindazok után, amiken keresztülment, kemény volt, mint a szikla (és nagyjából annyira barátságos is). De hogy valakit a saját szülője áruljon el… az már egy teljesen új szint az elbaszottságban. És ezt én pontosan tudtam, majd rosszul lettem, ahányszor csak belegondoltam, kitől is származom.

Pam tekintete végül Jesse-re villant. – Szóval. Bane Protsenko, mi? Legalább már tudjuk, hogy tényleg az én gyerekem vagy – horkantva nevetett, és rázta a fejét.

Hát persze, hogy Pam tudta, ki voltam. Hivatásos selyemfiú, a lululemoni háziasszonyok kedvenc játékszere. Megpördültem, hogy Jesse anyjára meredjek, ezúttal a közömbösség és kamu-udvariasság álarca nélkül, a valódi arckifejezésemmel. Azzal, amit azok számára tartogattam, akik átlépik azt a bizonyos határt.

– Van valami gond, Pamela? – Nem szólítottam Mrs. Morgansennek, mert nem akartam tiszteletet mutatni felé, de a „Pam” túl barátságosnak érződött. A „Pamela” egy finom baszd meg módja volt, amivel közöltem vele, hogy bekaphatja, anélkül, hogy ténylegesen kimondtam volna az „r” betűs szót.

– Azt mondd meg te – egy lépést tett felénk. – Csak biztosra akarok menni, hogy szándékaid a lányommal szemben őszinték és tiszták – ismét megnyalta az ajkát. – Szeretném a kapcsolatodat Jesse-vel, négyszemközt megbeszélni.

Amit tőlem akart, az az orgazmusok sora volt, amit belé kúrhatnék. Feszülten mosolyogtam. Elhatároztam, hogy belemegyek a kis játékába. Egyértelművé kellett tennem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá. Ez Jesse-t is kicsit megnyugtatná.

– Holnap délután – mondtam szárazon.

– Tökéletes. A kávézódnál találkozunk.

Úgy tűnt, a ribanc minden érdemlegeset tudott rólam. Abszolút lehetséges volt, hogy az elmúlt években próbálta felvenni velem a kapcsolatot, és még csak fel sem tűnt, mivel nem voltam hajlandó válaszolni az ismeretlen hívásokra, mióta bezártam a kliensek listáját.

– Tökéletes – visszhangoztam, érzékeltetve, hogy minden volt, csak az nem.

Jesse és én egy perccel később már az ajtón kívül voltunk. Segített Árnyéknak felmászni a Rover hátsó ülésére, majd megkerülte a járművet és becsúszott a vezetőülésre. Én elindultam az utca túloldalára a Harley-m felé.

– Hová? – kérdeztem a vállam fölött. Letekerte az ablakát, a szemöldöke aggódó, a tekintete követelő volt.

– Mi volt ez az egész Pammel? – Pammel? Milyen fajta család volt ez? Az anyám egy savanyú káposztás befőttesüveggel verne agyon, ha Sonyának szólítanám, és nem Mamulnak.

– Gondolom, aggódik érted – vontam vállat, és felé fordultam. Nem akartam hozzátenni, hogy a nő az elevenemre tapintott. Az én dolgom az volt, hogy megmentsem Jesse-t, és nem az, hogy bántsam. És ő egy okos lány volt. Nem volt szükséges a szájába rágnom.

– Csak aggódik a megfektetés miatt – Jesse szeme fellángolt. – Ha a kliensednek veszed, nem fogok többet veled találkozni. Ez nem ultimátum. Tudom, hogy ott a munkád, amit meg kell csinálnod. Csak szóltam. – A hangja komoly volt és határozott. Ez volt az egyedüli alkalom, amikor egy nő megütése – Pamé, ebben az esetben – vonzónak tűnt.

– És itt is van – vigyorogtam. Felemelte egy szemöldökét, magyarázatot követelve. – A régi Jesse. Már vártam, mikor bukkan fel újra.

Hópihe a fejét rázta, próbálva bosszúsnak látszani, de én tudtam, hogy titokban nagyon is tetszik neki, hogy többnek látom, mint a hírneve engedné.

– Szóval. Hová? – ismételtem meg a kérdést. Nem voltam hajlandó az előbbit komolyan venni. Barátok voltunk. Akik együtt lógnak. Meg kell bíznia bennem annyira, hogy tudja, nem húzom meg az anyját.

Hópihe megadta a címet, de még mindig habozni látszott, ahogy ujja hegyével végigsimított lehúzott ablaka élén.

Megzörgettem a kulcsot a kezemben. – Ott találkozunk.

– Ami anyát illeti… – a hangja elhalt. Úgy néztem rá, mint akinek egy sündisznóval dörzsölte épp meg a farkát.

– Még szép, hogy nem fogom megdugni anyukádat, Jesse. Mégis miféle seggfej csinálna ilyet?

– Nolan megtenné – mormogta, majd korrigálta. – Illetve meg is tette.

Megtorpantam. Nolan még gimibe járt, mikor Jessevel még beszélő viszonyban voltak. Vajon harmad– vagy negyedéves volt, mikor felpróbálta Ms. Morgansent? Visszafordultam a Puskin tetkós lány felé.

– Ez valami szófordulat, amit a menő gyerekek használnak manapság?

– Nem, ez a hűtlenség mértéke, ha Pam Carterről van szó. Anyám úgy szereti őket, ha még fiatalok. Szóval bocsásd meg a gyanakvásomat.

– Te rohadtul szórakozol velem.

Fáradt tekintettel nézett rám, majd sóhajtott. – Tényleg utálom a férfiakat.

– Mint fajt, vagy mint a fogalmat? És engem is beleértesz?

– Minden értelmezésben. És hacsak titokban nincs vaginád, valóban, téged is beleértelek.

– Elég biztos, hogy ha volna, arról tudnék. Tök jó hely lenne cuccok rejtegetésére – Ujjam hegyével a szakállam végét morzsolgattam, és ez a jelenség kezdett egyre gyakoribbá válni, ha Jesse a közelemben volt. Általában nem érdekelt, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Mellette nem tudott nem érdekelni.

– Kár. Pedig ez azt jelentené, hogy a Todos Santos-i nők nyolcvan százaléka leszbikus, és megmagyarázná, miért agresszív seggfej itt az összes pasi.

Nem tudtam megállni, nevetnem kellett. Ez volt a legkönnyedebb dolog, amit valaha is mondott nekem. Valójában, majd felborultam a nevetéstől. Jesse Carter egyszer megégett, de ez inkább pokolian szexivé tette. Nem vált depresszióssá a történtek miatt. Mérges volt. És kibaszottul joga volt annak lenni. Furcsa, idióta bűntudat hasított belém – amiért sosem találkoztam rendesen azzal a lánnyal, aki még a megerőszakolása és balesete előtt volt.

Jó volt, vicces, és megtört. De a legutóbbi volt az, ami egyedül meghatározta őt. Legalábbis a saját szemében.

– Tudod mit, Hópihe? Épp most diplomáztál hátborzongatóból csak enyhén különccé. Így már alkalmas vagy az én fuvarozásomra is. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, ha már keresztülrángattad a seggemet ezen a kibaszott labirintuson.

– A leszbi dumámmal győztelek meg? – rebegtette a szempilláját, tenyere az orcájához tapasztva.

– Pontosan. Fejts ki mindent a leszbikusokról, míg az állatorvoshoz érünk. És szemléletesen tedd.

– Ez nem fog megtörténni, és köszönöm, nem.

– Nézz csak ránk, ugratjuk egymást, mint a régi, jó barátok – szélesre tártam a kezeimet. Árnyék vakkantott egyet a hátsóülésen, mintegy finom emlékeztetőül, hogy éppenséggel piszok szarul érzi magát. – Látod? Még a kutyád is egyetért.

Elpirult, és ez volt a jel, amire vártam. Megkerültem a Rovert, hogy ezzel beférkőzzek a kocsijába, a birodalmába, és a bőre alá. Előrenézett miközben kitolatott és kislisszant a kör alakú parkolórészből. Árnyék nyöszörgött, így Jesse enyhén hátrafordult, hogy megpaskolja a fejét. Az illata megcsapta az orromat, és kénytelen voltam a fejemet az ülésnek támasztani. Vágtak már valaha pofán? Mert engem igen. Számtalan alkalommal. Az első pár pillanatban nem érzed a talajt a lábad alatt, zavart vagy. Nem tudod biztosan, milyen nap is van. Hogy hol vagy. Ilyen illata volt Jesse-nek. Mint egy kibaszott pofán vágás. És őszintén szólva, a nőknek valami módon palackoznia kéne, és parfümként árusítani. Nagyon hatásos cucc.

– Minek örülsz ennyire? – kérdezte, a mosolyom miatt gyanakvóan.

Megráztam a fejem. – A zöld almának és a friss esőnek.  

Tapasztalatból tudom, hogy több fajta csend létezik.

Kínos csend. Éles csend. Vággyal telt csend. Titokzatos csend. „Bocs, hogy meghúztam a nejed, de úgy tudtam, nem zavar” csend. Jesse és én most egy új típusúban ücsörögtünk: barátságos csöndben. Úgy érződött, hogy ez az ő egy „kis beszéd” variációja, és úgy gubbasztott közöttünk, mint a kedvenc bácsikád, aki mindig nagyszerű fingós viccekkel szórakoztat.

Értettem én. Lassan szokott hozzá, hogy valaki újjal töltse az idejét.  És nem is akárkivel, hanem egy valódi férfival, akinek a szaga, a kinézete és a viselkedése is pasihoz illik. Nem lehetett könnyű. Az élete olyan volt, mint a keserű tél: amelyik mindent vastag jégréteggel borít, és így keresztül kell küzdened magad rajta. Ez most a közöttünk lévő levegőben lógott, recsegve. És én épp az utamat törtem, hogy elérjem végre a táncoló lángot, ami valaha a régi Jesse volt.

A fuvar után én emeltem ki és cipeltem Árnyékot, mert, hogy Öregfiú, ahogy Jesse nevezte, rohadt nehéz volt, és nehezére esett már a mozgás. Az állatorvosnál a negyven-valahány éves recepciós egyikünkről a másikunkra kapkodta a tekintetét, egyértelműen aggódva, hogy elraboltam Jesse-t, és csak ezután nyomta meg az asztalán lévő hívógombot. Két perccel később Jesse bevonult Árnyékkal a vizsgálóba. Üvegablak választotta el a recepciót a vizsgálóhelyiségtől, így mindkettőjüket láttam, az állatorvossal, Dr. Wiese-zel egyetemben.

Aki férfi volt.

Egy férfi, aki nem ismerte Jesse-t.

Egy férfi, aki éppen emiatt megpróbált vele kezet rázni, és nézte, amint a lány felettébb kínosan próbált úgy tenni, mint akinek ez fel sem tűnik, gyorsan, tőszavakban elmagyarázza a helyzetet, és egyszerre pompázik a vörös ötven árnyalatában. Kétségbeesett lépésekkel hátrált a férfitól, miközben segített Árnyéknak felpattanni a fém vizsgálóasztalra, és mindeközben Dr. Wiese – észre sem véve a lány állapotát – egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá, mutatva neki Árnyék egyik frissen kihúzott szőrcsomóját, vagy talán valamit a füléből. Úgy szeltem a recepció padlóját, mint valami fogságban tartott vadállat, igyekezvén nem azt elemezgetni, hogy az ő kényelmetlensége miért okozza nekem azt, hogy egy kupac lócitromnak érezzem magam.

Nem a te problémád.

Nem a te bajod.

Lépj távolabb az őrült-vonattól, Bane. Ez a szar túl gyorsan repeszt és nincs retúrjegy.

Néha, amikor már tudod, túl mélyen benne vagy, próbálsz magadnak kifogásokat fabrikálni. Az enyém az volt, hogy ez nem Jesse miatt volt így. Egy lánynak sem kívánnám, hogy szexuálisan zaklatva érezze magát, még akkor sem, ha ez egy kézfogás. Összefontam a karjaimat a váróterem egyik székének hátulján, és a fejemet ráztam. A recepciós az orrát ráncolta, szeme még mindig a monitoron.

– Uram, segíthetek valamiben? – köszörülte meg a torkát a nő. Az arcán tükröződő élénk ragyogás a Candy Crush-t sejtette, és azt, hogy pont leszarta Jesse-t, Árnyékot, de még a munkáját is.

– Be kell jutnom oda – szántottam végig az ujjaimmal a hajamon.

– Miért?

– Mert a pasas nem tudja.

– Mit nem tud?

Hogy Jesse nem olyan, mint a többi. Dr. Wiese meg fogja érinteni, és Jesse ki fog akadni, és minden rohadtul szét fog esni. Tényleg csak ez volt a szemem előtt, komolyan. A fickó tönkre fogja tenni az eddigi eredményeimet Hópihével. Visszakerülnék az első mezőbe, hogy csalogathassam megint ki a szabadak és függetlenek földjére. Nem igaz? Nem igaz?!

Leszarom. Kibaszottul. Igaz. Még szép hogy az volt. 

– Muszáj oda bejutnom – Tenyerem nagyot csattant az asztalán, amire végre felnézett a monitoráról, bár ujjai még mindig az egér fölött lebegtek, állkapcsa ernyedt.

– Nem vagyok benne biztos, hogy…

– Nem engedi meg senkinek, hogy hozzáérjen – mondtam gyorsan. – És a doki mégis próbál hozzáérni. Nem is tud róla, de épp kiakasztja – Reménykedtem, hogy sikerül a tekintetemmel éreztetnem, hogy Jesse képes tökön rúgni az orvost, ha eléggé fenyegetve érzi magát.

Találkozott a szemünk, bólintott és nyelt egyet. – Én... hát…

Nem izgatott a további mondandója. Beviharzottam. Az első dolog, amit észrevettem Jesse tartása volt, ahogy a fejét az ajtó felé kapta, hogy ki lehet az. Rögtön ellazult, amint látta, én vagyok az. Ez nem csak egy kis cirógatás volt az egómnak, hanem egy teljes kézimunka-csomag. Dr. Wiese alig egy méterrel arrébb volt tőle, éppen magyarázva valamit Árnyék fogairól, amit ő nem volt képes jelen pillanatban értelmezni, mivel el volt foglalva a legnagyobb, a túl sok külső inger okozta, túltelítődött, belső összeomlásával. Odasétáltam hozzájuk, közé és az állatorvos közé állítva magamat, és egész testtel a falnak támaszkodva. Egy emberi pajzs.

– És ön… – vakarta Dr. Wiese a húsos arcát.

– Jesse testőre – feleltem, kezemet kézrázásra nyújtva. Dr. Wiese professzionális maradt, és visszatért Árnyék vizsgálatához. Kezeimet a zsebembe mélyesztettem, és mikor Hópihe rám villantotta a tekintetét, csak egy mosollyal válaszoltam. Az öreg doki a homlokát ráncolta, majd kijelentette, hogy szeretne egy kis vért venni Árnyéktól és már mosakodott is be, hogy utána kezeire felhúzza a kék kesztyűt.

– Mi célból? – Jesse dereka kiegyenesedett, szemei elkerekedtek. Wiese a fejét rázta, és megpaskolta a közönyös Árnyékot, aki még mindig az asztalon feküdt.

– Itt van… nézze csak – Megfogta a kezét, és Árnyék torka felé irányította. Jesse keze erősen megrándult, de én közbeléptem, elmozdítva Dr. Wiese kezét, helyette az enyémet helyezve Jesse-ére. Így az ő tenyere Árnyék bundáján volt, az enyém pedig az övét fedte be. Olyan sebesen vert a szívem, azt hittem, menten kiugrik a helyéről, és még csak nem is tudtam, miért. A bőre meleg volt, és selymes.

Tökéletesen nagyszerű.

Tökéletesen sérült.

Tökéletesen tönkretett.

Azt említettem már, hogy tökéletesen tiltott? Mert ennek a faszságnak kéne a lista tetején állnia. És mégis mióta érdekelt engem, milyennek érződik az emberek bőre? Az Isten szerelmére, mégis mi a franc történik velem?

Tudtam, hogy most már el kell vennem a kezem az övéről, most, hogy már sikerült megmentenem őt Dr. Wiese-től és legfőképpen önmagától, de úgy határoztam, inkább várok egy jelre. Egy jelre, ami sosem jött. Éreztem az ujjaim alatt az övéit remegni az izgalomtól, és a félelemtől. Senki sem szólalt meg. Nem mozdult. Még csak levegőt sem vett.

Az Érinthetetlent megérintették. És túlélte.

Dr. Wiese hangosan nyelt mellettünk. Végre kezdett neki leesni a helyzet. – Ez az. Most mozgassa a hölgy kezét körkörösen, hogy érezhesse a dudort. Lehet, hogy semmiség, de nem akarunk semmit sem kockáztatni. Árnyék már nem kölyök.

A keze hirtelen megdermedt Árnyék bundáján. Így elkezdtem köröket rajzolni vele a tenyerem alatt. Olyan… különösnek érződött. Intimnek. Valahogy intimebb, mint egy lányt halál közeli állapotba dugni. Kezdtem lassan rájönni, hogy mégsem vagyok olyan immunis a tiltott puncira, mint azt hittem. Mert csak az járt a fejemben, hogy miközben a kezem még mindig az övén, a kezét egészen a nadrágja alá irányítom, és a saját ujjaival ujjazom meg.

– Vérvétel – visszhangozta Jesse, mikor mindketten rátaláltunk a csomóra, amiről Dr. Wiese beszélt. Lehunyta a szemét, és én szorosabbra fűztem az ujjaimat az övéi körül, immár összekulcsolva azokat, hogy erősebben tarthassam. 

A számat már majdnem Jesse fülkagylójához érintettem. Mögötte álltam, szinte körülölelve őt.

– Rendben lesz? – kérdeztem.

A seggfej nem mondott semmit. Nagyon szerettem volna Dr. Wiese-re vetni magamat, és kiszorongatni a szavakat a torkából, de fontosabb volt Jesse-n tartani a kezemet. Árnyék elkezdett mozgolódni az asztalon, szipogni és nyöszörögni, hogy szedjük onnan le. Jesse keze megmerevedett az enyém alatt. Megfordult és Dr. Wiese-re nézett.

– Nem veszíthetem el.

– Jó formában van, Jesse. Csak le kell futtatunk néhány tesztet.

Próbálta a lányt megnyugtatni, megint Árnyék pofáját dörzsölve. Talán egy ideges kényszermozdulat.

– Nem! Nem! Nem veszíthetem el őt! – ismételte, szemei visszatartott könnyektől csillogtak.

– Jesse…

– Ő az egyetlen igaz barátom.

– Ugyan már, kedvesem – mormolta idegesen. – Ez biztos nem így van.

Pedig így volt. Ott volt az Öregfiú, Mrs. Belfort, és már én. És én sem számítottam, tekintve, hogy ő számomra csupán üzleti tranzakció volt. Fel–kibaszott–tételezhetően.

Árnyék céltalanul járkált föl-alá az asztalon, karmai kopp-kopp-kopp hangja passzolt Jesse bal szemhéja tikkelésének ritmusához. Dr. Wiese célzatosan nézett rám, és én távolabb húztam Jesse-t a kutyájától, újfent meglepődtem azon, hogy szabad megérintenem őt, és akármennyire is próbáltam csak testőrként viszonyulni hozzá, az ujjaim akaratlanul is a karja felett időzött. Dr. Wiese vett néhány kémcsőnyi vért, mialatt Jesse félrenézett és csendben sírdogált.

– Mikor lesznek meg az eredmények? – Kezeimet a nadrágom első zsebeibe gyűrtem.

– Elég elfoglaltak vagyunk az évnek ebben az időszakában. De majd emailen elküldjük a leletet, így különösképp kövesse azt figyelemmel – mondta Dr. Wiese miközben a kémcsöveket a tartóba helyezte. Jesse-t néztem, hogy meggyőződjek, hogy hallotta a doki szavait, és ő megerősítésül alig láthatóan bólintott.

– Min gondolkodunk? – Odasétáltam Dr. Wiese mellé és Árnyékot figyeltem, aki fáradtnak, és mondhatni kicsit leharcoltnak látszott. Nekem sosem volt házi kedvencem. Nem mintha sosem akartam volna. De szorosra volt húzva a nadrágszíj, és egy kisállat állandó pluszkiadást jelent. Nem mellesleg, édesanyám nevetségesen sokat dolgozott karrierje első tíz évében, így hamar meg kellett tanulnom, hogy a túlélés érdekében suli után kénytelen vagyok sok időt más emberek házában tölteni, hogy házi kosztot ehessek, és emiatt nem is voltam sokat otthon.

Nem tudtam, milyen érzés egy kutyát elveszíteni, de volt egy olyan érzésem, hogy Jesse számára ez annál tízszer rosszabb volt, hiszen neki többet jelent puszta kutyánál. Ő a régi Jesse egyik darabja volt, amit sosem kaphat vissza.

– Készen is vagyunk – Dr. Wiese lerántotta a gumikesztyűt a kezéről, és egy rozsdamentes acél szemetesbe dobta, majd megfordult, hogy ismét kezet mosson. – Adjon neki sok vizet, és tegyen róla, hogy egyen. Nedves ételt, ha nincs étvágya. Még most felírok neki antibiotikumot, de azért maradjunk kapcsolatban.

– Rendben – nyögte ki Jesse, még mindig szipogva.

Megragadtam Árnyékot és lesegítettem az asztalról, épp mikor Jesse az orvoshoz fordult és azt mondta: – Tudja, ez az egész az én hibám.

Az ezt követő csendtől enyhén hányingerem támadt.

Megköszöntem a doktornak, majd megbeszéltem Árnyék számára a következő időpontot Miss Candy Crush-sal és kifizettem a számlát, mert Jesse-t ezalatt a recepció sarkában lefoglalta az üres ígéretek és bocsánat kérések motyogása a letargikus Árnyéknak. Odacipeltem a bűzlő szőrgombolyagot a Roverhez, beraktam a hátsóülésre, és leellenőrizem, hogy kényelmesen összekucorodott-e. Aztán megfordultam, hogy szembenézzek vele.

Mondani akartam neki valamit, bár nem igazán tudtam, mit. Általában egy-két hazugsággal eloszlattam a kényelmetlen szarkupacok ködét. De fordulás közben szembesültem vele, hogy Jesse épp mellettem van, a zöldalma és friss eső illata pedig megint elöntötte az orromat.

– Mi van? – ráncoltam a szemöldökömet.

Megrázta a fejét, és még egy lépést közelebb jött.

– Megint kezded elérni a para szintet – mondtam. Nem mosolygott. Nem beszélt. Először nem esett le, de lábujjhegyre állt, és ajkát az arcomhoz nyomta.

És itt jön az a rész, amit nem készségesen vallok be: nem vetettem be egyik szokásos műveletemet sem. Nem vigyorogtam rá önelégülten, nem futtattam végig a testén a tekintetemet, és nem karoltam át fél kézzel, mint az az eszköz tette volna, akinek az All Saints Gimiben képeztek. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen barom, és éreztem, hogy a csókjából a méreg lassan az arcomba szivárog. Hogy miért méreg? Mert a végén még megöl, ha nem vigyázok.

Ez a lány alma volt, való igaz.

De nem zöld. Piros volt és halálos, és nem ért hat-kibaszott-millió dollárt.

Árnyék törte meg a pillanatot, egy vakkantással a hátsóülésről. Jesse hátralépett. Az Öregfiú épp az imént koptatott le. Mindazok után, amit érte tettem. Most már azt is tudtam, hogy a nagylelkűség nem kifizetődő.

Mindketten sietősen behuppantunk a járműbe, öveink egyszerre kattantak. Jesse hazavitt minket Todos Santos belvárosába, én meg igyekeztem magam meggyőzni, hogy egy kis puszi még nem teszi tönkre a megállapodást, hiszen ez olyan néhány kultúrában, mint a vállon veregetés. Semmi szexuális töltet nem volt benne, ezzel az állítással a lüktető farkam nem értett egyet, de mikor adtam bármit is az ő véleményére? Mindenki tetszett neki. A szexmániás és az ő hippi mentalitása.

– Rendben lesz – mondtam valamit hangosan, hogy elnyomjam a belső hangokat, mielőtt még azok hatására ismét megfognám a kezét. Jegyzet magadnak: ellenőrizd, hogy esetleg nem növesztettél-e a mai nap során vaginát. Mert kezdett úgy tűnni, hogy én talán igen.

– Nagyon remélem, mert nekem csak ő van – válaszolta.

– Hízelgő – gúnyolódtam.

Nevetett. – Hagyd abba.

– Micsodát?

– Hogy reményt keltesz bennem. A hit veszélyes dolog. Próbálkozásra ösztökél, és mikor megpróbálod, elbuksz.

Azon morfondíroztam, hogy vajon tudja-e, hogy a térdünk majdnem összeér. Hogy közelebb voltunk egymáshoz, mint korábban valaha. Hogy nem csak egymás illatát érezhettük, de akár egyenként tanulmányozhattuk az összes szeplőt és foltot a másik bőrén.

– Hát nem egy csomag napfény és unikornis vagy?! – jegyeztem meg.

– Az apám halott, az anyám egy kurva, és nincs egy barátom sem. A kutyám haldoklik, mert túlságosan gyáva voltam elvinni az éves vizsgálataira. Semmi kapcsolatom nincs ehhez a világhoz. Gyökereket ereszteni, és kijönni a házból… – Élesen beszívta a levegőt, ujjaival lágyan csapkodta a kormányt vezetés közben. – Az elmúlt két évben azt vártam, mikor szakad rám az ég. Erre vágytam, de tényleg. Nem terveztem, hogy ennek az élet dolognak még egy esélyt adjak. Ezért nem akartam, hogy állást adj nekem.

– De pont ezért van szükséged egyre – ellenkeztem. A Fő útra kanyarodott, El Dorado felé haladva, és én még nem voltam kész elválni tőle. Legalábbis nem erre a végszóra. – Egy okra, hogy reggel felkelj. Kell nekem egy barista, Hópihe – Valójában ez nem volt igaz, de valaki hamarosan elveszti a munkáját. Valószínűleg Beck. Amúgy is most a szörfölésre kellett koncentráljon, és a szponzorok mostanában kezdtek fellelkesedni, így nem olyan, mintha miattam az utcára kerülne. – Ez a világ legegyszerűbb állása. Még egy mókus is meg tudná csinálni. Sőt, Beck is meg tudja.

– Bármennyire is hízelgő a felajánlás...és ne legyen kétséged efelől, egy mókus munkája hihetetlen mértékben az – Egy pillanatra itt megállt, így lehetővé vált számomra, hogy lassan leessen, a saját seggemet épp tálcán kínálta fel. – Nem fogok neked dolgozni. Voltál már egyáltalán Darren házában? Nem mondhatni, hogy a mi családunkban a pénz probléma.

– Ne a pénz miatt dolgozz. Dolgozz a verejtékért. A hatalomért. Azért, hogy hasznosnak, függetlennek és kicseszettül eredményesnek érezd magad. És dolgozz azért, hogy megmutasd azoknak az elbaszott anyaszomorítóknak, hogy milyen erős is vagy valójában. „Illegitimi non carborundum.”[1]

– Ez valami Kámaszútra pozíció? – sóhajtott hangosan. Kuncogtam. Apránként, rétegről rétegre hámozta le magáról a félelmet. Most csak ingerült volt, és ezzel már tudtam dolgozni.

– Azt jelenti, hogy „ne hagyd, hogy a rohadékok eltiporjanak”.

Egy pillanat erejéig azt hittem, sikerült megfognom. Bólintott, egyetértve a gondolattal, aztán megszólalt: – Nem is tudom, hogy kell smoothie-t csinálni.

– Ahogy én sem – válaszoltam. – Mégis mi a legrosszabb, amit művelhetsz?

Rátettem a kezem a kormányra, és balra fordítottam, a sétány felé, ahol a Café Diem volt. Jesse felém kapta a fejét, és keményen bámult rám.

– Ne késs el a saját meghallgatásodról. Hivatalosan már öt perce tart, és te máris akadékoskodsz.

Az orra alatt mosolygott.

És ezúttal, a mosoly elérte a szemeit is.

Egy újabb pont nekem.

Egy újabb pont, amit nem akartam megosztani Darrennel. 

Hagytam Jesset az én helyemre parkolni, mivel nem volt nálam sem a teherautó, sem a Harley. Aztán robotpilóta módban kisegítettem Árnyékot hátulról. Jobb bőrben volt már, de azért ráfért volna egy kis kikapcsolódás valami kutya-wellnessben, vagy más hasonló cucc. Jesse a hátunk mögött ment be a kávézóba, mert bár már nem bánta a közelségemet, kényelmesebben érezte magát, ha nem szólok bele a dolgába. De bónusz pont, hogy Árnyék kezdett már nem úgy nézni rám, mint a helyi Gestapóra, szóval úgy tűnt, lassan minden a helyére kerül.

De még mindig miattad koptattak le, seggfej.

Bementünk.

Gördeszkás tinik, fiatal szakértők, tetovált MacBook-ok, sovány latték és zöld shake-ek. Café Diem maga volt a hipszter mennyország, és tömve volt törzsvendégekkel, így tudtam, hogy egy csomó jelenlévő szemtanúja volt a pár nappal ezelőtti perpatvarnak, amikor is Jesse a randink közepén kiviharzott a kávézóból. Randi, együtt lógás. Édes mindegy. Darren azt mondta, randizhatunk is, csak ne dugjam meg. Nem ez a házasság definíciója?

A pult mögé libbentem, még mielőtt Jesse-nek lehetősége lehetett volna tiltakozni. Meg fogja kapni az állást. Benne volt a Darrennel kötött megállapodásomban. Fel is gyújthatná a helyet kávéfőzés közben, akkor is alkalmaznám. Nem mintha ez olyan rossz üzlet lett volna. Utáltam beismerni, hogy nem bánnám, ha egész nap a feszes kis testét, dús haját, és óceán kék szemét kéne bámulnom.

Óceán kék szemek.

Rendben, most már kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, hogy puncit növesztettem, és komolyan fontolgattam, hogy kimenjek a mosdóba leellenőrizni, hogy a dákóm sértetlen-e. És Hópihe nem csak kellemes látvány volt. Hanem vicces is.

– Ez itt Jesse és Árnyék. Ne rázz a csajjal kezet és ne paskold meg a kutya fejét. Mindketten veszettek – Feléjük rántottam a hüvelykujjamat, hangom halálosan komoly, mint máskor. – Jesse, ők Beck és Gail. – mutattam az önként-kopasz emó és a szörfös haver baristák felé. Jesse kuncogott, és nem fordultam felé, bármilyen ritka jelenség is volt. Jobban tudtam annál, mint hogy emiatt basszak ki magammal. A turmixgép felé cammogtam és engedtem belőle.

– Hali! – csiripelte Gail. Nem voltam benne biztos, mit akarhatott a fényes, kopasz fejével bizonyítani. Ha ez valami kísérlet volt, hogy kicsit kevésbé tűnjön lányosnak, Beck nem kapta meg az emlékeztetőt, mert Beck a fenekével böködte arrébb, egy kis integetéssel kiegészítve.

– És én Gail jobbik fele, Callum Beck.

– Te aztán nem vagy az én semelyik felem sem. Még egy fél férfinak is kevés vagy – vágott vissza Gail.

Beck nevetgélt. – Egyszerűen bebizonyíthatnám neked az ellenkezőjét, ha végre eljönnél velem egy randira.

– Mindenesetre – hangsúlyoztam, mert nem akartam, hogy Jesse azt gondolja, ez valami KúróKözpont, ahol mindenki mindenkivel összefekszik, még ha ez nem is állt olyan messze a valóságtól. – A legtöbb vásárlónk szörfös, gördeszkás vagy csak parti kóborló, így inkább a turmixra, és nem a kávéra fókuszálunk. Csinálj nekem egyet, és majd meglátjuk, onnan hogyan tovább.

– Nem akarom a melót – ismételte már az ezredik alkalommal. Hogy megerősítse a kijelentést, nem mozdult a helyéről, de az a munkapult kiszolgáló részénél volt, mellettünk. Én voltam az első, aki beismerte, hogy a kapcsolatom a másik nem képviselőivel csupán ennyi volt: szex. Életemben egyszer volt barátnőm, Edie, és bár tüzes és bátor volt, sosem volt ilyen mérges. Úgy tűnt, én vörös ködöt eresztek Jesse szemére, és nem voltam képes hazudni – ez beindított, mint karácsonyi égőt a konnektor.

– Azt akarod, hogy elvigyem Árnyékot legközelebb a dokihoz. Igazam van? – kérdeztem hanyag mosollyal.

Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább becsukta.

– Én is így gondoltam. Boldogan játszok Protsenko nővért Öregfiú mellett, ha ezzel egy új alkalmazottat nyerek.

Elkapta a tekintetét, és nyelt egy nagyot. Tudtam, hogy ezt a kört én nyertem, és ez nagyon jó érzés volt.

Hópihe a turmixgéphez masírozott. Kicsi kezével integetett nekem, arckifejezése kitörésre váró vihar. – Ha készítek neked egy smoothie-t, megígéred, hogy megiszod?

Szemöldökömet gyanú húzta össze. – Miért, spermát fogsz beletenni, vagy mi?

A szemét forgatta. – Persze, mindig van egy kicsi kéznél a kézitáskámban.

Vigyorogtam. Mintha bármit számítana. Még a két farpofája közötti verejtéket is lenyalnám egy izzasztó jóga óra után, ha nem lenne az a megállapodás, amit aláírtam.

– Ígérem, egyik hozzávalója sem fog törvénybe ütközni. Csak nem vagyok benne biztos, hogy a keverék ízleni fog.

Viccelődtem kicsit vele. – Szeretem, ha az embereim kreatívak. Lássuk, mid van.

Most már mosolygott. Tényleg mosolygott. Félrenéztem és elvezettem Árnyékot egy távolabbi sarokba, majd adtam neki egy tál friss vizet. Az elkövetkezendő hat hónap nagyon hosszúnak fog ígérkezni, ha minden egyes mosolyára a farkam mesterséges légzést akar adni neki.

A pultnak dőltem, mellette Beck és Gail, és együtt néztük, ahogy Jesse sorra dobálja az alapanyagokat a gépbe: banán darabok, eper, vanília joghurt, kókusztej… majd spenót, kelkáposzta, avokádó, krémsajt, gyömbér, bors, tofu…

– Csak lazán, Jesse – szólt Gail, és egy lépéssel közelebb ment Carterhez. Én az utóbbit vizslattam a szorongás jeleit kutatva, de egyet sem találtam. Kevésbé érezte magát kényelmetlenül nők közelében. – Nem vagyok benne biztos, hogy minden illik egymáshoz.

Jesse becsukta a gépet, és egy édes mosollyal ajándékozta meg Gailt. – Gondolod? Jesszus, nem is tudom, mi lenne, ha nem kapnám meg a melót.

– Kizárt, hogy Bane megissza azt – Beck mögöttem vihogott, és én elképzeltem, ahogy elfújja a hülye, hosszú, barna haját. Hülye volt, mert bár nekem is hosszú hajam volt, de legalább én az enyémet kontyban hordtam.

És ekkor volt – Beckkel mögöttem, és Gaillel magam mellett sorfalat alkotva, úgy, hogy még véletlen se kerüljön Jesse közelébe –, hogy felfigyeltem arra, hogy úgy helyezkedtem, hogy elálljam az utat Jesse irányába. Eddigre szinte már ösztönössé vált számomra, hogy megvédjem őt.

Meglátok egy embert, aki nem én vagyok → a nő/pasas és Hópihe közé állok → megbizonyosodom róla, hogy a nő/pasas ne kerülhessen Jesse közelébe egészen addig, míg mi a helyiségben tartózkodunk.

Jesse bekapcsolta a turmixgépet, és undorral néztem, ahogy a raktárban megtalálható alapanyagok teljes listája mixelődik össze valami maszlaggá, egyenesen a pokolból. Mikor végre elkészült, a szájába harapott, majd előredőlt és elvett egy hatalmas bögrét a korábban épített piramisból, és beleöntötte a trutyit, a kis műsorát az egész kávézó ámulattal vegyült hitetlenkedéssel figyelte. Úgy tippeltem, fel sem tűnt neki, hogy mindenki őt bámulta. Vagy tudta, de egy pillanatra újra az a Jesse volt, aki a történtek előtt lehetett. Magabiztos és tüzes, és kibaszott szórakoztató. Odacsúsztatta a poharat a pulton és félrebillentette a fejét, rebesgetve a szempilláit.

– Tessék, Mr. Protsenko. Őszintén remélem, hogy ez a megelégedésére szolgál, és az alkalmazásomhoz vezet majd.

Síri csend. A távolabbi végében egy pasas felállt, és az asztalát tenyérrel verve üvöltötte: – Idd ki! Idd ki! Idd ki! Idd ki!

Másodpercekkel később mindenki talpon volt, az öklét lóbálta, és siettetett, hogy húzzam le azt a smoothie-nak csúfolt rémálmot. Hidd el annak, aki járt már annyiszor Oroszországban, hogy a kis részletek is megmaradjanak neki – ilyen szarság csakis Amerikában történhet. Az, ahogy vadidegenek képesek összefogni, hogy egy szerencsétlent nézhessenek valami hülyeséget csinálni igazán felemelő, ha nem egyenesen inspiráló. A pokolba is, Jackass így keresett milliókat.

– Vicces vagy – mondtam határozottan.

– Te meg csak az időt húzod – vigyorgott.

Dögös. Baszki. A fenébe.

De most komolyan – ez a hála azért, mert visszarángattam a seggét a civilizációba? És mégis, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen mulatságos volt végre emberemre akadni, és igen, még ha nevetségessé is tesz. Beck a pulton dobolt, Gail pedig izgalmában tapsikolt, és úgy kurjongatott, mint valami kilencvenes évekbeli tinifilm statisztája. Jesse tekintete az arcomon csüngött, így felemeltem a poharat, tartva a szemkontaktust miközben annak széle az ajkamat érintette.

– Ezt még megbánod – sziszegtem bele, számon barna hab.

– Ahogy te is – suttogta, a szemembe nézve.

Egy húzással leküldtem az egészet, anélkül, hogy akár egyszer levegőt vettem volna az orromon.

Az emberek olyan ujjongásban törtek ki, akárcsak a popcorn a mikrós zacskóban, és Jesse annyira nevetett, hogy kénytelen volt a pultnak támaszkodva átkarolni magát. Úgy tettem, mintha elindulnék az irányába, mire ő úgy válaszolt, mintha elfutna, válla az enyémet súrolta. Ahelyett, hogy összerándult vagy elszaladt volna, csak felegyenesedett, letörölt egy boldog könnycseppet az arcáról, és mosolygott a barna hab láttán a felső ajkamon.

– Fel vagy véve – morogtam az arcába.

Egy pillanat erejéig úgy tűnt, mintha hüvelykujjával készülne letörölni az arcomról a barna habot. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a régi Jesse lerombolná a falait a helyiségben.

De a valóságban csak sarkon fordult és elment, Árnyékot hívva. 

És ez rendben is volt, mert bár nem sikerült visszahoznom a régi Jesset, de valami monumentálisat értem el aznap.

Elpusztítottam az Érinthetetlent. És hosszú idő után először, végre nem szakad le rá az ég. 

Nyolcadik fejezet

Jesse

Fordította: Zsozso

Ma este elmulasztottam a szokásos kocogásomat.

A nap eseményei kavarogtak a fejemben. Árnyék függőben lévő vérvizsgálatának eredménye. Az új munka. A csók, amit Bane arcára adtam.

Mivel a mindennapi rutinom volt az egyetlen, ami megakadályozott abban, hogy leugorjak egy szikláról, és valahogy edzésben kellett maradnom, ezért inkább úgy döntöttem, hogy úszok néhány kört a kültéri medencében. Több hossz után megálltam a medence közepén és kitárt karokkal hagytam magam arccal lefelé a vízen lebegni. A szemem tágra nyílt, a tüdőm égette az utolsó mély levegőt, amit vettem.

Az egyetlen fény a kültéri világításból származott, ami visszaverődött a vízen. Úgy éreztem, mintha súlyként lebegnék a mindenségben, ami maradásra bírt és támaszt nyújtott. Ami emlékeztetett, azokon a napokon, amikor meg akartam ölni magam. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez mennyire volt komoly, mélyen a belsőmben ez teljesen abszurdnak tűnt a számomra, de alkalmanként még mindig előfordult, hogy éjnek évadján, amikor síri csend volt, könnyekkel küszködtem és csak a belsőmben lévő ürességet éreztem.

Ma nem érzem magam annyira üresnek. Aggódónak igen és nagyon nyugtalannak. De ugyanakkor izgatottnak is. Roman „Bane” Protsenko egy nőcsábász volt, egy fizetett eszkort. De vicces volt, pont ez vette le a vállamról a nyomást.  Nem csak egyszerűen egy fiú és egy lány voltunk.  Hanem két magányos, összezavarodott lélek. Ez megkönnyítette számomra, hogy beengedjem Bane-t az életembe. Annak érdekében, hogy meggyógyítson.

Gyógyított.

Elkapott.

Megnevettetett.

A fájdalmam enyhült.

Sokkal többet szerettem volna, azt, hogy felemelje az ingem, meglássa a heget, megsimogassa és megcsókolja, majd azt mondja, hogy még mindig gyönyörű vagyok. Amikor erősen koncentráltam, majdnem éreztem a szakállát sérült bőrömön, finoman ráncolódó szemének vigasztaló pillantását az emlékeimen.

Gyengéd.

Meleg.

Együtt érző.

Lélegezni.

Levegőt kell vennem.

Kiemeltem a fejemet a vízből és mohón beszívom a levegőt. Csapkodva úsztam egyhelyben, aztán körülnéztem mielőtt erőteljes karcsapásokkal a medence szélére úsztam.

Talán ez volt a különbség Bane és mindenki más között.

Nem akartam őt. De szükségem volt rá, hogy emlékeztessen, hogyan kell lélegezni. 

Szerettem úgy gondolni az emlékeimre, mint a gondolataim temetőjére. Olyan pillanatok, amelyek örökre elmúltak, tehát nem kellett azon aggódnom, hogy újra megismétlődnek. Az volt a problémám, hogy sok olyan dologra emlékeztem, amire azt kívántam, bárcsak ne tenném. Például arra a pillanatra, amikor Emery megragadta a pólómat, és behúzott az autóba.  Amikor rájöttem, hogy veszélyben voltam.  Az anyag szakadó hangja – ez is Emery volt, aki elkezdte, mielőtt a másik kettő követte volna a példáját.

Emlékeztem az első fájdalmas behatolásra a testembe. Nolan.

Az első ütésre az arcomra. Henry.

Emlékeztem, milyen érzés volt a műtőasztalon feküdni, amíg az orvosok elvették tőlem a magzatot. Ezek mind éles, tiszta emlékek voltak. Élesek, mint a tőrök. De ugyanakkor ott volt az a pillanat, amire nem emlékeztem egyáltalán. Az a pillanat, amikor elveszítettem az ártatlanságomat, még mielőtt Emery megpróbálta volna erővel elvenni a szüzességemet.

– Bárcsak vissza tudnék emlékezni – markoltam meg a hajamat, mialatt Mayra gyengéd arckifejezéssel figyelt engem, ami mindig a remény és az együttérzés keverékét tükrözte. Göndör, fehér hajával, mély ráncos cserzett bőrével és buja logó ékszereivel úgy nézett ki, mint egy tipikus jámbor nagymama.

– Mire? – sürgetett engem.

– Hogy mikor történt? Mikor veszítettem el a szüzességem?

Az alsó ajkamat harapdáltam, összefonva az ujjaimat. Boldog voltam Emeryvel. És senki mással nem feküdtem le előtte. Ebben egészen biztos voltam. Ő volt nekem az első, de miután megtörtént a dolog, nem volt vér. Se fájdalom. Csak a döbbent arca lebegett felettem, ahogy belém hatolt és a medencéje mozdulatai, ahogy egyre keserűbbek és brutálisabbak lettek, ahogy én kétségbeesetten, aggodalommal és indokolatlan megbánással ragadtam meg őt, és azt kérdeztem vajon miért akarnám becsapni őt, csak azért, hogy láthassa a fájdalmat a szememben, amit várt.

Vannak lányok, akik tettették, hogy élvezik. Emery a gyötrelem jeleit kereste.

Aztán a tekintete lesiklott a Playstationre, és az enyém követte.

Észrevettem a kamerát, villogva a vörös fényt, ami rám volt irányítva.

Ököllel az arcába ütöttem, felugrottam és beleburkolóztam a lepedőbe.

Ezzel megpecsételtem a sorsomat.

– Ezt hogy érted? – Mayra megérinti a tollával a halántékát.

– Mi van, ha elnyomok valami emléket? Elfelejtettem?

Felkelek a vele szemben lévő helyemről, és elkezdek fel alá járkálni. Mayra rendelője semmiképpen sem tükrözte az állítólagos személyiségét. Fehér és bézs színben pompázott. Pottery Barn bútorok a West Elm bútorok mellett. Elegancia a kényelem mellett. Pompás a puritán mellett. Gyakran gondolkodtam már azon, vajon melyik volt a szemfényvesztés – a rendelő vagy a személyisége?

– Lehetséges, hogy te csak okot keresel, hogy miért történt veled az a szörnyűség? Megpróbálod meggyőzni magadat arról, hogy neked meg kellene bűnhődnöd? De az igazság az, hogy Emery, Nolan és Henry voltak azok, akik bántalmaztak téged. Nem fordítva.

– Nem – rázom meg a fejem és a szoba hirtelen nem tűnik elég nagynak ahhoz, hogy minden haragomat befogadja. – Azt akarom, hogy…

– A szűzhártyád megsérülhetett egy bicikli baleset vagy egy tampon felrakása közben. Néhány nőnek már születésekor sincs. Attól tartok, hogy az ok felkutatása akadályoz téged a gyógyulás útján. Ezelőtt soha nem csináltál semmi rosszat, ezt szem előtt kell tartanod, akkor előbb vagy utóbb fel fogod tudni dolgozni azt, amin keresztülmentél és újra beilleszkedhetsz a társadalomba. Semmit nem tettél, amivel előidézted volna a támadást és így viselkedj – szakított félbe nyugodtan, de határozottan. A szemével követte a mozgásomat, de tapasztalatból tudtam, hogy nem fog felállni a kanapéról. Megálltam az ablak előtt és lenéztem az utcára. Valamilyen oknál fogva egyből Bane kisteherautóját kerestem. Valószínűleg a Café Diemben volt és mindenkinek heves szívverést okozott. Beleértve Pamet. Utáltam, hogy olyan sok figyelmet fordított rá.  Hogy pénz és ismeretség ellenében eladta a testét. És hogy titokban, alig tudtam kivárni, hogy neki dolgozzak.

De leginkább azt utáltam, hogy már 12 éves korom óta jártam Mayrához – nem sokkal az után, hogy Pam és én beköltöztünk Darrenhez, és még mindig számoltam a másodperceket minden alkalommal, remélve, hogy hamarosan vége lesz.

De Bane…egy másik történet volt. Ma reggel jobban ébredtem, mint tegnap, talán mert volt időm feldolgozni az eseményeket. Mindazonáltal felkeltette az érdeklődésemet és ez aggasztott.

Mellette normálisnak éreztem magam és ez több volt, mint amit el tudtam volna mondani a többi emberről, akivel találkoztam. Még az iránta levő kíváncsiságom is idegesített. Ennek ellenére sem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem ezt Mayrának vagy azt, hogy az anyám ráhajtott Bane-re. Először is, Mayra már hosszú ideje barátságban volt Darren családjával, így nem bízhattam abban, hogy hallgatni fog és nem mondja el nekik. Francba az etikai kódexszel! Ujjaimat hozzányomtam a hideg üveghez.

– Hiányzik valami az emlékeimből – mondtam.  Abban az évben Pam nem sokkal apám halála után, hozzáment Darrenhez. Minden olyan gyorsan és szinte egyszerre történt. Mayra azt állította, hogy a reakcióm teljesen természetes. Rövid idő alatt annyi minden történt az életemben, hogy létrejött bennem egy fekete lyuk, amit úgymond a tudatom teremtett, hogy meg tudjon birkózni a sok változással.

– Nem emlékszünk életünk minden egyes napjára.  – Az ablaküvegben visszatükröződött, ahogy Mayra a sok nyakláncát babrálta, amik a dekoltázsát ékesítették. – És ez jó dolog, Jesse.

Mintegy végszóra vidám harangjátékot játszva megszólalt a kanapé melletti óra, ami nem a legfinomabb utalással arra, hogy a találkozónk véget ért, mint ahogy rá is mutattam egyszer és Mayra még egyet is értett velem, de soha nem változtatta meg. Udvariasan bólintottunk egymásnak.

– Mellesleg van munkám. – Hagytam, hogy a bomba az utolsó pillanatban robbanjon.

– Ó Jesse! – mosolygott rám Mayra a kanapéról, de mint máskor, most sem érte el a szemét. – Ez csodálatos! Mindent el kell mondanod nekem a jövő héten.

Most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. Időnként örömömre szolgált, ha valami fontosat megtarthattam magamnak egészen a találkozónk végéig, csak, hogy lássam, ahogy Mayra leállít és elbocsát. Mert ez arra emlékeztetett, hogy nem egy barát volt. Egy fizetett szövetséges, és ez az egyik legrosszabb dolog, amit valakiről el lehetett mondani, és nevezz paranoiásnak, de emlékeztettem magam, hogy ő a „zöldhasú”-ak csapatában játszott és nem a Jesse csapatnak segített.

– Persze. – Megfogtam a hátizsákomat, a vállamra vetettem, egyik lábam már az ajtóban volt. A kapucnis pulcsim cipzárját az államig húztam, aztán szembenéztem a világgal.  – Alig várom. 

Egyszer olvastam, hogy a rajongást gyakran összekeverik a szerelemmel és a legegyszerűbben úgy lehet a kettő között különbséget tenni, ha figyelembe veszed azt az időt, attól a pillanattól kezdve, hogy megismered azt a személyt, addig a pillanatig, amikor rájössz, hogy többé nem akarod hiányolni őt, még ha meg is próbálod. A szerelem azt jelenti, hogy lassan és apránként elveszted önmagad. A rajongás az, amikor hirtelen és váratlanul veszíted el önmagad.

A szerelem olyan, mint egy kúszónövény. Addig fonódik köréd, amíg csendesen megfojtja minden részed. Nem türelmes vagy szelíd, és nem kedves, hanem kapzsi, alattomos, és könyörtelen.

Amikor elmentem a Café Diembe, őszintén meg voltam győződve arról, hogy szívességet teszek Bane-nek, ezzel figyelmeztetve őt Pamre. De csak azért, mert a kúszónövény még csak a lábamat csiklandozta, még nem fonta körbe a bokámat és fogott el. Bane és Pam mára egyeztetett egy találkozót, ami nagymértékű undort váltott ki belőlem a saját anyám iránt. Csak egyetlen barátom volt.  Neki már legalább négy szeretője. Nem csak Nolannel feküdt le az utolsó iskolaévem elején, amikor még mindig Emeryvel jártam – egy tény, amivel Nolan eldicsekedett nekem azon az éjszakán, amikor akaratom ellenére megerőszakolt –, hanem voltak mások is.

A nős plasztikai sebésze.

A fiatal személyi edzője.

Még a NoToNosy nevű társkereső alkalmazást is telepítette, amin keresztül megismerkedett még több házas férfival. Nem értettem, miért volt jó Darrennek ez, miért hunyt szemet e felett, hogy átverte őt, miért elégedett meg a hűtlenséggel. Ő semmivel nem tartozott Pamnek. Egy másik férfi már régen nagy ívben kihajított volna minket.

Amint leparkoltam a sétányon, gyors lépésekkel elindultam a Café Diem felé, tudatában voltam minden egyes kíváncsi és rosszindulatú tekintetnek, amit rám vetettek. Észrevettem, és nem csak azért történt mindez, mert nyár közepén kapucnis pulcsiban voltam. Hanem azért, mert olyan lánynak hittek, aki orgiákat tart és öngyilkos gondolatai vannak. Különösen az egyik fickó, akiben majdnem megbotlottam. Szürke sapkát, egy fehér izompólót, amin az INGYENES felirat ragyogott, és virágos deszkás rövidnadrágot viselt. Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam és a dél-kaliforniai tizenévesekre jellemző nagyképű pózban támaszkodott egy Mercédesznek. Mintha az idő értelmetlen, a fiatalság pedig végtelen lenne. Azt hittem, hogy meg fog szólítani. Szerencsére ez csak a túláradó fantáziám és a fejlett paranoiám miatt volt. Rám mosolygott, és üdvözlésként felemelte a kezét. Pulzusom lüktetett, de figyelmen kívül hagytam és lemásztam a lépcsőn, amely a sétány aljára vezetett a tengerparti kávézóhoz. Semmi esetre se mehettem be, mert akkor Pam és Bane észrevennének. Ezért a leláncolt kerékpárokhoz settenkedtem, és bekukucskáltam az ablaküvegen, amíg észre nem vettem őket.  Ugyanabban a sarokban ültem én is Bane-nel, amikor felszolgálta nekem a turmixot. A szívem fellázadt a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy mindketten elárultak, habár sem én, sem ő nem esküdtünk hűséget.

A helyzet az volt, hogy egyikük még mindig tartozott nekem.

Figyeltem, ahogy Bane mondott valamit, és Pam nevetve hátravetette a fejét, úgy hogy szőke sörényét dobálta, miközben végigsimított rózsaszín koktélruháján. Körkörös mozdulatokkal játszott a borospohár szélén, ápolt rágógumi rózsaszín színű körmeivel és lelkesen bólogatott arra, amit Bane mondott, mintha épp a rák gyógyítását osztotta volna meg vele.

Bane lazán, unott tekintettel görnyedt egy szemben lévő széken, miközben nyugodtan beszélt. Mostanra megismertem minden arckifejezését. Nem volt neki sok. Amikor valami felkeltette az érdeklődését, a szeme úgy szikrázott, mintha be lenne lőve vagy részeg lenne. Az élettől. De most úgy tűnt, mintha éppen elfojtott volna egy ásítást.

Pam átnyúlt az asztalon és rátette a kezét az övére, miközben a másikat a szívére szorította. Bane elhúzta tőle a kezét, anélkül, hogy pislogott volna és bedugta a zsebébe. Ez így ment tovább oda-vissza a következő tíz percben.

Pam dobálta a haját. Bane a telefonjával foglalatoskodott és ellenőrizte az időt. Anyám kuncogott. Bane megbillentette a nyakát és kiabált valamit Gailnek és Becknek a válla fölött. Pam a karjai összenyomásával, figyelemreméltó mellméretet produkált. Bane lehajolt, hogy megsimogasson egy kutyát, aki a szomszédos asztal mellett egy vendég széke alatt kuporgott. Egy részem megkönnyebbült, hogy Bane-ről lepereg a nyomulása, egy másik viszont dühösnek érezte magát, mert anyám úgy tett, mintha aggódna, de az igazság az volt, hogy csak el akarta csábítani azt az embert, aki megpróbált a barátom lenni. De leginkább azt éreztem, hogy nem vagyok még felkészülve a hirtelen változásokra az életemben. Annyira elgondolkodtam, hogy beletelt néhány másodpercbe mire észrevettem, hogy mindketten felálltak az asztaltól és az ajtó felé indultak. A kávézó oldalához rohantam és elbújtam egy betonfal mögött. Kiléptek a szabadba, hallottam, ahogy beszélgettek. Bane öngyújtójának kattanását, amikor meggyújtott egy cigit. Pam áhítatott sóhaját.

– A megosztott öröm dupla öröm – suttogta.

– Kíméljen meg ettől a baromságtól Pamela. Ön az egyik legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam. Ön még egy rakás szart sem osztana meg senkivel, ha sürgősen szüksége lenne rá.

– Nem kell ilyen durvának lennie.

– Önnek meg mindenre elszántnak.

Csend. A szívem duzzadt, a szó legmegfelelőbb értelmében. Úgy tűnt, hogy addig növekszik, amíg már majdnem felrobbantotta a bordáimat.

– Szóval, mik a szándékai a lányommal? – a hangja türelmetlennek hangzott, miután szívott egy slukkot Bane cigijéből. Bane szándékosan húzta az időt a válaszadással.

– Nem szexuális.

– Jó. Soha nem fog lefeküdni magával.

A vér elöntötte az arcomat. Nem azért mert tévedett. Hanem azért, mert úgy döntött, hogy elmondja neki az igazat, és mert a kihangsúlyozott üzenet az volt, hogy: de én fogok.

– Nem úgy látom Jesse-t.

– Hogyan látja?

– Nem úgy, mint egy spermába áztatott lyuk. Különben is, túl fiatal hozzám – vicsorogta.

Az állam megrándult. Bane csak öt évvel volt idősebb nálam. Néhány hét múlva már mindketten a húszas éveinkben leszünk. Egy másik láthatatlan inda béklyóként tekeredik egyre magasabbra a térdem felé. Miért ilyen bosszantó?

– Nos, a lényeg, tudja... – folytatta.

– Örülök, hogy találkoztunk Pamela. Remélem, gyakrabban látjuk majd egymást, amikor a lányával találkozom – minden hátsó szándék nélkül.

És ennyi. Figyeltem, ahogy Pam fokozatosan távolodik a strandtól a sétányig, Vártam még pár percet, időt adva Bane-nek, hogy elszívja a cigarettáját és újra bemenjen, mielőtt előjöttem a rejtekhelyemről, és észrevettem, hogy még mindig ott volt.

Nagyszerű.

Anélkül, hogy ránéztem volna, egyenesen a lépcső felé indultam, amikor meghallottam, hogy színpadiasan sóhajt a hátam mögött.

– Ha legközelebb hiányzom, csak hívj fel. Még akkor is, ha a leskelődés egy bevált módszere, hogy simogassa az egómat, amennyiben ezt akartad.

Menet közben lefagytam, és elvörösödött az arcom, ami az utóbbi időben nagyon gyakran előfordult velem. Egy újdonság, ami az új Jessenek egyáltalán nem tetszett.

– Én csak… – körülnéztem, keresve egy….  pontosan mit is? Egy nyugodt helyet, ahol a fejemet a homokba dughatom?

– Te csak…? – felvonta a szemöldökét és felém indult. Bármikor találkoztunk, megzavart nyers férfiassága. És nem jó módon. Még az emlékezetemben is, amelybe kitörölhetetlenül bevéste magát, teljesen beleértve a sportos testét és a ragyogó zöld szemét. – Hadd találjam ki. Éppen a környéken voltál és csak azt akartad tudni, hogy hatással van-e rám az anyád? – vállával a kávézó üvegfalának támaszkodott, kezei mélyen zsebre téve. A tekintetem a cipőmre irányítottam és egy követ átrúgtam az utca másik oldalára.  – Amint már említettem Hópihe, nem fogom ezt elrontani köztünk.

– Állandóan ezt ismételgeted – mondtam.

– És te nem figyelsz rá. Témát váltva. Mit szeretnél kezdeni a szabadságod utolsó napjával?

– Szabadságom? – Még a saját füleimnek is ostobának hangzottam. A fahéjas lehelete keveredett hajának az óceán sós illatával, és ez volt az, ami ezt tette velem. Figyelemre méltó eredmény volt, ilyen közel állni ehhez az emberhez, anélkül, hogy elmenekülnék, és még nyomot is hagyott maga után.

– Igen – taposta el a cigarettáját a csizmájával és elrúgta, mint egy focilabdát a strandon. – Mielőtt holnap belépnél egy pénzkereső helyre.

– Nincs más szerencsétlen lélek, akiből pénzt tudsz kipréselni? – emeltem fel az állam és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Bane nevetett.

– Örömmel jelenthetem, hogy valamennyi szegény peches fickó, aki az én hatáskörömbe tartozik, sikeresen keresett pénzt. Lefutottad ma a tíz mérföldes körödet?

– Honnan tudod, hogy mennyit futok? – ráncoltam össze a homlokom. Persze, tanúja volt éjszaka, amikor Henryt és Nolant megfélemlítette, hogy kocogtam, de honnan tudta a pontos futóteljesítményem? Tíz mérföld. Bane szeme elkerekedett, de aztán laza vigyora visszatért.

– A kedves Mami elmondott ma egy két dolgot rólad.

– Semmi kedves nincs benne.

– Úgy tűnik, egyetértünk ebben a kérdésben – jegyezte meg, és egy cinikus mosoly jelent meg az arcán, miközben pislogott és ujjaival rám mutatott. – Olasz fagylalt.

– Az emberek azt fogják hinni, hogy randizunk – és beleharaptam az alsó ajkamba, bosszantva magamat, amiért zavarban voltam.

Jogom volt elhagyni El Doradót. Találkozhattam fiúkkal, amikor akartam, ez nem volt kérdés. Hasonlóképpen megengedhettem magamnak, hogy elmenjek olasz fagylaltot enni egy haverommal. Logikusan ezt tudtam, hogy ez mind igaz, de ettől még nem vált kevésbé ijesztővé.

– Meglehet. – Bane zsebre vágta a pénztárcáját, ahogy a lépcső felé indult. – És kit érdekel?

– Engem – álltam mozdulatlanul. – Nekem van rossz hírnevem.

Megállt és rám nézett.

– Az enyém rosszabb.

– Akarsz fogadni? – horkantottam elkeseredetten. Ő a tipikus megnyugtató mosolyát küldte felém, ami úgy hatott rám, mint egy altatódal.

Lehalkította a hangját és suttogni kezdett.

– Mint már mondtam, tudok rólad minden pletykát Jesse. Basszák meg! Leszarom ezt a várost és minden felfuvalkodott előítélettel rendelkező lakosát és minden idiótát, aki furcsának tart minket. Nem érted? Mi vagyunk a kívülállók. Az esélytelenek. Szabadok vagyunk. Mi azt tehetünk, amit akarunk és hagyják, mert nem tesznek különbséget. Mivel soha nem fogunk tudni beilleszkedni ide, nem is kell megpróbálnunk. Ez a szar nem érint bennünket – mutatott körbe a karjával. – Nem árthatnak neked, ha nem engeded nekik. Ne tedd!

Habozva felé léptem.  A vendégek jöttek és mentek a Café Diemből, de senki sem nézett ránk furán. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy szerettem Bane-nel lógni: az emberek kétszer is meggondolták mielőtt tiszteletlenül bántak vele. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy minden pletyka ellenére törődik velem.

Azt állították, hogy az állítólagos sötét sikátorban elkövetett nemi erőszak, valójában nem a sikátorban volt, hanem Henry házában, és hogy ez egy közös megegyezésen alapuló orgia volt. Az abortusz híre kiszivárgott a pletykára éhes helyiek között. Egyszer hallottam Wren barátnőjét, Kandit, aki azt mondta: A baba valószínűleg szégyenében halt meg. El tudod képzelni? Egy tömeges orgia közben kellett megfogannia?

De Bane-t nem érdekelte.

Az Isten szerelméért, ő a megélhetéséért pénzt fogadott el a szexért. Nem csoda, hogy ő volt itt az egyetlen, aki elfogadott engem.

Azt állította, hogy ami velem történt, az őt személyesen érintette és valószínűleg komolyan is gondolta. Talán annyira szembeszállt azzal, amiben hitt, ha egy nőt ribancnak bélyegeztek, hogy egy jótékonysági projektnek tartott. A legrosszabb az volt, hogy nem bántam ezt. Csak hálás voltam a barátságáért.

– Rendben – mondtam, a szavak nehezen jöttek a számra, ezért hangosabban megismételtem. – Rendben. Csináljuk.

Napfényben fürödtünk miközben csendben sétáltunk a fagylaltozóhoz. Amikor Bane kinyitotta az ajtót, a kezünk majdnem összeért, ami érzelmi árhullámot váltott ki belőlem, ami cunamihoz vezetett. Két gombócot rendeltem – ami kettővel több, mint amennyit bármely más napon megengedtem magamnak.

Volt valami Bane-ben, ami arra késztetett, hogy újra feltaláljam magam. Kipróbálni valami ismeretlen dolgot. Pisztácia és eszkimó fagylaltot választottam. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy megkóstoltam egy valóban ízletes ételt.

Ismeretlen volt.

Kedveltem.

Miután elhagytuk a fagylaltozót, felé fordultam és azt mondtam:

– Arról, ahogy a kezünket tartottuk Dr Wiese rendelőjében…

Bátornak éreztem magam, amíg meg nem állt, felém fordult és komoly tekintettel rám nézett.

– Igen tudom. Nem gondoltam át. Ez nem fog megismétlődni.

– Nem – válaszoltam és most én álltam meg. Egy forgalmas sétány közepén álltunk és akadályoztuk a többi járókelőt, de mi nem törődtünk velük. – Gondolod, hogy majd egy nap megismételhetjük? Nem romantikus módon vagy ilyesmi. Csak meg akarom tudni, hogy én…ööö… – körülnéztem és nyeltem. – Képes vagyok.

Nem tudtam másra gondolni, csak a tetovált kezére az enyémen. Attól a pillanattól, ahogy az ajkaim csókot nyomtak meglepően sima arcára. Az orrcimpái kitágultak és a szemében lévő kifejezést nem tudtam azonosítani. Bármit is gondolt, Bane gondosan mérlegelte a következő szavait.

– Persze – meghúzta a szakállát és úgy nézett körül, mintha érezné, hogy figyelik.  – Ezt meg lehet oldani. Most vagy lepjelek meg?

Egy pillanatig elgondolkodtam, amint újra elindultunk. Most egyszerre léptünk.

– Lepj meg!

Amikor megérkeztünk a sétány végére, vártunk, amíg a jelzőlámpa zöldre váltott. A szemembe nézett, miközben megfogta a kezem, az arckifejezése nyugodt volt, majdnem mintha unatkozna és semmi különös nem történne.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Igen.

 

---

[1]  Illegitimi non carborundum. –  Ne hagyd, hogy a rohadékok eltiporjanak!  – egy ál-latin aforizma, maga a kifejezésnek latinul nincs értelme.  Egy latin-angol szójáték. – Eric Partridge, szótárszerkesztő, a kifejezést a II. világháború alatt hozta létre, a brit hadsereg hírszerzésének a háború korai szakaszában.